– Ott a vödör, ahun a kukorica. Hordjad ide, a garatba! – utasít Jani a takarmányboltban.
Vásárlók vagyunk mindketten. Én kukoricadarát, napraforgót, tápot és mészgrittet szeretnék venni a tyúkjaimnak, Jani árpát és kukoricát hozott otthonról, le fogja darálni. Előtte állok a sorban, így addig nem fér a darálóhoz, amíg én ott vagyok. Sanyi bácsi, a tulajdonos a belső boltban, a kasszánál van, mindjárt jön. Jani ezt nem várja meg, önkiszolgálóvá minősíti át az üzletet. Rendelkezik, azzal az ösztönnel, ami a katonaságnál fejlődik ki az emberben. Bekapcsolja a darálót, én pedig szépen hordani kezdem a vödörrel a kukoricát. Nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy ezt szabad – de hát Jani mondta, övé a felelősség. Ha itt állna közöttünk, daraporos alakok között egy pszichológus, azt hiszem, elolvadna a gyönyörűségtől, mert így szokott kezdődni minden üzemi baleset. Meleg, illatos dara ömlik a hordóba, amelyre Jani zsákot terített, hogy az őrlemény finom pora se szálljon el, maradjon meg nekem.
Sanyi bácsi jöttével egy pillanat alatt helyreáll a rend. Jani azért még tanácsot ad Katikának, aki őutána következik, de nem tudja eldönteni, mit vegyen a jószágainak.
– Olyan vagy te itt, mint egy marketing-igazgató – csúszik ki a számon, ettől pedig Jani illetődik meg.
Így formáljuk egymást, mint víz s a part.

A szobrászművész, akitől interjút kértem, azt mondta, persze, szívesen lát. Megbeszéltük, mikor találkozunk. Mentem hozzá, amikor fölhívott: úton vagyok-e? Mert nem úgy sikerült a reggele, ahogyan eltervezte, egészségügyi problémái vannak, és ettől úgy elkeseredett, hogy ha még nem indultam volna el, legszívesebben azt kérné, halasszuk el a találkozót.
Mondtam, hogy már úton vagyok, de ha tényleg nem alkalmas most, visszafordulok.
Ne, akkor jöjjek csak, úrrá lesz valahogy a bajokon. Odaértem a városba, és megint csöngött a telefonom. Arra volt kíváncsi, mikor ér oda a buszom, mert értem jön autóval, így már menet közben is beszélgethetünk.
Félúton találkoztunk. Beültem az autóba, elindultunk – és nem értünk el a házáig.
Végigvitt a városon, időnként megállt, és mutatta, magyarázta, mit szúrtak el azon a helyen, mi lett volna az ízléses megoldás. Bádogtető egy barokk templomon? '56-os emlékmű a vérbíró szülőházának falán? Téglafal, rajta szürke műkő borítás, ott, ahová közeledve az emberek kétszáz éven át a gát füvének gyönyörű halványzöld sávját látták, fölötte a túlparti erdő szürkészöld sávját, és afölött a kék eget? Elvitt a tájházba, hogy megnézzük, ahol minden más eredeti, a konyhába – szégyen és gyalázat! – modern, rozsdamentes mosogatót szereltek be.
Nyílt a kapu, a tájház vezetője mosolyogva fogadott minket. – Jöttünk megnézni, megvan-e a mosogató – mondta a szobrász, annak az asszonynak pedig lehervadt az arcáról a mosoly. A szobrász elment mellette. Be, a konyhába.
Akkor láttam meg ezt az alakot, teljes emberi valójában. Tényleg le lehet így élni egy teljes életet, érzékenyen, szenvedéllyel, megalkuvás nélkül, és akárhol. Csak bírni kell, hogy úgy néznek az emberre, mint a folyton működő vulkánra, ami egy gyönyörű természeti csapás.

– Lekvárüzem! – ordított a disznókra, ököllel ütötte a farukat, hogy menjenek föl, a Gaz platójához támasztott rámpán. Nyomultak, szegénykék, eszeveszetten, ne érjen hozzájuk ez a vadállat. Mi kedvesen beszéltünk velük, vakargattuk a hátukat, kézből vehették el a hullott almát, körtét. Keményen rá kellett volna szólni erre a piros arcú emberre, de hát a rokonunk. Csak nevettünk, a lekvárüzemen.
Pár év múlva majdnem megölt valakit. Kalapáccsal szakította be a fejét. Évekig ült. Egyszer megláttam a Mars téri buszállomáson, ráköszöntem. Nagyon örült nekem, elkérte a telefonszámomat. Föl is hívott néhány hét múlva, azzal, hogy egy fontos, közérdekű ügyben szeretne velem beszélni. Sokan viszik ki suttyomban a szemetüket a Sándorfalvi út mellé, egy földúthoz. Ő mindenkire rászól. Páran elszégyellték magukat, visszafordultak a szeméttel, de a többire nem hat a szép szó. Írjam meg az újságban. Megbeszéltük, a helyszínen találkozunk: látni fogok ott egy lakókocsit, most abban tanyázik.
Odamentem, bekopogtam a két keréken álló bódéba. Ajtót nyitott. Aztán csak állt az ajtóban, álltunk. Sírt. Nem hitte el, hogy tényleg odamentem.
– Most má' nem is tudom, micsinájjak – dörmögte szipogva.
– Csak nyugodjál meg – kértem.

A faluban, ahol most egy szál idegent sem látnának szívesen, közép-ázsiai jövevény bukkant fel: egy tevenyereg. A hulladékudvarban mindenki azonnal észrevette, ez nem közönséges kacat. Messze járt már, aki odavitte, mégis mindenki számára nyilvánvaló volt egy pillanat alatt, hogy ez nem dromedárra való, hanem kétpúpú tevére. A tudás morzsáit egy pillanat alatt összefújta a szél. Szóval, a teve csodálatos állat, hőségben képes hét napot kibírni ivás nélkül, ha az ennivalójában van elég nedvesség. A sós vizet is elfogadja, és ha eléri az oázist, tíz percen belül megiszik száz liter vizet, ebbe más emlős állat belehalna. Az emberiség rengeteget köszönhet a tevének, a honfoglaló magyarok is tartották, egyes kultúrák pedig ki sem fejlődtek volna nélküle. Ez volt gazdasági létük alapja: a teve, aminek tejét, húsát ették, gyapjából ruha, sátor készült, és közlekedési eszközként messzire eljuttatta az embert olyan vidékeken, ahol mással nem lehet boldogulni. Úgyhogy az arab költészetben van olyan szerelmesvers-típus, amelyben a nő mellett a tevét is szóba kell hozni, különben nem szabályos a vers. A pityergő teve története című német-mongol dokumentumfilmben az állattartó család egyik tevekancája nem akarja szoptatni a csikóját, ezért a gazda elhív a városból egy hegedűst, aki játszani kezd a pusztán. A teve szeméből megered a könny, és végre elfogadja a kicsijét.
A tevenyereg fél óráig sem pihent a hulladékudvarban. Aki elvitte, azt mondta, kell neki, mert nagyon szép a kidolgozása, a bőr részei tiszta bőrből vannak. Látszik rajta, hogy tényleg igazi.

A Boldogasszony sugárút egyik házának ablakain sohasem nyitják ki a spalettákat. Ha valaki be akar jutni abba a lakásba, és megnyomja a kapucsengőt, egy udvarias, határozott hang a jelszót kéri. A jelszó: banános csirke.
Bírók bérlik azt a lakást, hetente három-négy délutánt töltenek ott. Csöndben beszélgetnek, és labda pattog az asztalokon. Ezen nem kell csodálkozni, a bírók országszerte pingpongoznak, bajnokságokat is rendeznek nekik. Van például Táblabíró Asztalitenisz Kupa.
Azt hinnénk, azért banános csirke a jelszó, mert ez elég nagy képtelenség ahhoz, hogy illetéktelennek ne jusson eszébe. Ám létezik ilyen étel, több recept is tartalmaz banánt, csirkehúst. A bírók egyáltalán nem karót nyelt emberek. Aki már bejut az ajtón – mert telefonon elárulták neki a jelszót –, azt kedvesen fogadják. Én egy közéleti témájú beszélgetésen jártam ott. Csapolt sörrel vártak minket, virslit is főztek, és a nagy szobát berendezték annyi székkel, hogy biztosan minden vendéget le tudjanak ültetni.

A buszmegállóban megterít a térdén. Rásimítja a nejlonzacskót, kirakja a két nagy kiflit és a szürke sajtot. Kés nincs nála. Nem is kell. Beleharap az egyik kiflibe, és a harapás éles peremével váj a sajtba. Akkorát harap a kifliből, hasít a sajtból, hogy lehetőleg egyszerre fogyjon el minden. Páran elfordulnak, mások odanéznek néha, mosolyogva. A sajt szaga erős, undort kelt, vagy meghozza az ember étvágyát. Ilyen a nemespenész-kultúra.
Huszonéves nő, talán sportoló, edzőtábori tapasztalattal. Megtanulta, hogy nem kell figyelnie senkire, csak magára, és arra, amit épp csinál.

– Engem nem szeretnek, hál' Istennek.
– Engem igen, nagyon is – a nő legyint. Feje mögül előrepül egy szúnyog. A tarkóján lehetett. A többi a falon kapaszkodik, négyzetméterenként hat-nyolc. Ide húzódnak be telelni. Pince, egy tanácsterem előszobája, a fagyhatár alatt. Hat ember vár ezen a folyosón, tévések. Naponta többször találkoznak, de ilyen helyen soha. Erről beszélgetnek: sötét van, kiérződik a WC szaga, szellőztetni pedig nem lehet. A nő fölmegy a titkárságra, adnának szúnyogirtó aeroszolt. Nincs.
Kijön a teremből egy Bocskai-kabátos, tar fejű ember. Tűnődve mosolyog, belép a WC-be. Odabenn kettőt csattan valami, a nő megdöbben. Az egyik kollégája elmagyarázza, a pisszoárokhoz egy vadnyugati lengőajtón át lehet bejutni, az csattog, ha meglendítik. Tényleg, micsoda hely ez! A képviselő kijön. Az egyik riporter megállítja.
– Boldogulsz vele?
A kocsijáról van szó, hogy a képviselő, aki autószerelő, meg tudta-e javítani.
– Igen. Ki is próbáltam, a pályán. Már akartam szólni. Majd kell egy új szélvédő, mert összetört – karcosan fölnevet, visszamegy a terembe.
– Ezt még visszakapja – dünnyög a riporter. Mosolyog. A többi is. Hallgatnak.
Két és fél óra, mire véget ér az ülés. Kinyílik az ajtó, kijönnek néhányan, a tévéstábok benyomulnak. Körülveszik a Bocskai-kabátost. Az autó gazdája már mondja is az első kérdést, szigorú, pattogó mondat, de a képviselő felemeli a kezét:
– Engedelmet kérek!
Átmegy az embergyűrűn, ki a teremből. Az ajtó nyitva marad, csattanás hallatszik. Páran arra néznek. A nő ekkor veszi észre, hogy a tanácsterem is tele van szúnyogokkal, de ezek nem ülnek a falon. A dugaljakban elektromos szúnyogriasztók. Erős a fény, és a járkáló emberek légörvényeket keltenek. Riadtan kóvályognak, de innen nincs hová menni. Itt élni, halni kell.

– Micsinálsz? – kiált rám a lakókocsijából, az ágyáról. Az ajtó nyitva, azon át látja az utca egy részét. Én léptem be a képbe, ahogy az árokban csákányozok. Mondom, a meggyfák gyökérsarjadékait vagdalom.
– Osztán minek? Azt hittem, kincsöt keresöl – csúfondárosan nevet. Ez az álfölény volt minden öröme az iskolában, amikor hetedikben hozzánk bukott, és ez maradt neki, nem kell haragudni. Azért nagyon rosszulesik, hogy kinevet. Hallgatok, csapkodok a csákánnyal, de ő beszélgetni akar. Előmászik a kocsiból, kisántikál az út közepére, megmutatja a lábát: – Nézd, hogy elbánt velem az a barom orvos!
Elmondja, hogy ittasan ment haza, a kútnál belelépett a lavórba, hogy összetörje benne a jeget, de lyukas a bakancsa. Nem jutott be a melegre. Kinn aludt el, a bakancs pedig ráfagyott a lábára. A kórházban le kellett vágni a lábujját, így bánt el vele az orvos. Ahogy magyaráz, egy fiatalasszony megy el közöttünk biciklivel. Elhallgat, villan a szeme, a nő után int, egyértelmű mozdulatot tesz.
– Csak a lábujjamat vágták le… – magyarázza, nevet.
Pár nap múlva a gyertya fölgyújtja a takarót a lakókocsiban. Ő kijut, a fölrobbanó gázpalack szétveti az egész bódét. Később úszik a Tiszában, kihűl, kórházba viszik. Meghal. Eltemetik, én pedig egy ideig tovább haragszom. Mintha elbánt volna velem.

Huszonöt éve ismerem, de a lakásában még nem jártam. Régi polgárházba vezet be. Elmondja, ki építtette, ő mikor vette, hogyan újította föl. A homlokzat műemlék.
– A telefonodat, kérlek, hagyd kinn az előszobában! Ha csöng, bentről is meghalljuk – mondja, mintegy mellékesen. Jobb mutatóujjával megérinti a fülét. Nézzük egymást egy pillanatig. Ő elmosolyodik, én nem. Leteszem a telefont egy hosszú asztalra, beljebb megyünk. Csukja az ajtót.
Három diplomás mérnök, túl a nyugdíjkorhatáron. Még dolgozna, ha lehetne. Huszonévesen helyezték ebbe a városba. Amikor mehetett volna, nem ment, és nem hiszem, hogy bánja. Pedig ha elmegy, most nem kellene beszélnünk. Megkérdezem:
– Bekapcsolhatom a diktafont?
– Persze, vágjunk bele!
Beszél, csöndes szenvedéllyel. Bennem az motoszkál, hogy a telefont távirányított lehallgató-készüléknek gondolja, de a hangfelvételt, ami alapján cikket fogok írni, és amihez, ha nagyon akarnak, szintén hozzáférhetnek illetéktelenek, mégis engedi. Mi értelme ennek? Ezt nem hozom szóba, ő sem. Még sincs más magyarázat, gondolom, mint az, hogy megbízik bennem.

Ilyen az az arc a tárgyalóteremben.
Oldalról látom, ennyi is elég. Erős smink, az orcán barnapiros felhő, a száj vörös, a szempilla hosszú, sötét. Húszéves sincs.
Te tudod, kislányom.
Az ügyész rendületlenül sorolja az indokokat, másodfokon miért kellene szigorúbb ítéletet hozni a felfüggesztett börtönbüntetésnél.
Nagyot tüsszentek. A terem jobban visszhangzik, mint gondoltam. Ez kínos. Az még inkább, hogy mintha senki sem hallotta volna. A porcelán lány az egyetlen, aki rám néz.
– Egészségére – mondja. Elmosolyodik, megszínesedik az arca. Milyen természetes, mégis.
Ilyenek ezek az elsietett ítéletek.

A liftben levette sötétkék sapkáját, ráadta a nagyapjára. Sísapka. Ahogy süllyedt a lift, hűlt a levegő, a kórház földszintjén már nagyon hideg volt. Odakinn fagyott. Másnap festették az onkológiát, ezért akiket lehetett, hazaküldtek. Eljöttek az apjával a tatáért, ruhát hoztak, de sapkát nem. A tata mindig kalapot hordott, télen kucsmát. Most szó nélkül vette tudomásul a sísapkát, de az autóban szigorúan nézte magát a tükörben. Otthon a fiú kiszállt, kinyitotta a hátsó ajtót, fölemelte a nagyapja karját és a nyakára húzta, hogy átfoghassa a derekát. A kéz visszahanyatlott. Megint fölemelte, akkor ott maradt.
– Fiam, möghalok.
– Nem, tata. Bevisszük a kinti ágyára.
A mama állt a konyha közepén, nézte őket. A fiuk utasította, mit hozzon, az unoka addig tartotta a nagyapját. Megágyaztak a konyhai heverőn, ott, ahol ebéd után szokott aludni. A fiú letette oda. Kiment, a hidegbe.
– Most románul beszél – mondta az apja, ahogy kilépett utána a teraszra. A tata négy idegen nyelven értett. Oroszul az első világháborúban fogságot járt apjától tanult meg, esténként, a kemence mellett. Németül a zeneiskolában. Szlovákul a városban, a lányoktól, vagy egy lánytól, nem tudni. Románul pedig akkor, amikor ő is orosz fogságba esett. Volt ott pár japán, azoktól is elkezdett tanulni. A lágerben tolmács volt. Folytathatta volna, amikor hazaengedték, máshogyan alakult.
A fiú közelebb lépett az ajtóhoz, fülelt. Hallgatta az idegen szavakat, néha a mamát: „úgy-úgy, apukám, mondjad”. Ez lesz. Lelkes közöny, aztán kétségbeesés, sírás, mert rendesen együtt érezni lehetetlen.

– A következő menetben csak közelharc lesz! Nem távolodsz el az ellenféltől. Érezni kell a szoros testi kontaktust, és mindent, ami ezzel jár! – magyarázza a bokszedző.
Az egyetlen lány a teremben elneveti magát.
Csodálkozik, hogy nem néz rá senki kajánul mosolyogva. Ez ugyanis nem kétértelmű poén volt, csak utasítás, amit komolyan kell venni. Gyorsan kapcsol, közelebb lép ő is. Folytatják. Megtapasztalja a stresszt, ami ilyenkor óhatatlan, érzi, ahogy találatot kap, a fején, hasán, belenéz az egyik ütésbe. Lesi, hogyan találhatna. A többiek néha lopva odanéznek, hogy jól van-e. Jól, biztonságban. Hajlong egy magas, szálas ember előtt, aki szelíden üti.

Lajos két liter pálinkát kapott ajándékba. A két üveg ott állt a kamra polcán. Az egyik bontatlan volt, a másikat fogyasztotta Lajos. Kijárt a spájzba inni, egyszerre nem sokat, csak féldeciket. Azokban a napokban csak az ágytól a spájzig vezetett az útja, és vissza. A házból nem lépett ki, nem volt semmi dolga. Ha mégis lenne, így okoskodott, az nem csak az övé lenne, tehát végezze most más. A felesége is megnyugodott, hogy most már nem megy sehová az ember. Csinál, amit akar, csak maradjon itthon!
Aztán egyszer mégis beütött a krach. Szőrén-szálán eltűnt a másik, bontatlan üveg. Az asszony kereste a kamrában, a konyhában, a szerszámos színben, nem találta. Persze, megkérdezte Lajost, mi lett a másik üveggel. A férj meg nagy szemet meresztett, mintha most csodálkozna rá, hogy van másik is.
Egy hét után oldódott meg a talány. Amíg Lajos kiment a WC-re, a felesége meg akarta frissíteni az ágyát, és ahogy a takaróhoz nyúlt, keményet érzett alatta. Fölhajtotta. Ott volt az üveg, befektetve az ágyba, mint egy baba. Az asszony legelső mozdulata az volt, hogy megérintette a nyakát, nem enged-e a csavaros tető mellett az üveg, nem könnyezik-e, de nem. Nem könnyezett.

Fölemeli a csupasz karját, meglódítja rajta az integetőizmot:
– Nézd, kislányom. Így nézek ki!
A buszállomás WC-jében a pici műanyag asztalnál ülő asszony egy tizenhét éves forma diáklánnyal tisztázza, miért nem ismerték föl azonnal egymást. Pedig rokonok. Hát azért, mert a lány megnőtt, az asszony pedig lefogyott. A beteg fiát ápolja, aki éjjel is csak egy-két órát alszik. Fölébred, nyöszörög, panaszkodik, mint kisbaba korában, olyankor menni kell hozzá.
Épp végeztem. Mosom a kezem, a tükörbe nézek, ahogy a két nő is. A tekintetemet keresik. Mindenképpen mondani kell valamit. Azt mondom az asszonynak: ez nagyon nehéz lehet. Erre elkezdenek folyni a könnyei. A lánynak is. Köszönök, megrendülten lépek ki.
Mondhatnám, hogy a Tiszára vezető utcák miatt, vagy a megnyakalva fiatalított, hatalmas fák miatt szeretem Csongrádot. Mégis inkább azért, mert itt nagyon könnyű otthon lenni.

A lánynak szép, szív alakú az arca, fekete a haja, fáradt a tekintete. Fölszáll a hazafelé tartó buszra, leül középtájt. Két megállóval később betoppan az édesapja. Biztosan észrevették egymást. Az apa mégsem ül a lánya mellé, hanem tovább battyog, hátul foglal helyet. Néz maga elé, ugyanazzal a fáradt tekintettel. Hivatalnok és hegesztő. Le sem tagadhatnák, hogy rokonok. A lány szedelőzködik, megnyomja a zöld billenőkapcsolót, leszáll. Apa is odamegy az ajtóhoz, ugyanoda kapaszkodik. Leszáll. És indul a kocsma felé.
Egyszerre megérted, mi ez.
Apa be szokott térni hazafelé jövet a kocsmába, a lány nem. Ha egymás mellé ülnek a buszon, úgy illik, hogy együtt menjenek haza, vagy megbeszéljék, hogy apa most elköszön, mert inni szeretne. Ez azonban így komplikált, kínos. Egyik sem akar kellemetlenséget a másiknak. Inkább úgy tesznek, mintha nem vették volna észre egymást.
Szóval, nincs itt semmi borzalom. Ez tapintat.

– András, ez lila! – állapította meg anyám.
– Az anyja jóistenit! – mérgelődött apám.
A festéket nézték a vödörben. Meleg barnát szerettek volna keverni. A Lakáskultúrában barna volt az egyik fal, megtetszett nekik. A meleg barna előállításához fekete és piros színezőt használtak, ezért már volt egy nagy vödör lila festékünk, most készült el a második.
Sajnáltam őket, de szívesen mentem vissza a festékboltba. Az eladónőnek különleges arca volt, markáns álla, egyszerű copfban hordta a haját, és farmeröltönyt viselt. Azt gondoltam, angol. Vagy amerikai. Nevetett, amikor megtudta, miért kellenek megint új színezők, de közben könnyes is lett a szeme, tehát sajnálta is kicsit a szüleimet. Ez szimpatikus volt. Mire hazaértem, már anyámék is nevettek. Azt találgatták, mi mindent lehetne lekenni ezzel a rengeteg hullaház-lilával. A piros helyett most már sárgát használtak, a harmadik vödör festék barna lett. 
A vegyesbolt pénztáránál a kassza fölött tévé. Az utcai térfigyelő kamera képét lehet látni rajta. Rosszul állították be, mert aki elmegy a járdán, annak csak a feje búbja látszik. Egyszer csak egy mankó úszik el a levegőben. Kimegyek. Mint keresztet a körmenetben, úgy viszi a mankót az egykori festékbolti eladónő. Megáll pihenni a sarkon, lerakja a mankót, rátámaszkodik, derékban meggörnyed. Ez csak néhány pillanat. Kiegyenesedett megint. Nem muszáj tovább számolgatnom, hogy harminc vagy negyven év telt el, már nincs jelentősége. Nincs fejkendő, otthonka, se arcfesték, ez ugyanolyan copf, ugyanolyan farmer.
Csak ennyin múlik. Gondoltam, szólok.

– Odapisáltál... – mondja Laci bácsi, és a bakancsom melletti tócsára mutat. Az orvosi rendelőben egymás mellett ülünk. Én újságot olvastam eddig. Érdeklődve néznek oda páran a vízfoltra. Mosolyognak. Laci bácsi az arcomba néz vidáman, és megismétli, kicsit hangosabban, hátha nem hallottam jól:
– Odapisáltál.
Laci bácsi a szomszédunk volt, amikor még az előző házunkban laktunk. Ismerem. Most viccelődik. Kinn olvad a hó, a bakancsomon hoztam be valamennyit, ahogy ő is a cipőjén. Előtte is tócsa van. Megbeszéljük, hogy bizony, ilyen időben rendes cipőt kell húzni, annak mély recéi vannak, sok latyakot be lehet hordani velük, de kell munka a takarítónak is. Ilyen hosszú és bonyolult beszélgetésünk még nem volt, de lehetett rá számítani, hogy ez valamikor bekövetkezik. Már hallgatunk. Most nem tudom, ő min gondolkodik. Én azon, hogy a haza nem csak hely, hanem állapot is; amikor tudom, hol a határ, kinél meddig lehet elmenni, anélkül, hogy megbántanám – kívülálló nem is hinné, milyen messzire, milyen hatalmas ez az ország, és mennyire tud hiányozni, ha akár fél napra is itt hagyom.

A közszolgálati televízió stábja volt az első: riporter, operatőr, technikus, lámpák. Aztán jöttem én a kazettás kismagnóval. A miniszterelnök úr maradjon csak ott, a tévés díszletben, én üljek oda mellé, a tévések megvárják, amíg végzünk a beszélgetéssel, majd szétszerelik a lámpáikat azután – rendelkezett Borókai, a kormányszóvivő. Épp megszólaltam volna, de interjúalanyom megelőzött. Ugyanazt mondta, amit én is akartam:
– Át tudunk mi ülni egy másik asztalhoz beszélgetni... Hadd pakoljanak össze a tévések, nekik sietős a dolguk.
Átültünk egy másik asztalhoz. Nem volt ez igazi interjú: a kérdéseket előre elkérte a szóvivő, és a lelkünkre kötötte, hogy az elkészült szöveget megjelenés előtt küldjük el neki, ami nem a bizalom jele. Bosszúságot éreztem emiatt, de ez rögtön elpárolgott, ahogy láttam a segítőkészségét. Ilyen az emberi természet. Ha valakit disznóvágás vagy paprikakapálás közben ismerünk meg, nagyobb eséllyel barátkozunk össze vele, mint ha a világ megváltása közben találkozunk. Látszott, rengeteg közös vonásunk lehet, ebben a tekintetben mégsem vagyunk egyenrangúak, aki közeledhet a másikhoz, az csakis én vagyok. Én megtehetem, hogy kételkedem a saját igazamban, neki ez nem áll módjában.
Elköszöntünk. Folytatta a munkáját, én is, így mentem előtte. Egy húsmarhákat tenyésztő gazda fogadta őt a házában. A kis utcában sokan álltak a ház előtt, és ahogy a páncélozott kocsi megállt, elkezdtek tapsolni. Egy bajuszos, kis ember – az árok szélén állt – nagy távolságról ütötte össze a két tenyerét, és közben átszellemülten nevetett. Mintha egy régi filmhíradó kezdett volna peregni. A mozgolódásban szólni akartam valakihez, aki mellettem állt, de a látványtól nem jött ki hang a torkomon.

Az asszonyok hetente egyszer elindultak a város széléről, a főutcán, zászlókkal, táblákkal. Nők álltak itt-ott az út szélén, ahogy odaért a menet, beléptek a sorba.
Gyurkát az anyja ebéd után kiállította a napra, nézelődjön, amíg ő elmosogat, majd aztán kap feladatot. Inasok, segédek a műhelyben, épp hozzáfogtak a délutáni munkához – Gyurka apjának több esztergagépe, nikkelező, zománcozó műhelye volt. Ahogy odaértek az asszonyok, az egyik odaszólt a gyereknek:
– Gyere csak ide, kisfiam!
Odament.
A szomszédban szatócsüzlet működött. Előtte, hokedlin porfesték és egy kis fahordóban gépzsír. Akkor még fehéret gyártottak, csak később színezték vörösre. Az egyik asszony megfogta a kisfiú nyakát, a másik belenyúlt a hordóba, kiszedett egy csomó gépzsírt, és beletömte Gyurka szájába.
Az anyja rohant kifelé, de az apja gyorsabb volt, megállította. Odament az asszonyokhoz.
– Én is dolgozó ember vagyok. Miért bántják a gyerekemet?
Nem válaszoltak. Gyurkán tiszta ruha volt. Az apja értette, ez a baj. Elmagyarázta, mindenkinek van lehetősége arra, hogy sűrűbben mosson, van szappan. A gyerek nagyon megijedt. Az anyja félrevonta, kiszedte a szájából a zsírt, az apja meg komolyan elmagyarázta neki, hogy bármi ilyen éri, tegye el magában, sose adja vissza, csak figyeljen. Látni fogja, az élet majd lerendezi a dolgot.
Ez igaz is volt.
Néhány évvel később az egyik asszonynak a fia otthon játszott a szolgálati fegyverrel, és lelőtte a játszópajtását.
Gyurka megdöbbent. Eldöntötte, mégis maga fogja intézni az ilyesmit. Nem fogja ráhagyni az életre, mert az nem ért semmit, és túl kegyetlen.

Reggel komolyan eleredt a hó. A kiszomboriak nem akarták, hogy elmaradjon a bajnoki mérkőzés, ezért jó néhány szurkoló hólapáttal jött, fél órával hamarabb, hogy kezdésre megfelelő állapotban legyen a pálya. A legfürgébben Tibi tolta a havat, a polgármester.
– Nézd már! A polgármester is hányja a havat!
– Nem a polgármester! Nagy Tibi hányja! – javította ki a bámészkodót Sógor, a főrendező. A körülötte állók komolyan bólogattak, mintha tényleg, két külön emberről kellene beszélni.
Egyszerű ez.
A polgármester az, akinek az irányításával az önkormányzat merészen építtetett egy új hidroglóbuszt, mert a régit kinőtte a falu. Ő nyittatott átkelőt is a román határon. Az is a polgármester, aki a focipályán fogadta a miniszterelnököt, mert az csak ott tudott leszállni a csapatszállító helikopterével.
Az meg Tibi, aki tavasszal, az első kemoterápia után borzasztóan lefogyva pecázni ment a Vályogosra, és a kukoricás horgát torokra nyelte egy vadkacsa. Lehetett kórusban nevetni, amíg kifárasztotta, megszabadította a hápogó, vergődő madarat. Mondhat, csinálhat akármit, ha öltöny van rajta, másképp szólnak hozzá. Ha viccet mesél – hogy hívják a falusi polgármestert? Kössékfő' – udvariasan nevetnek.
Csak a temetésén lett nyilvánvaló, mi megy itt.
Rengeteg ember volt, idegenek is siratták.
És csak egy koporsó állt ott.