A pofonparti előtt össze kell szerelni a ringet, elrendezni a teremben a székeket, és az asztalokat, ahol a bírók ülnek. Fogadni kell az érkező szakosztályokat, megmutatni, hol öltözhetnek át a fiúk, a lányok. Egyeztetni, ki lesz a kék sarokban, ki a piros sarokban. Ha kiderül, hogy nincs mindenkinek piros és kék meze is, akkor megnézni, hogy kinek milyen van, és hogy az ellenfelének van-e másmilyen. Ha igen, akkor talán meg lehet kérni, hogy viselje azt inkább. Ennek a bírók nem örülnek, mert náluk más szerepel a papíron. Három menet, igazi bíróval, igazi ringben, szemben egy ismeretlen, akiről nem lehet tudni, milyen gyors, mekkorát üt. Mutathat kevesebbet, mint amire a kinézete alapján lehetett számítani, és lehet babaarcú gyilkos. Aki a ring mellett áll, az is többet tapasztal, mint ha a youtube-on meg-megállítva nézné Manny Pacquiao valamelyik meccsét. Élőben a kis ütés nyoma is látszik a másik emberen. Az is, amikor elkezd vérezni. „Jobb adni, mint kapni” – olvasom az egyik sportiskola versenyzőinek melegítőin.
Már összeszereltük a ringet, lehet szusszanni egy kicsit. Az egyik bíró eligazítást tart a szakosztályok vezetőinek. Egy kisfiú mögötte épp belakja a színpadot, szaladgál egyik sarokból a másikba. Edzésre is el szokta hozni néha az apja. Egy ideig buzgón csinálja velünk, amit az edző mond, aztán egyszerre kilép a felnőttek közül, mert úgy gondolja, ezt simán meg lehet tenni bármikor, és szaladgál, labdázik. Ha rászólnak, vagy visszaáll, vagy nem. Az apja most is figyelmezteti, ne mászkáljon ott, ne zavarja a megbeszélést. A kisfiú ránéz az apjára, de úgy dönt, nem hallgat a szóra.
A bíró közben felemeli a hangját. Nem tudjuk, mi miatt, talán egy közbevetett kérdés bőszítette fel, de egyre hangosabban beszél. Már kiabál. A szakosztályvezetők komolyan, még nagyobb figyelemmel hallgatják. Szemlátomást mind eldöntötték, az az indulat személy szerint nem nekik szól. Egy idősebb férfi inkább a terem sarka felé néz, tüntetőleg. Neki fontosabb, hogy közben lássa, hogyan készülnek a tanítványai.
A kisfiú megáll a színpad közepén. Nem szeppent meg, csodálkozik. Ránéz az apjára, aki azt suttogja neki, menjen oda hozzá végre, mert nagyon ideges az a bácsi.
A teremnek tökéletes az akusztikája. Minden szót lehet hallani, ami a színpadon elhangzik.
– Nyugodjon meg a bácsi! – dörmögi a kisfiú.
A szakosztályvezetők mozgolódnak, van, aki lehajtja a fejét, mert remeg a szája a nevetéstől. A terem sarkában valaki kuncog. A bíró mintha nem venne tudomást erről, beszél tovább, de már nem kiabál. Ennyi kellett neki, hogy megnyugodjon.
Egy gyerek, akin rögtön látszik, milyen ember.
2020. december 29.

Életük a protokoll szerint zajlik. Minden pillanatban vigyázniuk kell arra, mit mondanak, hogy tartják a kezüket, hogyan lépnek, különben megjárják. Legföljebb álmukban lehet egy-egy őszinte pillanatuk.
Ezt szokás hinni a diplomatákról. Az ember azonban ennél sokkal bonyolultabb, és ez a munka is.
Példa.
Egy magyarországi eseményen másokkal együtt egy baráti ország újságíróját is megverték, előállították, majd fogdába csukták a rendőrök, mondhatni, véletlenül. A baráti ország kormánya és lakossága megdöbbent. Sajtójuk magyarázatot várt. Diplomata ismerősöm feladata volt, hogy bemenjen a rendőrségre tárgyalni, és segítsen a fogdába csukott tudósítónak. Fordított, nyilatkozott a baráti ország sajtójának. Igyekezett úgy beszélni, hogy szavai alapján ne lehessen nagyon hibáztatni az újságírót, csak mert próbált közel kerülni a rendőrségi akcióhoz – de a rendőröket se érhesse szemrehányás, amiért nem voltak tekintettel kamerára, emblémás mikrofonra, amely rekvizítumok látványos birtoklása pedig – a visszafogottabb viselkedés mellett – egyértelműen megkülönbözteti a tudósítót az indulatba jött emberektől.
Szóval igyekezett elsimítani a botrányt.
Ezzel az ismerősömmel később találkoztam a szegedi Bortéren. Megkérdeztem, hogy érzi magát. Köszönte az érdeklődést. Elmagyarázta, mit élt át:
– Tudod, nagyon nehéz visszalapátolni a tehénbe a szart.
2020. december 15.

– Katonai holmi, sok mindenre lehet használni. Kicsi, de erős lemezből van. Mutatom – és a kisebbik fiam előhúz a zsebéből egy régi konzervnyitót. Örül neki. Most találta egy lomos dobozban a műhelyben. Kellene az a spray, amivel meg lehet takarítani, mert rozsdás. Szeretné eltenni.
Odaadom a sprayt, ő meg átküld nekem a telefonján egy cikket, amit nemrég olvasott. Eszerint a P38-as konzervnyitót a valaha volt egyik legnagyobb hatású amerikai hadászati fejlesztésként tartják számon. John Wayne-nek is nevezték, mert egy reklámban a színész ilyennel bontott konzervet. A második világháborúban az amerikai katonák a nyakukban viselték, mert jó még csavarhúzónak, lehet vele damilt vágni, halat pucolni, belezni, csomagot bontani, kábelt blankolni. Vannak gyűjtők, akik sok pénzt adnak az eredeti darabokért.
Nézem a képet a cikk mellett. Tényleg, mintha a fiamé is ilyen lenne, de nyilván másolat. Gyerekkoromban minden papírdobozba csomagolt szardíniakonzerv mellé járt egy. Lehetett gyűjteni a kanalas fiókban, de az sem számított pazarlásnak, ha kidobtuk.
Lehet, hogy a fiam tényleg most lát ilyet először? Amikor ebbe a házba költöztünk, már tekerős konzervnyitót használtunk. Ő akkor négyéves volt, most huszonegy. Úgyhogy lehet.
Kimegyek a műhelybe, látom, ott a talált holmi az asztalon, egy tiszta dobozfedélen, befújva. Ragyog minden ízében. Mint egy ember, aki megütötte a főnyereményt.
2020. december 12.

Sorban állunk, frissen nyírott hajú emberek. A sor egy asztal felé halad, ahol tisztek ülnek, kikérdezik azt, aki eléjük kerül.
Az asztalnál senki sem emeli föl a hangját. Ez az aznapi tapasztalatok alapján feltűnő. Épp ezért figyel oda mindenki, amikor a középen ülő alezredes az egyik fiúhoz beszél. Vidámság van a hangjában, az arcán is, de nem értjük, mit mond.
A srácnak csak a tarkóját látjuk, leszegi a fejét.
Az ő hangja halk, de mély.
– Igen. Gyomai vagyok, de nem beszélek cigányul.
Nézik egymást, nézzük őket.
Senki sem ismer senkit, nem tudjuk még egymás nevét sem, de ezt a fiút mindenki egyszerre kezdi megismerni. Egyáltalán nem beszél cigányul – a nyilvánvaló jelek ellenére –, vagy csak most, ebben a szent pillanatban nem hajlandó megszólalni, ez nem derül ki. Nem is kérdezik tőle. Mehet. Mindenki kíváncsi az arcára, de aztán inkább az tűnik föl, milyen finomak, puhák a mozdulatai. Kölyökmacska. Nem akarja, hogy fölemeljék a hóból megsimogatni egy kicsit, mert tudja, utána úgyis ledobják.
2020. november 24.

A Takács Tamás Dirty Blues Band az Öszöm-iszom vendéglőben lépett fel. A fellépés előtt Takács Tamás interjút adott.
– A mosdóban tudtunk leülni, máshol nem volt hely. Feltettem Tamásnak az első kérdést, bekapcsoltam a diktafont és a mosdókagyló szélére tettem. Tamás válaszolt, közben a diktafon csúszott, beleesett a fölmosóvödörbe, amiben víz is volt. Ilyen állok én a technikával – magyarázza Feri, és gurgulázó nevetés tör föl a torkából. Nevetek én is, pedig nem kellene.
Feri egy folk-rock együttes énekese. Rokkantnyugdíjas, de dolgozik, építkezéseken. Muszáj pénzt keresni, mert egy vendéglátós barátjáért kezességet vállalt, hitelfelvételnél, és most neki kell törlesztenie.
A portálnak is működnie kell.
Feri rendes papírújságot fog kiadni egyszer, kulturális hetilapot. Egyelőre csak a portálra futja a pénzéből. Rendes szerkesztőséget képzelt el, fizetni szeretne a szerzőknek a cikkeikért. Nem érdekli, hogy az ilyen oldalakat mostanában ingyen, lelkesedésből írják, akik még írják. Átad nekem egy hétrét hajtogatott kétezrest, egy ezrest és egy ötszázast, ez a honorárium a cikkemért, amit a portáljának írtam. Kitöltjük a szerződést, odaadom a számlát.
A portál működik.
Rock- és dzsesszzenéről szól, életmódról, sportról, irodalomról, divatról. Feri egyik vajdasági barátja, aki médiaszakos hallgató a szegedi egyetemen, formába öntötte a tulajdonos elképzeléseit: szolid grafika, szép rovatfejek. A srác ír is néha, szép tájnyelvi fordulatai vannak. Egy rokon kislány, aki fodrásznak tanul, a divatrovat cikkeit írja. És van egy fiú, szintén rokon, ő piszokmód ért a technikához. Képzeljem el, mondja Feri, három különböző formátumú hangfelvételt rakott össze ez a kisgyerek néhány pillanat alatt, és készen volt a podcast – bármikor meghallgatható interjú!
A portállal nem törődnek a helyi politikusok, nem akarnak megjelenni rajta, nem akarják támogatni. Nem baj.
Ferit egyedül az bántja, hiába írt levelet az egyik városi művelődési háznak, hiába kérte, küldjék el neki a kulturális programok időpontjait, mert ő megjelenteti mindet, választ sem kapott, egy éve. Az Alliance Francaise, a szegedi francia intézet viszont nemrég írt neki. Észrevették, amikor a portál beszámolt az intézet egyik programjáról, engedélyt kértek Feritől, hogy fölvegyék a levelezési listájukra. Így minden rendezvényükről értesíteni fogják. Megadta rá az engedélyt.
– Ennek valahol így kellene működnie – tűnődik.
Valahol így is működik.
2020. november 14.

„Vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka/ partra kicsapnak az a part szívem leomlott partfala”. Így kezdődik Kormos István verse. Tudhattam volna, amikor először olvastam, miféle delfin vagy delfinek ezek, milyen tengeren. Sima delfinre gondoltam, csak pirosra, és elképzeltem a tengert koromból. Így is szép volt.
Amit lehetett, tehát illett volna tudni: élt – a valóságban – a Krisztus előtti hetedik és hatodik században egy leszboszi születésű, korinthoszi költő, Arión. Egyszer meghívták Szicíliába, dalnokversenyre. (A vers akkor, és még sokáig, a mi Balassi Bálintunk idején is ének volt, a költő pedig előadóművész. A költők, drámaírók, versenyeztek egymással.) Arión jól szerepelt a dalnokversenyen, legalábbis „sok kinccsel halmozták el”. Hazaindult Korinthoszba, hajón.
A folytatás is ismert. A történetet feldolgozta többek közt Ovidius, Cicero. Ariónt megfestették, megrajzolták, toposz lett szegényből, koronként visszatérő vándormotívum, mém. Somlyó György, egy másik magyar költő például Arión éneke címmel jelentette meg válogatott verseinek gyűjteményét.
Az eredeti történetet az állítólagos eset után száz évvel később élt Hérodotosz írta meg először: „Arión (...) Tarentumból indult el, s minthogy senkiben sem bízott annyira, mint a korinthosziakban, korinthoszi emberek hajóját fogadta el... Ezek pedig a tengeren azt a gonoszságot tervelték ki, hogy Ariónt a vízbe dobják, és kincseit megtartják... A dalnok teljes díszbe öltözködött, lanttal a kezében az evezőpadokra állt, a Nomosz Orthioszt adta elő, az ének végeztével pedig teljes díszöltözetben bevetette magát a tengerbe. Azok tovább hajóztak, róla pedig azt mesélik, hogy egy delfin a hátára vette, és Tainaronnál kitette... Ezt mondják hát a korinthosziak és a leszbosziak, s Ariónnak Tainaronban van egy kis ércemléke: egy delfinen ülő ember.” (Devecseri Gábor fordítása).
Nemrég megtaláltam Hérodotosz szövegét egy rosszul ragasztott, széthulló verseskönyv előzéklapján. Olvastam, amikor a könyvet vettem, 1992-ben, és már ismertem Kormos István versét is, de nem kötöttem össze a kettőt, csak most.
Biztosan vannak olyan huszonévesek, akik egyetemen tanulnak az irodalomról, és ezt olvasva mosolyognak a tájékozatlanságomon, lassú felfogásomon. Én azért örültem. A jó írás akkor is ad, ha nem értjük, mégis jó érzés megfejteni. Ilyenkor azt hihetjük, biztosan ezért szerettük meg – tudat alatt – azt, ami tetszik.
Arról van szó, hogy Kormos, Arión, a költő, az ember partra jutott. Hányattatása épp befejeződött, és megint elkezdődik, ezt általában nem lehet előre tudni.
2020. november 2.

Jól kezdődött a vendégség, láttam kuvaszt, hosszú szőlősorokat, ittam mustot, ülhettem azon a díszes széken, amelyik A Tenkes kapitányában is szerepelt. Este, fürdés után, a vendégszobában mégis elkeseredtem.
Miért kellett olyan képet rakni a falra, amin egy gyerek torka szakadtából üvölt?
Elmagyarázták, hogy az a gyerek nem kiabál, nincs semmi baja, ásít. Ez nagyon híres festmény másolata, az Ásító inas Munkácsy Mihálytól. Ha nem is láttam még, biztosan látni fogom az iskolában, és ne legyek már ennyire hangulatember, mert ennek nem lesz jó vége.
Hinni, szégyenkezni, tanulni.
Mintha alig változott volna valami azóta.
2020. X. 25.

Kiválasztanak egy szem szilvát a zöldségesnél. Az egyik zacskót tép, a másik belerakja a szilvát. Az egyik kosarat vesz, a másik beleteszi a zacskóba csomagolt szilvát. Csomó is van a zacskón, nehogy elmeneküljön az a szilva. Megállnak a pénztárgép előtt.
Ellenőrzést tart a Nemzeti Adó- és Vámhivatal megyei adó- és vámigazgatósága.
És nem szeretne büntetni.
Fél kiló szilva az álcázás eszköze lenne, ez az egy szem a jelbeszédé.
Ha nem ért ebből a szép szóból az, aki a pult mögött áll, és nem üti a pénztárgépet, tényleg megérdemli a sorsát, a helyét is föl kell szántani, bevetni sóval.
A pult mögött a tulajdonos áll, akinek mostanában a Sherlock a kedvenc tévésorozata (főszereplők: Benedict Cumberbath és Martin Freeman). Látja a két embert a szilvával. Bár jó ideje mindig mindent beüt abba a ganyéládába, most mégis elszorul a torka. Ugyanakkor el is érzékenyül. Ez a kettős érzés megzavarja, de azért annyira nem, hogy elfelejtené, mi a dolga.
Leméri a szilvát, megmondja, mennyibe kerül. Átadja a nyugtát, amely elnevezéséhez hűen egyszerre három embert is megnyugtat.
Most már be lehet mutatkozni.
2020. október 11.

Most kell elvégezni a féregirtást – javasolta az önkormányzati választások után a város új polgármesterének az apró termetű, acélmosolyú tanácsadó. Ahogy útmutatása alapján leváltottak mindenkit, akit csak kellett, és kinevezték az utódokat, ez az idegen elköszönt. Sanyi – egyike az érintetteknek – maradt. Keresett magának új munkát a városban. Eljutott hozzá, hogyan beszéltek róluk, róla, és ettől a személytelen, intézményesült gyűlölettől még inkább elkeseredett. Ő nem nevezett volna féregnek senkit, a háta mögött sem.
Sokáig kell ezt emészteni.
Igen ám, de később üzent Sanyinak a polgármester egy gimnáziumi osztálytársán keresztül, hogy szeretne elmenni hozzá. Fogadná-e?
Persze.
Szekszárdi vörösbort forralt a polgármesternek, szelt bele narancskarikát. Beszéltek, hallgattak, tapintattal egymás iránt. A polgármester azt mondta, tényleg nagyon örül, hogy Sanyi élete gyorsan rendeződött. Reméli, Sanyi tudja, hogy tisztán politikai döntés volt a leváltása, a hozzáértésében nem kételkedett senki. – Ettől még ugyanazt kaptam, mint az, aki eltette a közpénzt – állapította meg Sanyi.
Igaz – mondta a polgármester. És nem szólt többet.
Sanyi sem.
Miért nem?
Meg lehetett volna mondani még szépen, hogy látod, a politika mindig nagyon tudja, mit kíván a nemzet, és ezért nyugodt szívvel bánik tisztességtelenül a nemzet egy részével, vagy az egyszem emberrel, és igazán ettől férgesül meg a világ; hogy mintha a lelkiismeret-furdalás ebben a szakmában csak gyermekbetegség lenne.
Nem is kellene durván odavágni, csak szép csöndesen. Mindegy, hogy az ül-e ott, akit igazán illet, nincs tökéletes bosszú. De hát – idézte Sanyi a költőt, amikor erről beszélgettünk – „minden későbbnél/ van még később” (Petri György: Részlet). Ki tudja, mi lesz. Nem abból a szempontból, hogy mi történik a következő választáson, hanem hogy odabenn meddig tart ki ez a keserűség.
Gondold el – mondta –, milyen lehet egyszer arra ébredni, hogy nincs. Már nem érzem. Végre számba vehetném, mi mindenem maradt. Megnézhetném magamat enélkül a tükörben.
2020. október 6.

– Tudom, hogy furcsán hangzik a kérdés, elnézést kérek érte, de érdekel: hogyhogy itt találkozunk? – kérdezte tőlem halkan a csongrádi Konzervatív bálon Attila, a kisteleki konzervatív politikus.
Megmondtam, hogy a házigazda, az országgyűlési képviselő hívott, tehát itt a helyem. Ettől zavarba jött, mert tényleg nem látszott olyan nagy csodának az én megjelenésem. Elvegyültem, beszélgettem a vendégek közül azokkal, akik nem haragudtak rám vagy az újságomra.
Őszinte érdeklődése azért jobban esett, mint egynémely beszédes pillantás.
Jó is, ha ez a kérdés időnként elhangzik. Tűnődjön csak egy kicsit az ember, tényleg a helyén van-e ott, ahova jutott, függetlenül attól, hogy jól érzi magát, vagy nem. Aztán megnézheti magának azt, aki kérdőre vonta.
Ferenc, a plébános mesélte, hogy a püspökkel – akivel nem kedvelik egymást – egyszer egy jótékonysági futballmeccsen találkozott. A püspök lepődött meg jobban. Viszonyuk pont olyan őszinte, amilyen rossz. Tehát odaballagott Ferenchez, és fesztelenül megkérdezte:
– Te mit keresel itt?
– Azt, amit te. Végzem a dolgomat – felelte Ferenc. – Te is végezd a te dolgodat. Légy szíves, állj a helyedre!
A püspök fölvette a kapuskesztyűt, beállt a kapuba.
Ferenc belefújt a sípba.
Elkezdődött a játék.
2020. szeptember 24.

Az Algyő melletti tanyáról nemrég eltűnt az összes haszonállat: négy birka, két kecske. Az ólajtó nyitva, a kutya viszont a helyén várta a családot, és nem is volt izgatott. Semmi nem utalt arra, hogy betörő járt volna a tanyán. A család tanácstalan volt. Keresték a környéken a jószágokat, hiába. Érdemes-e följelentést tenni? Mi lesz, ha azt firtatják, mit tett a gazda annak érdekében, hogy ez ne történjen meg? Lánc, lakat? Lehet erre azt mondani, hogy ugyan nem laknak ott a tanyán, de naponta egyszer járnak ki, kutya is van, és ilyesmi még nem fordult elő?
Néhány nappal az eltűnés után a négy birka és a két kecske ott várta az ólban a családot. Az ólajtó nyitva, de úgy tettek, mintha csukva volna. Nem voltak koszosak, sarasak, és nem is soványodtak le. Valahol biztosan legeltek – ennyit lehetett a külsejükből megállapítani. Viszont nagyon szomjasak voltak. Körbeállták a vályút, ami egy ideig nem akart telni, mert hat mohó száj itta, ami azon a vékony slagon belefolyt.
Csönd volt, mint amikor igazi csoda történik.
Tudja az ember, hogy fölösleges, de azért ezt nem lehet sokáig bírni, kiszakad belőle a kérdés:
– Ti meg hol az istenbe' jártatok?
A birkák és a kecskék hallgatnak. Isznak. Csak az egyik kecske emeli föl a fejét. Az, amelyikről gyanítják, hogy fölágaskodva ki tudja nyitni az ólajtót.
Nem szól az se, nem is mekken. Néz.
Ez a mi kicsi titkunk marad. Nyugodj bele!
2020. szeptember 13.

Megöregedett a bejárati ajtónk, ki kellett cserélni. A szerelő dobozos kisteherautón hozta az új ajtót, és a kisfiát, aki segített neki behozni a szerszámokat, aztán szó nélkül leguggolt mellém, az udvarra, velem együtt szedte a járda réseiből a gazt.
„Igen, Noel szeret parézni! Azaz, segítsél a bácsinak!” – mondta a szerelő. Ő is hozzálátott kifeszíteni a régi ajtó keretét. Megkérdeztem tőle, segítsek-e neki, de erre nem volt szükség. Mosolyogva dolgozott, szemlátomást haladni akart, a régi ajtóval is kíméletesen bánt. Nem lehetett kifogásom. Csakhogy, mint jó néhány iparos, ő is fütyörészett...
Emiatt is szívesebben maradtam, az udvaron – és Noel kifogástalan társaság volt. Ahogy szedtük a gazt, megtudtam, hogy azért jön apával néha, hogy anya ne őrüljön meg teljesen. Van egy tanyájuk. És kedden, vacsora előtt hangyák mentek föl a konyhaasztalra, de csak lesöpörni volt szabad őket, bántani nem, mert azok is isten állatai. Neki pedig van saját állata: Icuka, egy szamár, apa nyerte tombolán. Icuka eleinte nagyon vad volt, apa úgy ment be hozzá, hogy raklapot tartott maga elé. A két póniló mellett aztán lassan megtanulta, hogyan kell szelíden viselkedni, most már Noel vezeti ki a legelőre.
Ahogy vittük a gazzal teli vödröt a tyúkokhoz, Noel megállapította, hogy nekünk is van kendermagos tyúkunk, mint nekik, náluk viszont kopasz nyakú nincsen, pedig kellene, mert az is aranyos fajta. Megbeszéltük, hogy mindketten szeretjük a fügét. Ettünk is, aztán még málnát, szedret, véralmát. Noel mindent megköszönt, amit kapott.
Ahogy mentünk vissza, a megmaradt parékhoz, megint hallottam a fütyülést. Ez azért szokott irritálni, mert általában monoton, és nincs igazi dallama. Az ajtószerelő füttyének azonban volt. Ahogy most megfigyeltem, hallgattam, ráismertem. A szövege is rémlett: „én vagyok a híres egyfejű...”. Ez az ember, amíg a helyére szerelte és beállította a horganyzott acélmerevítéses, ütés- és időjárásálló kemény műanyagprofilt, a Süsü, a sárkányt fütyülte, egész délelőtt.
2020. szeptember 2.

Roston sült fogas egy étteremben a Balatonnál, úgynevezett vegyes haltálon. Pirospaprikát szórtak rá, meglepően sok borsot. A sószemek is látszanak rajta. Ahogy a kés belevág, a fölfordult hal szagát lehet érezni. Az alföldi vendég, aki horgász, és főzni is szeret, pár pillanatig néz maga elé, nem akarja elhinni, hogy ilyen előfordulhat. Odahívja a pincért, halkan mondja meg neki, hogy ezt a süllőt kicsit későn sikerült megpucolni. A pincér szagol, elnézést kér, elviszi a haltálat. Visszatér egy hölggyel, aki a tulajdonos lehet, vagy az üzletvezető. Ő is elnézést kér. Az ételért természetesen nem kell fizetnie a vendégnek és a párjának, csak az italért. A nő külön megköszöni a vendég tapintatát: mások az ilyen problémát máshogyan, hangosabban szokták rendezni.
Nagyvonalú mindenki és nyugodt.
Mosoly azért nincs. Hiszen mind tudják – a kiadós fűszerezés alapján ez nyilvánvalónak látszik –, mi történt. A konyhában egyvalaki biztosan érezte, hogy ez a hal nem friss, és megpróbálta elfedni a slendriánság következményét. Át akarta verni a vendéget.
Tehát vannak helyek, ahol ezt ma is megteszik, lelkiismeret-furdalás nélkül. Máshol ezt máshogyan intézik, inkább kidobják az ilyen halat, mint hogy rontsák vele az étterem, a település, a balatoni vendéglátás renoméját.
Milyen jó lenne mindig látni, meddig terjed, hol húzódik a morális alapon kettészakadt magyar glóbusz egyik és másik felének határa. Ám ezek önmagukban is virágzó, fejlődő világok, nem tudja rögtön az ember, épp hová tévedt, csak lassan jön rá, érzékeny veszteségek árán. Bízhatunk abban, hogy az egyik fél idővel majd fölfalja, eltünteti a másikat, a jobbik a rosszabbikat, de ez már több évszázada élő és hiábavaló hit mifelénk, talán mert még mindig nem tudjuk, édes feleim, mikor kellene suttogni, és mikor üvölteni.
2020. augusztus 26.

Kirúgott, ellehetetlenített, közös megegyezéssel útra bocsátott vagy maguktól felmondott újságírók ültek az asztalnál, az ország minden tájáról. Megtalálták a helyüket, írnak, ahogyan rég, legföljebb már nem abból élnek, kellett más munka is. Mindenki elmondta, mi történt vele.
Vajon ki tudná megítélni, igazuk van-e ezeknek az embereknek?
Lehet, tényleg a rend és igazság bajnokai, megmaradt jedi-lovagok, akik a birodalom megalakulásakor szétszóródtak az univerzumban, de még egyszer találkoztak egy elvetett forgatókönyv-változat szerint. Vagy idejétmúlt figurák, akiknek a nagyzási hóbortját az élteti tovább, hogy mindent el tudnak mondani világos mondatokkal, amit szeretnének, és tudni vélik, mi a különbség testvéries és igazságos között.
Sokszor érzem ezt a kételyt magunkkal kapcsolatban. A humor ilyenkor is vigasztal. A beszélgetés, mint egy szép tüzijáték, és mindenki látja, ahogy az egyik rakéta nem húny ki, miután fölrobbant. Megy tovább lassan, kékeszöld fénnyel világítja be a sötétet.
Egyik dunántúli kollégám, aki új munkája mellett blogot ír, minden közösségi történetet nyilvánosságra hozva, amiről azt gondolja, a városa lakóira tartozik, arról beszélt, hogy egy gyerekkori ismerőse, megbecsült vállalkozó, találkozóra hívta, és lehetetlent kért tőle.
– Légy szíves, írj rólam valami rosszat! – így a vállalkozó, amikor a tárgyra tért. – Így, ahogy mondom. Mindegy, mit írsz, csak rám nézve kínos legyen.
– Miért? – a kollégám megdöbbent.
– Mert azzal nekem most jót tennél. Azt hallottam, hogy már beszélik, mi igazából jóban vagyunk, azért nem írtál még rólam. Azt is mondják, hogy osztálytársak voltunk. Kombinálnak, tudod.
– De hát osztálytársak voltunk, ez az igazság!
– Az mindegy, de beszélik is. És nekem ez nem jó, tekintettel arra, amit te most csinálsz, amiket írsz. Azt hiszem, megértesz.
– Nem értem, hogy képzeled, hogy én bárkiről is csak úgy, per hecc, rosszat írok.
– Ne haragudj, tudom, hogy nem így megy. Tudom, te ezekért az írásokért nem vársz pénzt. Tisztellek, becsüllek azért, amit csinálsz. Bánt is, hogy úgy kérek valamit, hogy nem fizetek érte. Végső soron ez, ugye, egy szolgáltatás lenne... Ha máshogy nem megy, fizetek.
– Ne szórakozz velem, légy szíves!
– Mégis, hadd kérjem ezt, hiszen tényleg nem bántottuk egymást sosem. Nem fogok megharagudni.
– Ne haragudj, de ez tényleg nem így megy. Nem mehet így.
– Figyelj. Ismersz. Biztos van nálam valami, ami rosszul működik, olyan nincs, hogy ne lenne. Hadd ne én mondjam meg még ezt is. Ezt neked látnod kell. Ha meg nem látod, erőltesd meg egy kicsit a fantáziád!
2020. augusztus 9.

Három napot töltöttünk el a Tisza partján, amikor messzebbre is jut elég szúnyog. Láttuk, hogy a természet erői fölött igazán csak a természet tud uralkodni, ha akar. Esett az eső, ezért ponyvát feszítettünk ki, hogy legyen száraz helyünk, ahová fölhozhatjuk a ladikból a nejlonzsákba csomagolt holmikat. A szúnyogokat nem zavarta az eső, a ponyva alá fölakasztott három füstölőspirál, a tábortűz füstje, melege, sem az, hogy befújtuk az arcunkat is riasztóval. Nekicsapódtak a bőrnek, és egy idő után mindegy volt, hogy szúrnak rögtön, vagy csak birizgálják a csípések nyomait. A katonai zubbonyon, a munkásnadrágon is megültek, türelmesen lépkedtek, illesztgették a szívókájukat, rést keresve a sűrű szöveten. Néha találtak is. A sátorból sikerült kizárni őket, de az erdőt betöltő moraj nyomasztó volt. Mintha méhkaptárban aludtunk volna. Csak akkor lett nyugtunk – horgászhattunk csapkodás nélkül, süthettünk szalonnát a tűznél, hogy legyen zsíros kenyér – amikor föltámadt a szél.
Ezalatt nyugodtan tűnődhettünk azon is, hogy vajon normális emberek vagyunk-e. Megnézhettük, mifélék azok, akik szintén a vízen járnak. Láttunk közlekedni motorral fölszerelt indiánkenut, gumikajakkal túrázó párt, vízisielőket – a parthoz valamiért nem ment közel senki. Nappal a szúnyogok nem repülnek be a víz fölé.
És volt egy hajó, elment előttünk oda és vissza. Szép nagy hajó, a hullámai hörögve verték a partot, itt-ott omlasztották is, hosszan táncoltatták szegény ladikunkat. Mint amikor valaki Harley Davidsonnal dönget a gyalogjárdán. Ment ez az ember a Tisza közepén, nem nézett se jobbra, se balra, és ahogy elzúgott előttünk, iszonyodva láttuk, hátulról, hogy teljesen meztelen.
A naturista a pokolban is naturista.
2020. július 27.

– Jöttem meglátogatni a fűnyírónkat – mondtam a szegedi szerszámgépszervizben. – Másfél éve hoztam be. Abban maradtunk, hogy hívnak, vagy üzenetet küldenek, ha sikerül megcsinálni.
Zavarba jött a két fiatal szerelő.
Pedig nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni őket, épp ezért próbáltam viccelni. Mosolyogtam is, igaz, ebből nem sok látszott a maszk miatt.
A fiúk elmagyarázták, hogy ők csak nemrég vették át az üzletet, és néha csak kapkodják a fejüket. Kiderítik, mi lett a géppel, nincs semmi gond. Egyikük telefonált, tisztázta, hogy igen, jól gondolta, a fűnyírónk átkerült egy másik szerelő műhelyébe. Ott már meg is nézték. Arra jutottak, ki kell cserélni a karburátorát. Megtudtam, mennyibe fog kerülni, és mikorra készülnek el vele.
Ha nem jelentkezem, vajon mikor kerestek volna maguktól? Ezt nem kérdeztem meg.
A fiúk zavara pedig elmúlt.
Nagyon slendriánul intézték a dolgokat a szervizben az elődeik, erről beszélgettek, könnyedén – ahogyan a mesterek le szokták szólni mifelénk azoknak a munkáját, akik előttük ott dolgoztak; ahogyan politikus nyilatkozik az elődje dolgairól, vagyis a lojalitás és a megértés szándékának legapróbb jele nélkül, nyilvánvalóvá téve, hogy itt egy tökkelütött és rosszindulatú idiótát váltott le egy hibátlanul dolgozó fenomén. Csak egy kicsit tessék várni még, és a haza fényre derül.
Már nem mosolyogtam, de ez sem látszott a maszktól.
És hogy mi újság Bécsben?
Ahogy a fiúkat hallgattam, egykori kolléganőm jutott eszembe, aki a lányánál járt, Bécsben, és hazahozott egy példányt a bécsi városi újságból – a szerkesztőségben akkor még az volt a szokás, hogy aki elutazik valahová, hoz egy ottani lapot. Nézegettük a bécsi újságot, a tördelését, a képek minőségét, vágását. Külalakra kissé merev, unalmas újságnak tűnt, és minden bizonnyal a tartalmában is az volt. Azért vagyok ebben biztos, mert a kolléganőm lefordította az első cikket, egy interjút a város új polgármesterével, aki a beszélgetés elején, egy egész oldalon át arról beszélt, mennyi mindent köszönhet a város az elődjének, aztán pedig rátért arra, hogy ő személy szerint mi mindent köszönhet neki. Dögunalom. Mégis, ezt az újságot ott megveszik, elolvassák, szeretik. Nekik ez a jó.
Mi meg azért vagyunk itt, és nem ott, mert alkalmatlanok lennénk arra az unalmas, korrekt életre.
2020. július 10.

– Figura! – kiáltja a horvát fagylaltos, ragyog az arca, mert ajándékot ad. A gombócemeletek tetejére ráilleszt egy kisebb, különös formájú tölcsért, abba is fagyit pakol. A figura biztosan minden európai nyelven ugyanazt jelenti. Valamit formáz, ostyából és puncsból. Megköszönöm, hátralépek, beleharapok, nehogy összeroskadjon a kezemben. Fáj tőle a torkom, az agyamig, mégis nagyon jólesik. Júniusi este Trogirban, 2019-ben.
A templommal szemben, egy ablak mellett eszem a fagylaltot. Így biztosan nem lehetne oda benézni, de nem is terveztük. Az előző napon, Primostenben, a Szent György-templom ajtajában az apáca egyértelmű mozdulatokkal mutatta a nőknek, hogy takarják el a vállukat kendővel, ha tényleg be akarnak menni. Érdemes volt, mert láttam a mennyezeten a horvát halászok Szűz Máriáját és kis Jézusát. Egy test, két fejjel. A díszes ruhán lyukat vágtak a váll magasságában, ott bújik ki a kisfiú feje. Koronát viselnek mindketten. Tényleg nagyon különös, de nyilván természetes, Szűz Máriát és Jézust mindenütt a helyi ízlésnek megfelelően ábrázolják. Létezik kínai, fekete, Fülöp-szigeteki anya a gyerekével. Az sem biztos, hogy a Közel-Keleten látható ábrázolások a leghitelesebbek.
Ahol a fagylaltot eszem, erős fény világít az utcára mellettem, énekhang hallatszik ki, én pedig emiatt nem tudok tovább menni, benézek az ablakon. Kórus próbál többszólamú művet, az énekesek félkörben elhelyezett székeken ülnek, sima utcai ruhában, kényelmesen. Vidám, délelőtti hangulatú zene. Páran észreveszik, hogy hallgatom őket, mosolyognak, szemlátomást nem zavarja őket, hogy bámulok, bamba turista. Nem vagyok hívő, és ez most már alighanem így is marad. Feszengeni szoktam, ha valamilyen kötelezettség miatt templomba kell menni, mert nyilvánvaló, hogy így a részvételem a szertartásban képmutatás. A pap simán mondhatná, hogy mars kifelé. Emiatt lelkiismeret-furdalást szoktam érezni. Most nem érzek ilyet, és jó lenne még maradni az ablaknál. A többiek azonban már elindultak, mintha más nem hallaná azt, amit én.
Tudom, ez a megérintettség.
Ezzel nem vagyok egyedül. Nagy szerencsém, hogy nem a világháborúban, egy római katolikus–pravoszláv frontvonalon, karácsonykor, hanem békében, egy idegen katolikus templomban, aztán fagylaltevés közben mutatkozik meg előttem, ami nyilvánvaló. A kereszténységnek nagyon sokféle arca van, multikulturális. Én pedig nyilván tényleg idegen szívű figura vagyok, hogy nem itthon, hanem ott merülök el egy ilyen, mondhatni, zenei élményben, ahol az éneknek egy szavát sem értem.
2020. június 28.

Reggel csirkehúsos szendvicset vettem tőle egy újszegedi büfében, este sört csapolt Algyőn, a Faházban, ugyanaz a nő. Nézte az arcom, a táskám, megismert. Mosolygott.
Kíváncsi volt, hogyhogy megint találkozunk, és itt.
Mondtam, hogy én nemsokára hazaérek, de neki, úgy látom, hosszú munkanapja lesz. Igen, mondta, ő így dolgozik, és hálás is, hogy van ez a két munkahely. A férje mostanában valamivel hamarabb ér haza, korábban ez fordítva volt. Beszélgettünk, pár perc múlva már a konyhájukban álltam, öt elmosott bögre csöpög a mosogató szárítóján reggel, merthogy mindenki önállóan elpakol maga után. Meg lehet szervezni a közös életet úgy, hogy jó legyen, csak akarni kell, és higgyem, el, mondta nyomatékkal, azt az időt, amit együtt töltenek, maximálisan kihasználják.
Kérdeztem tőle, hogyan értsem azt, hogy maximálisan. Ezt is elmagyarázta:
– Például amikor a legkisebbnek volt a születésnapja, tudtuk előre, hogy nem érünk haza emberi időben. Márpedig ha a nagyobbakét is a napján ünnepeltük, akkor vele sem várhatunk a hétvégéig. A férjem kitalálta a megoldást, nekem is tetszett, és a két nagyobb is belelkesült. Nem is bírtak elaludni, pedig talán jobb lett volna. Együtt ébresztettük a kicsit éjfélkor. Nyavalygott, álmos volt, de amikor rájött, mi történik, fölélénkült. Ettünk tortát, megkapta az ajándékát, játszott vele. A gyerekek szerettek volna reggelig ébren maradni, de nem engedtük, kettőkor bezárt a bazár. Nem jó éjszakázni, megviseli a szervezetet. Másnap olyanok is voltunk, mint a mosott rongy. De azért képzelje el! Mint egy álom, amiben együtt voltunk.

Asztal puncsszínű terítővel a Tisza-töltés lábánál, combig érő fűben. Ketten ültek mellette, bodor, fekete hajú férfi és barna nő. Az arcukat nem láttam, ahhoz messze voltak, de szépnek látszottak. Alig mozdultak, beszélgettek. Autójuk fönn állt a töltés tetején, a Móra Ferenc hídtól ötszáz méterre, Algyő felé, a két geodéziai alappont – óvodai rakétamászóka – között félúton, a nemzeti összetartozás napján, csütörtökön. Fújt a szél, hullámzott a fű. Itt-ott selyemkóró kalimpált benne (asclepias syriaca), már erre is terjed; a gazdák utálják a mélyre törő gyökere miatt, a méhészek imádják, mert nagyon finom ízt ad minden vegyesvirágméznek. Az a két ember nyilván épp nem akart szeretni vagy gyűlölni olyasvalamit, amihez nincs köze. Élvezni akarták hóbortos ötletüket, kiülni egy helyre, ahol biztosan nem lesz társaságuk. Úgy is lett, ahogyan kigondolták. Húsz percig láttam őket, addig nem esett az eső.
Jó volt belefutni ebbe a szertartásba, mert amikor elindultam, még lelkiismeret-furdalást éreztem. Egymás után két megemlékezés is zajlott nálunk, a zászlónál, egyik közösség, másik közösség. Nem tudom, melyik mellett-fölött futottam el épp a töltésen. A hangot hallottam, és eszembe jutott, hogy illene ott lenni, mindegy, melyik társaságban. Vannak ismerőseim, akiknek az életét meghatározta a trianoni döntés, amelybe nem lehetett beleszólásuk. Ki lehet fejezni az együttérzést irántuk, függetlenül attól, hogy épp megtalálom-e a helyem azok között, akikkel ott állok együtt, és ugyanazt gondolom-e, amit ők. Az, hogy mégsem akaródzik ott lenni, leginkább engem minősít. Hiszen mindenkinek saját Trianonja van már.
Feloldódni ebben a gondolatkórusban, összetartozni így, mint nemzet (ez a mi munkánk, és nem is kevés). A megemlékezés hivatalos része után átkarolni egy másik jelenlévő nyakát, lőni egy közös szelfit, ráadva a filtert, hogy pár pillanatra legyen szebb minden: hosszúkás arc, szem, haj, és a mécsesek fénye a talapzaton.

Áprilisban, amikor ritkán léptek ki az utcára, a szomszédasszonyok kipróbálták a vibert. Látták, hogy jó. Eleinte körülményes volt írni, de így azonnal megoszthatták egymással, ami eszükbe jutott, nem kellett várni a találkozásig.
Ez most már így marad.
„Két patkány ment bele a dróthálós fogónkba.”
„Pedig már mintha eltakarodtak volna a környékről.”
„Itt most egyszerre kettő!”
„Tatuka régen a vizes hordóba engedte a fogót madzagon. Nézte a buborékokat.”
„Elfelejtettük fölfordítani a vashordót. Csapvízzel pedig nem engedjük tele.”
„ A víznél olcsóbb a tűz.”
„Az. Belerakom a hordóba a fogót, utána a reklámújságokat, meggyújtom.”
„Jó ötlet. Ne nézegesd őket.”
„Hallod, nem tudtam megállni.”
„Belenéztél?”
„A hátát lapogatta az egyik a másiknak a fogóban, el akarta oltani rajta a tüzet. Nem tudtam, hogy ezek is összetartanak.”
„Mondtam, hogy ne nézd.”