Akkor jött hozzánk először, amikor kiderült, hogy eladtak minket. Az újság az amerikai nyugdíjalaptól az amerikás magyarhoz került, a kormány barátjához. A jól értesült olvasók úgy gondolták, egyszerre kormánypártivá vált mindenki nálunk. Ennek megfelelően szóltak hozzánk; azokban a napokban többen telefonáltak, írtak levelet, és nem volt sok köszönet azokban az üzenetekben.
Egyszerre hat vagy hét műanyag láda állt a portán, tele zöldpaprikával. A portás azt mondta, hogy egy szentesi olvasónk hozta nekünk ezt, vigasztalásul, vegyen belőle, aki szereti. Hamar elfogyott. Legközelebb a portás engem hívott: ideért a paprikás ember, úgy illene, hogy valaki beszéljen vele. Mentem, hogy megköszönjem a figyelmességét.
Szikár, magas ember, szerintem ez tűnik szembe annak, aki megpillantja. Pedig sokkal jellemzőbb rá, hogy messziről csillog a szeme. Először találkozni valakivel, aki pedig régóta tudja, miről mit gondolsz, mi érdekel, nagy élmény, mintha eddig ismeretlen rokonnal hozna össze a sors. Laci figyelmes újságolvasó, ismeri a munkámat és jó néhány kollégámét. Szeret beszélgetni, a közlésvágynál nagyobb benne a kíváncsiság, és egyaránt élvezi, ha ő, vagy ha a másik ember fejez be szépen egy gondolatot. Felüdülés vele a beszélgetés.
Kiderült, a paprikát egy barátjától hozza. A formája, mérete miatt a termés egy része eladhatatlan, az ízével azonban nincs semmi gond. A jó barátok egy ideje kapnak belőle – magyarázta Laci –, és most már mi is. Úgyhogy ezután időnként jönni fog. Nem lehet előre tudni, mikor, de azért számíthatunk rá, most pedig segítsek neki kipakolni az új szállítmányt.
Tényleg jött. Többnyire én vártam. Behoztuk a paprikát, beszélgettünk, a nyilvánosság állapotáról, olyan ügyekről, bajokról, amelyek ma már szót sem érdemelnek.
Nem sokkal azután, hogy elkerültem az újságtól, fölhívott: jön megint Szeged felé, út közben megállna, hogy szót váltsunk. Találkoztunk. Kivett a csomagtartóból egy láda paprikát, azzal, hogy ez az enyém. Megkérdezte, kit kereshetne az újságnál maradt kollégáim közül, aki elébe menne, és fogadná őt, amikor hozza a paprikát. Segítettem, de azt nem tudom, hogy végül boldogult-e.
Pénteken este otthon azzal fogadott a kisebbik fiam, hogy egy szatyor zöldpaprika lógott a kilincsen, amikor délután hazaért. Rögtön hívtam Lacit telefonon, hogy megköszönjem, de nem vette föl. Írtam is neki. A paprikát ettük, jutott belőle salátába, tojásrántottába. Már csak a csípősek maradtak meg, a karácsonyi halászlé mellé, azoknak, akik bírják. Szenteste végül válaszolt: „Kedves Barátom! Akkor jó helyre adtam be...”
Szóval – gondoltam át újból – találunk egy szatyor paprikát a kapun, azonnal őrá gondolok, föl sem merül bennem, hogy nem tőle kaptuk, természetesnek fogadom el, ami nem mindenkinek lenne az.
Mi ez a könnyelműség?
Hit.

2019. december 23.

Jöttek a fiúk megnyesni a nagy diófát. Hidraulikus emelőkosarat hoztak, elérik vele a korona tetejét. Kérdezik, honnan kaphatnának hozzá áramot. A gazda ugrik, nyitja a műhelyajtót, mutatja az ajtó fölött a dugaljat.
– Hogy rakhattad ezt ilyen magasra? – szalad ki az egyik srác száján. Csóválja is a fejét, nevet. Nem sértésnek szánja, csak éppen mondani kellett valamit.
A gazda azonban elszótlanodik. Árulja el, hogy azt a dugaljat még az előző tulajdonos szereltette az ajtó fölé? Derüljön ki, hogy neki eszébe sem jutott még lejjebb tenni? Vallja be, hogy nem szokott villanyt szerelni? Akármit is mondana, kiderülne, hogy nem elég gyakorlatias ember.
Még szerencse, hogy az árammal semmi gond. Rendes, épkézláb áram, szépen működésbe hozza a kosarat. A srác fölemelkedik vele a korona magasságába. Kollégája lentről figyeli a munkáját. Amikor lehet, elhúzza a lehulló ágakat, tovább darabolja. Látszik, hogy összeszokottan dolgoznak, tudják, mikor mit kell csinálni. A gazda nyilván nem állhat be segíteni, hiszen fizet ezért a munkáért, és különben is, gondolja, ezek után nyilván az derülne ki, hogy csak hátráltatja őket. Szól nekik, hogy ha szükség van rá, benn megtalálják. Visszamegy a házba, a számítógépe elé, dolgozni. Írja tovább a könyvet, amelyről most épp azt gondolja, egyenetlen, szétesett.
Délben még nyesnek, darabolnak a fiúk.
A gazda ilyenkor szokott futni, de most nem indul el. Hogy nézne ki, hogy miközben ezek az emberek neki dolgoznak, ő elmegy itthonról? Esetleg azt is gondolhatják, állna csak be hozzájuk, csinálná azt, amit ők, majd nem lenne kedve még futkorászni is.
De akkor mihez kezdjen?
Súlyzózik. Nem abban a szobában, ahová az udvarról be lehet látni – átmegy a hálószobába. Leengedi az utcára néző ablak redőnyét is, mert elképzelhető, hogy valamelyik srác kimegy az utcára, és benéz az ablakon, meglátja, mit művel. A gazda érzi, ez beteges aggodalom, de nincs mit tenni. Negyvenen túl már hozzászokik saját hülyeségeihez az ember.
Ahogy befejezi a gyakorlatait, és fölhúzza a redőnyt, a fiúk is végeznek épp. Egyikük félig kinyitja a bejárati ajtót, beszól: ki kellene jönni, megnézni, jó lesz-e így.
A diófa szép. Arányosan ritka, emlékeztet Csontváry magányos cédrusára. A vastag ágak összevágva, a vékonyát elvitték teherautóval. Minden rendben.
Muszáj megszólalni, megint.
– Egyébként merre szoktál futni? – ezt most a másik fiú kérdezi. Beszélgetés kezdődik, arról, hogyan lehet elkezdeni a futást, hogyan lehet vigyázni az ízületekre, és mi fogyaszt jobban, a sport vagy, ahogy a srác mondja, a visszafogott övészet.
A gazda magyaráz, nagyon egészséges önérzettel.
Apróságokon múlik, hogy épp megbomlik, vagy helyreáll a világ rendje.

Macskák ülnek a bolt előtt. Befelé figyelnek. Aranyos képet lehetne róluk készíteni. A négy macska egy nyugdíjas asszonyt kísért el idáig, felvágottat szoktak kapni tőle, többnyire parizert. Rózsaszínű szeletek a járdán, néhány méteren szétszórva. A macskák mindet eltakarítják, mennek egy darabig az ember után, aki ételt ad, aztán tovább, a dolgukra. Mindegyik tartozik valahová, ez nekik csak egy villámcsődület.
Az egyik cirmos, nagydarab kandúrnak valami történt a bal fülével, lehet, verekedés közben nyomorították meg. Ahogy elindul, át a kocsiúton, a néni fennhangon utána szól: „Csola, hová mégy!” A sérült füle után így nevezett macska nem fordul meg. Egyébként sem szoktak a nevükre hallgatni. A cirmos helyében erre én sem reagálnék, inkább üssön el egy autó.
A néni hangja erős, haja kontyban. Szigorú nézése valamilyen gyermekintézményben fejlődhetett ki ilyen szépen harminc-negyven évvel ezelőtt, és azóta szilárdan tart.
És eteti mások macskáit.
Hétköznapi rejtély, alig tűnik föl.
Lehet, tényleg megismerhetőek egy zárkózott személyiség rétegei, úgy, ahogyan a vöröshagyma levelei lefejthetők – mint A szív bajnokai című filmben mondják a nagydarab fekete srácot családjába fogadó törékeny asszonyról, akinek megformálásáért Sandra Bullock Oscar-díjat kapott.
Az a kérdés, mindig, van-e kedved hozzá, hogy megismerd.
Meg mered-e kérdezni, miért csinálja? Inkább nem.
Ezt például elintéznéd azzal, hogy ilyenkor a néni is biztosan befelé figyel.

A kezembe dobta a harckocsiakna gyújtóját, ahogy magyarázott nekünk. Én elkaptam és élesítettem, ahogy szerintem várta. Kerepelt az óramű, az ütőszeg befordult. Visszakattintottam a helyére, rá lehetett csavarni a kupakját, hogy elrakjuk a ládába. MVZ-57-es gyújtószerkezet, kívülről olyan színű, mint a pác, amit ma a húsnak kavartam. Méz, mustár, olaj, bors, kömény.
Polgárháború zajlott a szomszédban, minket Kiskunhalasra vezényeltek, ott volt a tüzérlaktanyában fél Magyarország honvédsége. Az egri felderítők kijártak a határra, mi a tüzérekkel Pirtón gyakoroltuk, mi lesz, ha jönnek a jugó harckocsik. Aknamezőt húztunk, a tüzérek pedig fölsorakoztak mögé, töltöttek, vártak. Egyszer a parancsnokság eldöntötte, szereljük össze az éles aknákat, hadd derüljön ki, ez mennyi időbe telik. Az egyszerűség kedvéért nem mondták meg, hogy ez is csak gyakorlás. Ültünk a kocsikon, jártak a motorok, hogy majd indulunk, most tényleg a határra. Aztán leálltak a motorok, az aknákat szétszereltük. A fölhúzott óraműveket is le kellett engedni minden gyújtóban, mert nem feszülhet a rugó. Ez is egy feladat.
Az egyik társam kezéből kiesett a gyújtó, rá a láda vasalt sarkára, felrobbant.
A sérülteket elvitte a mentő, a munkát pedig azok folytathatták, akik önként jelentkeztek. A legtöbben jelentkeztünk. Álltunk oktatási alakzatban, a fiatal főhadnagy elmagyarázta sokadjára, hogyan működik ez a fajta gyújtó, mire kell vigyázni, aztán dobta.
Nem tudtam eldönteni utóbb, miért csinálta.
A gyújtó a puha földre esett volna, ha elejtem, nem történik semmi baj, legföljebb megszégyenülök. Hirtelen ötlettől vezérelt szélhámosság, ezzel intéztem el. Tessék elfelejteni.
Pedig neki is új volt az a helyzet. Még harmincéves sem lehetett, nála alig tíz évvel fiatalabb embereket kellett tanítania, akikről alig tudott valamit. Ha tényleg menni kellett volna, tőlünk függ az élete. Együtt ült velünk a pácban – gondolom most – de ezt így ki nem mondhatta. Katonai pedagógia. Először ki kellett szűrni azokat, akik megijedtek a robbanás láttán, nekünk pedig meg kellett mutatnia, hogy bízik bennünk. Nagy levegőt vett, és találomra választott valakit, engem.
Eddig tartott belátni, semmi okom nincs arra, hogy haragudjak rá.

2019. november 17.
Ha horgászni megyek, nem az emberekre vagyok kíváncsi. Jó lenne egyedül maradni, de ez már a Tisza-parton sem mindig sikerül. Szombaton délután az algyői strandon egy horgász épp összepakolt, indult haza, amikor odaértem. Letelepedtem, bedobtam én is. Öt perccel később egyedül maradtam a parton. Hideg szél fújt, bízhattam abban, hogy nem jön más. Egy óra múlva mégis érkezett egy pár. Tőlem ötven méterre telepedtek le. Miután bedobtak, a nő talpas poharat vett elő, rozébort bontottak. Elfértek, a hangjukat is elnyomta a szél és a hullámcsobogás. Fél órával később viszont megjelent a part tetején egy autó, egészen addig eljött, ameddig lehetett. Kiszállt egy harminc körüli vékony férfi, köszönt nekünk, jobbra és balra, aztán lecuccolt, pont közénk. A túlsó szomszéd odament a jövevényhez, mondott neki valamit. Lehet, pont azt tette szóvá, ami miatt én is bosszankodtam: jobb lenne, ha odébb menne, mert így már olyan sűrűn vagyunk, mint egy horgásztavon. Egyikünk sem tud rendesen pecázni, összeakadhatnak a szerelékek.
Meglehet, ha én is szólok neki, elhurcolkodik.
Nem mentem oda.
Nem förmedtem rá, hogy menjen már innen, és udvariasan sem szóltam neki, hogy följebb, ötven méterre ugyanolyan jó hely ígérkezik, ráadásul ott nemrég etettek.
„Ha hagyod magad, letaposnak” – visszhangzott bennem, amit régen otthon mondtak ilyenkor. De hát negyvenhét éves vagyok. Nincsenek már sokan a családban, akik fölróhatják nekem a gyöngeségeimet.
Vigyáztam minden dobásnál, nehogy összeakadjunk. Fogtam egy harcsát, amit ugyan vissza kellett engedni, de legalább nem ültem ott kukán.
A köztünk ülő jövevény egy keszeget fogott. Aztán egyszerre fölpattant, és futva ment az autójához. Hároméves kisfiúval jött vissza a partra.
Ezért nem akart eltávolodni a kocsitól.
A gyerek nemrég ébredhetett föl. Vékony, sírós hangon beszélt, de ahogy meglátta a halat a szákban, felélénkült. Lelkesen segített az apjának a botok körül, azt mondta, ő is akar fogni „egy bagolykeszeget”. A haragom elpárolgott. Együttéreztem az apával, drukkoltam, hogy bírja türelemmel a gyerek minél tovább, hogy pecázhasson. Talán fél órát bírta. Elengedték a keszeget, hazamentek.
Csak a jegyzőkönyvbe akartam rögzíteni: örülök, hogy nem szóltam rá erre a férfira. Jobb a tudat, hogy esetleg élhetetlen vagyok, mint azzal szembesülni, hogy meggondolatlan, tapintatlan. Nem tudom, változik-e ez még, vagy már végleg felnőttem.

2019. november 10.
– Ott nekünk szolgáik voltak – meséli a nyolcéves Márkó. Arról beszél az edzésen, milyen volt a család első nyaralása. Felnőttek állják körül. A szemük nevet, egymás arcára pillantva nyugtázzák, Márkó a pincérekre gondol, amikor szolgákról beszél.
Most járhatott étteremben először.
– Azt mondták anyáék, spórolnunk kell, nagyon. És addig-addig spóroltunk, hogy az összes pénzünk elfogyott...
Olyan csönd van, mint amikor az edző a következő gyakorlatot magyarázza. Tényleg érdemes nagyon figyelni. Nyilvánvaló a tanulság, a kisgyereket okvetlenül el kell vinni világot látni. Fontos a helyszín, de még lényegesebb, hogy az ember ott legyen mellette. Nem csak azért, hogy el tudjon neki magyarázni mindent, amit esetleg nem ért, hanem mert ez a felnőttnek is izgalmas.
Akkor is, ha járt már ott azelőtt százszor.
– ...Egyszer pedig bementem egy szobába – folytatja Márkó. – Volt ott a padlón egy vaddisznó, ami szőnyeg.

Vékony, szomorkás férfiarc a domborművön. Megrezdül, ahogy nézed, miközben elmégy mellette. Fény és árnyék játéka, mi más lenne, mégis lassítasz, hogy jobban megfigyeld, ez hátha mégis valami megelevenedés.
Nyilvánvaló, nagyon szereti a mesterségét az a szobrász, aki ennyi érzést bíz egy domborműre.
Pedig akit ábrázol, felnőtt korában sosem járt ebben a házban. Büntetésből helyezték át ide tisztviselő apját, hogy ne legyen anyanyelvi környezetben, a felesége eleinte egy tojást sem tudott kérni a piacon. El is költöztek, mihelyt lehetett. Azért az asszony utóbb azt mondta a kisfiának, hogy a csongrádi magyarok a világ legjobb és legbecsületesebb emberei.
Milos Crnjanszki, a szerb irodalom óriása szerette Adyt, a magyar költészetet, a világháború után kultúrájukhoz, nyelvükhöz, kapcsolataikhoz ragaszkodó vajdasági magyarokat már kevésbé. El lehet ezt nézni neki? Vajon naivak, vagy csupaszív emberek, akik szerint ez ennyi idő után nem számít?
Emléktáblát avatnak Csongrádon a szerb író szülőházán. Megjelenik egy jugoszláv rendszámú kisbusz, kiszállnak az emberek, végigállják az ünnepséget, aztán nézik az emléktáblát meghatottan. A nagykövet meghívja hivatalába, Budapestre a csongrádi szobrászt. Beszélgetnek, a jugoszláv diplomata előadja a meghívás okát. Jó ideje zajlik a huzavona Belgrádban, ki készítse el Milos egész alakos szobrát, neki pedig Csongrádon olyan gondolata támadt, miért ne lehetne megbízni ezzel a munkával egy magyar szobrászt? Ez nagyon szép így – gondolja a szobrász –: vajon mi fog történni, ami miatt mégsem válik valóra?
Mi jöhet, tényleg?
Egy polgárháború jött, és megszűnt az ország.

Úgy megy el szavazni hogy otthon felejti a szemüvegét. Segítséget kér a szavazókörben. Szerinte fölösleges bemenni a fülkébe.
– A Viktort ikszelje be, kedves! – kéri a bizottsági tagot. A kérdésre, hogy ugye, Orbán Viktornak, azaz a Fidesz-KDNP-nek a jelöltjére gondol, a néni határozottan válaszol: – Nem. A Viktorra.
Szeged, október tizenharmadika.
A kormánypárt delegált tagjával együtt mosolyog mindenki az asztalnál. Segíteni kell a határozott szavazónak, úgy, hogy egy pillanatra se érezze úgy, tájékozatlan. Kár lenne megbántani, befolyásolni pedig tilos. Nehéz feladat? Nem annyira, emberség és demokrácia összefér. Elmagyarázzák, hogy Viktor konkrétan nem szerepel egyik lapon sem, mert nem szeretne polgármester lenni Szegeden, sem önkormányzati képviselő. Most ezekre a tisztségekre lehet a jelöltekből választani. Jó néhány perc eltelik, de a néni megérti, miről szól az önkormányzati választás. Maga ikszel a kiválasztott kis körben. Elégedetten megy ki, és mindenki elégedett.
Biztosan Viktor is.

– Ott a Tisza visszafordul? – kérdezi a kislány. A kanyarra mutat. Nem nevetek, mert én is ezt gondoltam régen. Erre balra, amarra meg jobbra kanyarodik a víz, lehet azt hinni, hogy a túloldal sziget. Lakott, mert kutyaugatás, szamárordítás hallatszik, kakas kukorékol, galambok keringenek odafönn. Valamilyen ház csak lehet ott.
Szép ez a hit, de érdemes megismerni az igazságot is. El kell indulni a parton, látni, mi van a kanyarokon túl. Meg kell tanulni úszni, aztán egyedül evezni. Át kell menni, a kíváncsiság emlékével, kikötni a túloldalon, bemenni az erdőbe, föl a töltésre, látni a tanyát, ahonnan a hangokat hozta a víz. Megvénült szamár. Öntözőcsatorna. Cseresznyefa, körtefa, szilvafa. Télen az árok oldalában hasalva körül kell nézni távcsővel. Átcsörtet egy nagy csapat őz, az egyik a közelben ugrik át a csatorna fölött. Ugyanolyan itt minden, mint a mi oldalunkon. Erre lehetett számítani, mégis, látni kellett. Amíg odajár, aztán meg visszafelé evez az ember, sok víz lefolyik.
Meg lehet nézni a túloldalt biciklivel, a hídon áttekerve, nagyon jó horgászhelyek vannak. Lehet később arra járni munkaügyben, autóval. Ladikkal mégis jobb. Ennyi marad a felnőttben a gyerekből.

„Nyolc méteres belmagasságú előtér kell, galériával, hogy a zsiráfcsontváz elférjen. A trófea” – hallom a szegedi Dóm téren. A tömeg ezerfélét beszél bor és dixieland mellett. Fölnézek az égre, ott van elég hely ahhoz, hogy elképzeljem, a nyakában a hét megnyúlt csigolyát is, egy vonalban. Ha leoltják a lámpát abban a házban, világít. Szerényen, mint egy csillagkép.
Szeretném elengedni azonnal ezt a zavarodott érzést, ki, az űrbe, a hidegbe.
Hogy lehet lelőni egy ilyen jámbor, ártatlan állatot?
A zsiráf tényleg jámbornak, ártatlannak látszik, de ezek emberi tulajdonságok. Félreismeri, aki magához méri a természetet.
A vadászat ösztöne viszont épp a természethez fűzi az embert, a fegyveres vadászatnak pedig kultúrája van, helyesnek gondolt szokások formálták.
Akkor sem vadásznék.
Nem – én horgászni járok. Megölöm a halat, ételt főzök belőle.
Azért nem preparálnám, hogy ott legyen a falon.
Megölni, kezelni a fejét, csontját, bőrét, hogy szép legyen, lehessen emlékezni arra, amikor zsákmányul esett. Megőrizni a romlandó test egy darabját, gondosan, végső soron szeretettel. Ismerek jó érzésű embereket, akik tudják értékelni a szép trófeát, és nem zavarja őket, hogy egy állat feje díszíti a falat.
Lehet, hogy ennek a szokásnak olyan ösztön a gyökere, amely azért is felel, hogy a szentek hajából, kezéből ereklye készült.
3500 dollár. Ezt már a telefonomon látom, megkerestem a az interneten: ennyibe kerül szervezett vadászaton elejteni egy zsiráfot Dél-Afrika Limpopo tartományában. Az afrikai vadászatokról szóló oldalon olvasom, „a számla végső kiegyenlítése a táborban, a haza utazás előtt történik, kéz pénzben. CSEKKET NEM FOGADNAK EL!”
Elkészül az újszegedi ház. Megérkezik a küldemény, nagy fadobozban. Gyakorlott kezek összerakják, drót, szög, valamilyen kapocs kell hozzá, gondolom. Talapzat. A csontváz áll. Ő pedig, akit nem ismerek, nézi, látja benne a néhai zsiráfot, és szól is hozzá: jó helyen vagy itt, végre elférsz kényelmesen.

Egy tízéves fiúgyerek már szépen föltakarítja a lakást. Elmegy a boltba, papír nélkül, mert megjegyzi azt az öt-hat dolgot, amire szüksége van a családnak. Megpucolja a krumplit, elég vékonyan. A hagymát is földarabolja, mégpedig úgy, hogy vizet vesz a szájába – a tévében látta –, így nem ered el a könnye. Vannak idősebb horgászbarátai, elmegy velük pecázni, hazahozza a kétkilós pontyot, amit egyedül fárasztott ki, és üggyel-bajjal, de azt is megpucolja. A keserűfogat is megtalálja, kiveszi. Ha egykettedet hoz haza az iskolából, természetesen nem mehet el horgászni – a büntetést férfiúi önérzettel viseli.
Mindez a nevelésen múlik.
Néha az is előfordul, hogy éjjel megjelenik a szülők szobájában, és szeretne közéjük feküdni. Ezt, a késői időpontra való tekintettel, nem engedik meg neki.
A tízéves fiú visszaballag a szobájába. Másnap éjjel viszont megint megjelenik.
Mi a helyes eljárás ilyenkor?
Szerencsére anya nem ébredt föl, csak apa. Halkan beszélgetnek a fiúk, aztán abban maradnak, apa átmegy vele az ő szobájába.
Odaát apa leül a fotelba, a gyerek visszafekszik. Várják, hogy elaludjon a másik. Akkor a sarokban zörögni kezd valami. Apa meglepődik, és meg is világosodik: hát ezért nem tud aludni a gyerek! De hogy jut be ide egér?
– Valami tényleg zörög itt nálad.
– Ja, az csak a csirke.
– Milyen csirke?
– Hát, láttam, kinn kóborol az udvaron. Bánthatták volna a kutyák. Behoztam inkább. Dobozban van.

– Foglalkozása?
– Kisasszony.
Nevetve mesélte, hogy nem dacból válaszolt így annak idején az új hatalom hivatalnokának. Tényleg ezt gondolta korrekt feleletnek. „Igen, ennyire naiv voltam” – mondta derűsen.
Neki tényleg azt írta elő az édesapja, hogy tanuljon, nyelveket is, vegyen zongoraleckéket, énekórákat, tudjon meg mindent arról, hogyan kell vezetni egy háztartást, hogy ha majd férjhez megy, felnőtt asszony lesz valaki mellett, boldoguljon, és ne legyen kuka a társaságban. Édesapja szerette, így látta jónak nevelni. Nem számolt azzal, hogy olyan rendszer jön, amelyben kisasszonyokra nem lesz szükség. Persze, ő is naiv volt.
Nem ismerem a folytatást. Nem tudom, milyen igazságtalanságok érték még a tizenhat éves gyereklányt, miután egy hivatali szobában összeomlott körülötte az a világ, amit addig megismert. Nem tudom, mi lett a vagyonos polgárcsaláddal, visszajárt-e valami abból, ami akkor elveszett – voltak-e a famíliában, akik naivan vártak a revansra, a teljes, igazságos kártérítésre, és aztán méregették a valóságos kárpótlást. Tényleg a nevetés az egyetlen érett, felnőtt válasz a történelem abszurd húzásaira?

Csöngettek. Ahogy megy az ablak felé, át a nagyszobán, először az autó fehér tetejét látja meg a kocsibejárón. Száraz a torka. Így meg lehet ismerni ezt az autót. Ugyanez a kocsi jött érte fél éve, kora délelőtt, kisebb fajta küldöttséggel. Bekocogtak az ablakon a slusszkulccsal: jöjjön azonnal, nincsenek elegen a frakcióban, kell a szavazata, különben nem lesz költségvetés, és az beláthatatlan következményekkel járna.
Legutóbb megmondta, nem megy többé. De hát hogyan beszéljen az ember arról, hogy megsértődött?
„Még meg sem borotválkoztam” – ezt felelte végül, de sürgették: nem baj, csak öltözzön föl. Jöjjön.
Most két nő áll a kapu előtt. Képviselők.
Házikabátot vesz, beengedi őket. Csöndesen köszönnek, megállnak a nappaliban, és csaknem egyszerre kezdenek el sírni. Nem tudja, miért sírnak.
Az egyik keresi az ő tekintetét, a másik kimeredt, könnyes szemmel néz körül a lakásban. Csendéleteket lát, tájképeket, portrékat, nagy íróasztalt levélnehezékkel, amely bronz akt, körben szépen restaurált régi szekretereket, a könyvespolcon klasszikus-gerinceket, fő helyen a Márai-naplók teljes sorát. Régies ízléssel berendezett enteriőr, a tulajdonos minden nyilvánosan kimondott szavának aranyfedezete.
Szépen kéri őket, üljenek le.
Akkor meglátja egyikük kezében az ételhordót. Elhozták az ebédjét. Nyilván tudják, mostanában akadozik a kihordás. Nyúl az ételhordóért, hogy akkor kiviszi a konyhába. A nő föláll, átadja, picit gépies, ünnepélyes mozdulattal – ezen mindhárman mosolyognak. Mire visszaér a konyhából, a nők abbahagyják a sírást.
Ebből tudhatja, hogy szeretnének még valamit.

Hozzánk jár, elfogadja az ennivalót, de megérinteni nem engedi magát a fekete macska. Amikor nálunk lakott egy vizsla, hetekig nem mutatta magát. Miután hazavitték a kutyát, megint visszaszokott. Nem tudom, hogy azért ragaszkodik hozzánk, mert számító, vagy hűségeskedik. Azt nyilván nem mondhatom, hogy a miénk.
A konyhának az udvarra nyíló ajtajánál szokott ülni. Úgy figyel befelé, mintha tévét nézne. A műsor akkor kezd izgalmassá válni, amikor főzünk valamit, és húst darabolunk. Már az is érdekes, ha szendvics készül. Olyankor kap egy szelet szalámit, esetleg egy vékony húsnyesedéket. Ahogy nyitom a szúnyoghálóajtót, és kiadom alatta az ételt, a jobb mancsával nyúl érte, beleakasztja a körmét, elrántja a zsákmányt, és odébb fut vele. Este, amikor megkapja a hivatalos vacsoráját a műhelyben, a tányérjába, három lépés távolságot tart.
Szoktam neki halat hozni a Tiszáról. Egy ilyen alkalommal a lábamhoz dörgölőzött, nyilvánvalóan véletlenül. Talán lehetett neki igazi gazdája, akihez dörgölőzött, vagy ez a macskáknál ösztönös viselkedés - nem tudom.
Két napja gondoltam egy merészet. Amikor odaöntöttem neki a zörgős ételt, és hozzáfogott, közelebb léptem. Megsimítottam a hátát, nagyon óvatosan, de ő fölpúposította, hogy erősebben érje a kezem. Mohóság volt ebben a mozdulatban. Három simítás volt - fölnézett, meglátta, hogy én simogatom, és akkorát ugrott ijedtében, hogy fölborította a tálját. Aztán csak állt, nézett, mint aki most ébred.
Nem tudtam nevetni, mert ez nem vadállati rémület és zavar volt, hanem emberi szorongás. Megsajnáltam, kimentem a színből.
Alig tudok valamit a macskákról. Csak annyi látszik, hogy ez olykor szeretetteljes, máskor szomorú, bántalmazó kapcsolat az emberiséggel, amelytől bárhogy próbálnak, nem tudnak szabadulni.

Csak egy óránk volt arra, hogy fürödjünk a Balatonban, de már nem vagyunk gyerekek. Ezt is tudtuk élvezni, jutott elég élmény. Emlékezetes a nagy kalapú nagyasszony a büfé teraszán, aki szigorúan rászólt a pincérre, hogy ne a mi rendelésünket vegye föl, hanem az övét, mert már régebb óta vár. A hattyú kedves volt, közel úszott a strandolókhoz a kamasz fiókáival együtt, és, ahogy a kicsik is, kézből evett. Olvastam valahol, hogy ez a madár különösen agresszív, ha fiai vannak. Jó volt látni, hogy az emberek nem kenyeret adtak nekik, amitől megbetegedhetnének, hanem kukoricát.
A legérdekesebb látvány egy harminc év körüli nagyvilági férfi volt, aki nyugágyon napozott, szivarral a kezében, mintha egy csöndes, homokos parton pihenne valamelyik tengernél, vagy egy filmen. A gödrösi szabad strand legforgalmasabb helyén állt az ágya. Jöttek-mentek az emberek körülötte, sok papucs csoszogott, karcogott a betonon. A napot is eltakarták előle szinte mindvégig. Nem zavartatta magát, arca sem rezdült, pedig ébren volt. Néztük pár pillanatig, mulattunk rajta.
Hazafelé megint eszembe jutott.
Nincs jelentősége, de talán mégsem biztos, hogy sznob volt. Lehetett igazi különc is, aki tényleg tudott pihenni abban a zsivajban. Ha ez a helyzet, nem érdemelte meg, hogy kinevessem.
Helyet foglalni egy büfé asztalánál, mintha tényleg nyaralna az ember, de közben is figyelni, mert itt sérülhetnek az érdekei, bármelyik pillanatban; szóvá tenni a sérelmet – nem foglalkozni azzal, hogy a pincér egyedül van, és annyit lót-fut, hogy kilométerórát kellene szerelni a lábára – végül tudomásul venni, hogy majdhogynem hiába emeltük föl a szavunkat: ez a mi iskolánk, munkahelyen, családi ebédlőasztal mellett, temetésen, szabadságon. Vajon hogyan lehetne könnyedén alkalmazkodni, szorongás nélkül, a méltóságot megőrizve – és tudni, mikor lehet fölhúzni a moszkitóhálót a függőágyra, kirekesztve az egész világot, hanyatt dőlni, élvezettel? Igazi, nagy életművészet ez. Nagyobb, mint kivándorolni, aztán boldogan élni egy szabálykövető, összetartóbb, boldogabb közösségben.

Tücsök ciripel éjjel a nyitott ablak előtt, olyan erős hangon, hogy zavar az olvasásban. Híreket böngésztem, de becsukom a számítógépen az összes oldalt, és inkább hallgatózom. A monitor alig világít. Új a háttérkép, két napja állította be a feleségem. Lapos folyópart, pára a víz fölött, félsötét, piros égalj, a túloldali erdőnek a körvonala látszik.
A Tiszán, nem messzire Mindszenttől, egy homokpadnál készült ez a felvétel. Sokszor aludtunk ott sátorban. Mögöttünk, az erdőben rengeteg tücsök ciripelt. Amikor pedig nem közvetlenül a parton, hanem fönn, az erdőben vertük föl a sátrat, körülvett minket ez a hang. Nagyjából egyforma távolságban lapultak, úgy, mint egy halászháló csomói. Biztosan egymáshoz szóltak ilyenkor. Az egész, amit hallottunk, a társalgásuk. A ciripelésnek oka van, annak is, amikor abbamarad.
Ha valamerről elhallgattak a tücskök, onnan hamarosan halk motozás, avarzizegés hallatszott, valamilyen nagyobb állat vonult. Legalábbis náluk nagyobb: általában egér, mert a még nagyobbakat általában zavarja az emberszag, messze elkerülik a sátrat. A róka nem kerüli, de ha ennivaló vagy lábbeli nem marad kívül, akkor nem tud ellopni semmit.
Feküdni egy sátorban a Tisza-parton, messzire a lakott helytől, hallgatni a víz loccsanásait, neszelni a zajokra, miközben mindenki más jóízűen alszik – így táboroztam én sokáig. Nem szerettem sátorban aludni. Védtelennek érzem magam a vékony ponyva alatt. Akármi történhet odakinn. Elemelhetik a ladikot, a horgászbotokat, lopakodni sem kell, mert a sátorból csak nehézkesen, lassan mászhat ki az ember. Egy zippzár, kettő, cipőt húz, kapcsolja a zseblámpát, amelynek fényénél úgyis csak azt látja, amit megvilágít. Ha pedig lekapcsolja, a szemének szoknia kell a sötétet. Vaksi, lassú, gyámoltalan.
Hogyan is lehetne így nyugodtan aludni?
„Az az ember, aki elmondta esti imáját, olyan kapitány, aki őrszemeket állít. Nyugodtan alhat” – ezt a francia költő, Charles Baudelaire írja, de én egy magyar könyvben olvastam. Lengyel László és Várszegi Asztrik húsz éve megjelent Beszélgetőkönyvecskéjében említik, hogy egyiküknek kinn állnak az őrszemei éjjelenként, a másik viszont vállalja minden következményét annak, hogy őrszemek nélkül alszik.
Rám is ez várt, mint aki nem köteleződött el valamilyen hit mellett. Vállalni minden elképzelhető rosszat, és ebben megnyugodni. Nagy örömöt okozott, amikor észrevettem, aztán megfigyeltem az erdőt átjáró ciripelést, a természet adta riasztórendszert, amely nem hanggal, hanem csönddel jelzi, mire kell figyelni – és újból folyamatos ciripeléssel azt, hogy megint minden rendben arrafelé. Jó így, az apró zajok alapján ismerkedni az éjszakával. Hamarabb el tudok aludni az erdőben, jobbat pihenek.
A kazánházban, a mélyhűtő mellett tömött szatyor áll, benne szárazon tartó dobozokban gyufa, fűszerek, evőeszközök. Minden holmi, ami a sátorozáshoz kell. Bármikor indulhatunk.
A monitor háttérképe és az egyetlen tücsök, ami odakinn ciripel, mindent ideidéz, amit megéltem a sötét Tisza-parton. Itt ez a tücsök – jó erre gondolni –, úgy hallatja a hangját, mint ha most is rengeteg társa lenne. És tényleg jelent valamit, ha elhallgat.

Az öngyilkos hajlamú sorkatonákat azonnal leszerelik, ezt hallotta, és ő meg akart szabadulni a honvédségtől. A gyengélkedőn, ahol a legtöbb időt töltötte, volt két cimbora, akikkel kártyázás közben megbeszélte, milyen gyógyszerből hány szemet fog bevenni. Ők várnak egy ideig, aztán szólnak az ügyeletesnek. Bekerül a kórházba, kimossák a gyomrát, ami nagyon rossz, de mégsem tart tizenegy hónapig, mint a hátralévő szolgálati ideje.
Bevette a tablettákat. Két barátja közben valahonnan füvet szerzett, beszívtak, megfeledkeztek róla. Amikor átment hozzájuk, nevettek rajta, hogy tényleg megcsinálta. Valahogy mégis kiderült, hogy baj van. Civil mentő jött érte, beültették. Amikor a kocsi kikanyarodott vele a laktanyakapun, elveszítette az eszméletét. Megmentették.
Hétköznapi munkahelyi beszélgetés, katonaviselt emberek és több fiatal, hallgatjuk a beszámolót. Ez után már nem szól senki. Lehet gondolkodni, tisztességről, bátorságról.
Az biztos, békeidőben nagyobb bátorság kellett ehhez az életveszélyes színjátékhoz, mint nekem ahhoz, hogy elfogadjam, a haza szolgálata kötelesség, bevonuljak, megtanuljam, amit ott tanítottak, vigyázzak a társaimra, összetartsak azokkal, akikre ugyanígy lehetett számítani, letöltsem a kiszabott időt. És biztos, hogy tisztességtelen volt az ő menekülése? Ha már kiderült, hogy a laktanya nem neki való hely, nem lett jobb mindenkinek, hogy lelépett, mielőtt tényleg kárt tett volna magában, másokban?
Róla gondolkodtam, és arra jutottam, hogy sokkal több bajom van magammal. Nem szeretek ítélkezni, bizalmatlan vagyok azokkal szemben, akik magabiztosan ítélnek – de közben azt szeretném, hogy az én igazam nyilvánvaló legyen. A haza például legyen állandó közösségi tér, szellem és érző személyiség, lásson, halljon. Hallja azt is, amiről épp beszéltünk. Tartsa számon, mit tettem érte, legyen igazságos, legyen tisztában a szeretetem természetével.
Ez naivitás.
Most úgy látszik, nyilvánvaló jelek alapján, hogy a hazának rá, az egyszeri álöngyilkosra van szüksége. Én pedig az vagyok, akitől meg akar szabadulni, illetve jó néven venné, ha magamtól eltisztulnék innen.

A fénykard, amit apja készített – ásónyél, ezüst festékkel befújva – a könyvállvány mögül került elő. Azzal támasztotta alá valaki, ott, ahol megroppant. Valaki?
Nyilván az apja.
Vajon miért nem árulta el, hogy tudja, hová lett a kard? Merthogy – mondja Peti –, biztosan látta, hogy nagyon hiányzik neki.
Kamaszkora egyik felében megvolt, a második szakaszában pedig kereste az elveszett holmit, amelynek valóságos értéke nincs, csak szimbolikus. Ha nem kereste épp, akkor búsult amiatt, hogy nem találja. Utóbb ezt a fájdalmat elnyomták újabbak, akkor lett megint eleven, amikor fizikaórán szóba került az erő.
Nézni a Csillagok háborúját évről évre, olyan érzéssel, mint egy katolikus szertartás szerinti rekviemet.
Most kipakolta a szülői házban az utolsó, érintetlen szobát, és váratlanul nagy öröm érte.
A megroggyant állványt kidobta, a kardnak még keresi a végleges helyet. Szem előtt nem akarja hagyni – akárkinek nem fog magyarázkodni, mi ez –, azt mégsem szeretné, ha megint elkallódna.

– Egy harmincéves férfi ma nem az, ami régen.
Saját éttermének teraszán a fiáról beszél így, aki tehát még éretlen, nem akar foglalkozni vendéglővel, pincével, szőlővel. Mintha Horatio Herbert Kitchener ülne velem szemben a Your country needs you föliratú első világháborús brit plakátról. Vele együtt picit én is neheztelve gondolok valakire, akit nem ismerek, viszont elképzelhetem, milyen. Aranyifjú, legszívesebben vitorlázik, kártyázgat a barátaival. Köztisztviselő a kormányhivatal jogi és hatósági főosztályán. Magyar-történelem szakos középiskolai tanár, cinizmus-szürke kardigánban. „Üzleti ügyekkel nem foglalkozom” – mondja halkan, somolyogva, ha az apja kapálni hívja a szőlőbe. Csordás Gábor, a költő, aki azt írja Sanzon című verse végén, „egy harmincéves férfi mennyire/nem tudja még hogy várni nincs mire/ mert amire egy ilyen férfi vár/ az megtörtént és elfeledte már”.
Mindegy, mit gondolok, mert az a srác egyszer majd, már nem soká, megállapodik.
Érdemes megvárni, akár itt, a teraszon.
Különben a hatvanéves férfiak sem olyanok, mint régen. Aki például velem szemben ül, várt rám a teraszon, a telefonban hallott hang és a kinézetem alapján jól ítélte meg, hogy csakis én lehetek, aki közeledik. Messziről rám kiáltott, a keresztnevemen szólított, tegezett, pedig most találkozunk először. Magabiztos és kíváncsi, őszinte, a végletekig. Lakatosnak tanult, vendéglátóipari főiskolát végzett, dolgozott szállodában, csak negyvenévesen vette az első hektár szőlőt. Belehabarodott ebbe az új életformába, főzni, ismeretlen embereknek, saját borral kínálni őket, látni, ahogy ellágyulnak. Michelin-csillaggal ér föl, amikor azt mondják, baszod, ez finom volt.
Harley Davidson a garázs hátsó traktusában. Idén még nem volt vele kinn, de majd szeptemberben.
Ez, bármennyit áll, mindig elindul.

– Szia, uram! – köszön rám a pincér az alsóörsi büfénél. Apám és a feleségem már az asztalnál ül, én most értem ide. Ez a modoros udvariasság, hozzá a hosszú ujjú fekete ing a rövidnadrággal, leengedett nadrágtartóval illik a látványkonyhához, a grillpult két faszenes vasalójához – de kiráz tőle a hideg. Kedves öcsém, nem vagyok én úr, paraszt vagyok, legalábbis ehhez a parádéhoz képest annak érzem magam, ráadásul bazi öregnek. Jó ez neked?
Ezt mind leolvashatja az arcomról, mert természetesebben viselkedik, ahogy fölveszi a rendelést. Alkalmazkodik, egy pillanat alatt, beláthatom, hogy otthon van a szakmájában. Nem téblábol, nincs fölösleges mozdulata. A szemetet ugyanolyan látványosan viszi el a konténerhez, ahogyan az innivalót hozza az asztalunkhoz. Óvatosan próbál rávenni arra, hogy komolyabb ételt kérjek, mint a rántott sajt, de tudomásul veszi, hogy nem fogadom el az ajánlását.
Leül mellettünk egy család, két gyerekkel és egy baráti házaspárral – a pincér megdicséri az egyik fiú taréjosra nyírt haját. Figyelme úgy oszlik meg, hogy senki sem érezheti magát a teraszon mellőzöttnek.
Az új vendégek olyan hangosan beszélnek, hogy muszáj odafigyelni rájuk. Anyának ismerős a zene, hangosan dudorászva kíséri szegény Amy Winehouse énekét, apa is csatlakozik hozzá, de nem mosolyognak. Azt gondolom, mint gyerekkoromban, hogy ezek biztosan pesti emberek. Ott ez a viselkedés természetes, nekem egzotikus.
– Megmondtam, hogy nem kérek hozzá szívószálat! – csattan fel anya, ahogy a pincér kihozza nekik az üdítőket. – Szegény teknősök!
Nézünk páran az asztal felé, látjuk az üdítőt, amely flakonban van előtte. Az ugyanolyan káros műanyag szemét, mint a szívószál.
Mit lehet ilyenkor mondani? És mit kell?
A pincér is a flakont nézi. Halkan elnézést kér.
Öt perccel az ellenszenves első benyomás után elnyeri a szimpátiámat. Már sajnálom.