Szétszedtem a szekrényt, amely egyidős velem. A melléképületben tartottuk, már nem volt benne semmi, legalábbis ezt gondoltam. Ahogy megfogtam, kibillentettem a helyéről – halálra ítélt jószághoz nyúl ilyen határozottan és elfogódottan az ember –, megláttam a hátulján, amit addig nem vettem észre, a minőségi tanúsítványt. Olyan írógéppel írták, amelyen nem volt hosszú ú ű és í betű. „Szegedi Butor Kisipari Szövetkezet, Minőségi Bizonyitvány”. Két ajtó a bal oldalon, két nyitott polc a másikon, alul két ajtóval nyitható rész. A fölső ajtót nyitottam ki először, hatalmas matrica fogadott a belső oldalon: az olasz Moretti sör festményszerű hirdetése. Rémlett már, apám hozta egyszer a benzinkútról, de nem tudom, hogy én ragasztottam föl, vagy a hugom. Az alatta lévő ajtón annak az újságnak a matricája, ahol tizenhét évesen jelent meg az első írásom, ahová akkor úgy szerettem volna menni dolgozni, ahogy C. Ronaldo a Realba, és ahol dolgozhattam is huszonöt évig.
Észrevétlenül mentek ki a divatból a reklámmatricák.
Az ajtó leszerelésénél rábukkantam a böhöm nagy fejű csavarra, amelyet apám tekert be. A gyári valamiért kilazult, nem tartott, az ajtó lenyaklott. Próbálta megjavítani. Sikerült is, csak ez hosszabb csavar volt, majdnem kibújt a vége a másik oldalon. Kicsúcsosodott a lakkozott felület a hegy nyomán. Végighúztam rajta az ujjam, akkor már sokadjára szorult el a torkom.
Ezt pedig így kell – jó, hogy ilyen sokáig halogattam ezt a szétszerelést. Húsz évvel ezelőtt biztosan baltával, nagykalapáccsal esek neki, hogy minél hamarabb végezzek vele. Most négyféle csavarhúzóval, lazítóval, kulcsokkal, fogókkal, türelemmel. Végül odaértem az alsó kétajtós részhez, amelynek mindkét ajtaja mindig lógott, mert hiába mondták a szüleim, hogy ne, kinyitott állapotban is rátámaszkodtam. A játékaimat ide kellett elpakolni minden este.
Akkor is leszakadt épp, amikor a Nagyapáti fiúk, akik eljöttek hozzánk a szüleikkel, odaültek, kinyitották, és mindent kipakoltak, ami benne volt. Egyenként fogták meg a játékaimat, egy mozdulat, melyik hogyan működik, nevettek mindegyiken, aztán tették félre, maguk mögé, nyúltak be a következőért. Amit letettek, fölvettem a szőnyegről. A legtöbbért már nem is tudtam lehajolni, csak álltam, öleltem, ami a kezemben volt.
Locsolunk
– Kérem, öntözzék a növényeimet! – mondja Damir a poljicai ház kertjében.
Körbevezet, odalép mindegyik frissen ültetett citrom- és narancsfacsemetéhez, megmutatja a címkén a feliratot. Olyan büszke rájuk, hogy nem lehet meghatódottság nélkül nézni. Ezen a helyen tavaly ökörszív-paradicsom termett. Ettől eltekintve a kert nem változott: megvan a cseresznyefa, az olajfa, a kert sarkán a gránátalmafa, két nagy virág nyílt rajta. A kerítésen szőlő, a lugason kivi. Rózsabokrok, rozmaring, menta a járda mellett. A nagy fügefa tele gyümölccsel. Ha egy hónappal később jöttünk volna, megint ehetnénk róla.
Angolul, ahogyan én, úgy Damir sem tud elmondani mindent, amit szeretne, hiányoznak a megfelelő szavak. Ám a jóindulat és a bizalom is közös nyelv. Tavaly észrevette, hogy ezek a magyarok nem csak fürödni, főzni szeretnek, a kertben is szívesen szöszmötölnek. Kihúzgálták a gazt a paradicsom közül, és nem hagytak elszáradni semmit.
Nem kell megmagyaráznia, miért bízza ránk a locsolást. Elköszön tíz napra, mi pedig, ahogy vállaltuk, minden második este nyitjuk a csapot, végigmegyünk a slaggal.
Tíz napi szoros, bizalmas kapcsolat egy kis darab vörösesbarna horvát földdel, mintha birtokolnánk. Pedig nem vettük meg, nem foglaltuk vissza.
Nagymagyar matrica
Tagyon és Szentantalfa között, az emelkedőn megelőz egy Renault Megane, hátulján nemzetiszín matrica, Nagy-Magyarország a Magyar Hiszekeggyel. Iparkodok utána, bár elég lassan. Félnapi vonatozás után ez a negyvenedik kilométer biciklin, buckák között. Csak négy kilométert tekertem fölöslegesen, ez nem sok, időben megkérdeztem, megmutatták a helyes utat. Hálás vagyok érte. Ez pedig érzékeny lelkiállapot. Ilyenkor máshogyan vizsgálja az ember a kérdést: akinek fontos, hogy egy magyar se felejtse el, mi történt a versailles-i Nagy Trianon-kastélyban, az miért hajt francia autót?
Talán még sincs ezzel baj.
Ha jóindulattal nézem, láthatom huncut honfoglalásnak, ott, ahol a legkevésbé számítanak rá, egy sivatagihomok-színű csomagtartón. Lesből odacsapás, hogy aztán lehessen hátrafelé nyilazni több tízezer kilométeren át.
A nagymagyar-nosztalgia kiállta az idő próbáját. Ha én nem is viselnék, és főleg nem árulnék ilyen térképpel díszített pólót, sapkát, jelvényt, matricát, mások meg fogják tenni, száz év múlva is. És hülyeség, hogy mindnyájan agresszív, valamilyen korábbi sérelmükért revansra váró, esetleg egy régi bűnükért vezeklő figurák. Ugyanakkora eséllyel akad közöttük szelíd, megfontolt ember, mint az én drága hittestvéreim, a horgászok között. Ezt meg kell érteni, el kell fogadni: muszáj hiedelmek és előítélet nélkül tekintetbe venni honfitársaim érzéseit, sőt, hiedelmeit és előítéleteit is, különben lehetünk bármennyien, és lehet bármekkora Magyarország, szűk lesz nekem.
Ezeket gondolom az emelkedőn, nagyobb fogaskerékre váltok, és utolérem a matricás autót – ami azért megy egész könnyen, mert az autó áll. Annak a vendégháznak a parkolójában, ahol én is szobát foglaltam.
Mutatványosok
Hősszerelmesre itta magát a kocsmában. Udvarolni kezdett a pultos lánynak, aki azt mondta neki, most már menjen haza, mert ittas.
– Kicsoda ittas?! Én?! – kiáltott, föl is pattant a székről, pedig azt sem lehet kinézni belőle, hogy a hangját föl bírja emelni, olyan vékony már szegény.
– Igen. Te – szólalt meg valaki mögötte halkan. Hátra se fordult, úgy mondta:
– Jó. Akkor megyek – és elment.
Nevetünk, ahogy a barátom mesél erről a srácról, akit itt mindenki ismer. Viszonzom a történetet egy másikkal, amelynek ugyanilyen jellegzetes ember a hőse. Több hasonló figuráról is megemlékezünk jó kedvünkben. Ártatlan mulatságnak tűnik, ha itt lennének köztünk az önpusztítás mutatványosai, tán nem ilyen vidáman, de együtt nevetnének velünk, köszönnék a figyelmet.
Nagyrészt korombeliek.
Mind rettenetesen néznek ki.
És mindegyik történet, amit hallottunk, valójában tragédia. Ezeken nevetni érzéketlenség, főleg úgy, hogy segíteni nem tudok.
Ahogy hazamegy mindenki, ezen tűnődöm, és azon, hogy már késő.
Diákmunka
– Egy pohár sauvignon blanc-t kérek!
A bortéka és vendégház pultja mögött két fejkendős lány figyel rám, együtt szolgálnak ki. Az egyik mosolyogva, halkan megkérdezi, melyik az a fajta. Megmutatom a polcon az üveget. Bólint, elővesz a hűtőből egy ugyanolyan címkéjű bort. Nagy figyelemmel önt a pohárba, egy hajszálnyival többet, mint amennyi jár. A másik közben megkeresi a fiókban a nyomtatott táblázatot. Abból derül ki, mennyit fizetek. Összedugják a fejüket, mosolyogva megbeszélik, mi a teendő. Később rájövök, hogy épp záróra előtt jöttem. Egyikük megmondja: igen, ilyenkor már pakolni szoktak, de addig maradnak, amíg én itt vagyok. A másik hozzáteszi, vigyem föl nyugodtan a poharat a szobámba, majd visszakerül.
Nyári diákmunkások a Balaton-felvidéki nazarénus családi vállalkozásnál.
Lehet, fogalmuk sincs arról, milyen az az ital, amit kínálnak. Viszont nagyon igyekeznek, és akkora nyugalom árad belőlük, hogy nem lehet meghatottság nélkül nézni őket. A Gault Millau étteremkritikusa is ellágyulna tőlük.
Jó pihenést kívánnak. Nem udvariassági formula ez, komolyan mondják. Mélyen alszom, ahogy otthon. Pedig nincs klímagép, se ventilátor. Egész jól bírom a meleget.
Damilos fűkasza
Kétszemélyes, nyitott tetejű BMW hajt végig délután háromnegyed hatkor az algyői Vásárhelyi utcán és a Kastélykert utcán. Megelőz engem, a biciklist. A Platán Kocsma ablakpárkányainál most is könyökölnek páran. Nézem, ők is észrevették-e, amit én, de ahhoz inkább az utca túloldalán, a feszületnél kellene állniuk. Ismeretlen fiatal srác és lány ül a kocsiban, a csomagtartóból pedig egy fűkasza szára és damilos feje lóg ki, a bal oldalon.
Mintha tényleg létezne az a hely, ahol az ilyen autót nem státuszszimbólumnak veszik, hanem hobbiból, a járókelők nem bámulják meg, nem irigylik, és aki munkája, esze révén meggazdagodik, simán megengedi magának azt a luxust, hogy ugyanúgy éljen, ahogy azelőtt. Azon a helyen is mérgesen nő a fű a sok eső után.
Vasas tégla
Lebontották régi templomukat, amely nem számított műemléknek. A téglákat megkapargatták, jó pénzért eladták Németországba. Így lett újra vagyonuk – meséli a szobrászművész az egyik történelmi egyház gyülekezetének tagjairól. Nem elítélően szól róluk. Inkább becsüli bennük, hogy pontosan tisztában voltak azzal, milyen érték van a kezükben.
Vasas tégla, amelyet útépítésekhez és víziközműveknél használtak, mert tartósabb, mint amiből a házak épültek. Tíz-tizennégy napig tartott az égetése, egyenletesen emelkedő, végül már nagyon magas hőfokon, amit úgy értek el, hogy azt a teret, amelyben a művelet zajlott, lezárták.
– Hiába könyörögtem itt, amikor a régi partfalat bontották, ami ugyanilyen téglából volt, hogy tessék szépen bontani, kiválogatni az épeket, mert mind érték! Nem hallgattak rám – magyarázza égő szemmel a szobrász. – Nekieresztették a markolót, az pedig darabokban szaggatta le a falat. Amit letépkedett, abból hulladék lett!
Hallgatom, és nem tudom eldönteni, igaza van-e. Még ha láttam volna is azt a falat, azokat a téglákat, nem tudnám megmondani, vasasak voltak-e.
Talán tényleg az az ember lenne itt a legfőbb érték, aki száz évekre visszamenőleg tudná mindenről, ami anyagi vagy szellemi lényegű, hogy mennyit is ér.
Szabadföldi paradicsom
Kaptunk két koktélparadicsom-palántát évekkel ezelőtt. Termésük elszóródott, azóta a gazzal együtt néhány tő mindig kihajt.
Boltban, zöldségesnél állandóan lehet paradicsomot kapni, mert az üvegházakban egész évben terem. Szabadföldivel nagy mennyiségben ma már nem foglalkoznak. Amikor megkérdeztem a piacon egy árustól, miért nem termeszti legalább egy kicsi darabon, azt mondta, vállalhatatlan kockázattal jár a szabad ég alatt paradicsomot nevelni.
Nálam nem számít a kockázat. A paradicsom itt azt mutatja meg, mennyire vagyok még türelmes ember.
Tavasszal mindig úgy látszik, hogy most eltűnt, nem hajt ki egy sem, valami érte. Nem is volt normális eddig – gondolom ilyenkor –, hogy másutt palántálják, vigyáznak rá, fóliát húznak fölé, nálam meg vadon kel. Tessék, eddig tartott, vége a csodának, lehet palántát venni. Aztán mégis megjelennek a cirkalmas levelek a folyondár, a tyúkhúr, a disznóparéj között, a borsó vagy a hagyma sorában. Ilyenkor arrafelé óvatosabban kell kapálni. Finoman kell kihúzni a gazt mellőle, mert könnyen kifordul a földből.
Később ott, ahol tömegesen nő, ritkítani kell.
Ez a gyöngém.
Csak bámulom, aminek a természet törvénye szerint talán nem is lenne szabad léteznie, a virulens paradicsom-monokultúrát, másfél négyzetméteren. És nem tudok dönteni.
Ha nincs eső, locsolni kell. Később karót ütni a tövek mellé, fölkötni, lazán, de azért úgy, hogy a szél ne törje le. Ahogy érik, rá kell nézni mindennap, szedni, ami szintén haladatlan munka – cserébe sokáig, az első fagyokig eltart.
A termésnek totális paradicsomíze van.
Hazamentettem a naptáramat a munkahelyemről. A találkozókra, eseményekre emlékeztető bejegyzések közé most beírtam: karókat vágni. Ez a következő feladat.
Ilyenek a paradicsomi állapotok, közelről.
Tarzan, a dzsungel ura
A borízű hang, amely éjfél körül az ablakunk alatt – bár nem kértük – egy szép hosszú horvát kesergőt énekelt, azé a félmeztelen, mosolygós, bottal járó öregúré, aki reggel a boltnál kéreget. Erre akkor jövök rá, amikor megszólít. Fölismerem a hangot:
– Uram! Két kunára van szükségem!
Föl sem merül benne, hogy esetleg nem értem, amit horvátul mond. Tényleg értem: azt, hogy kettő, oroszul is így tanították. A goszpodár bevillan a rajzfilmből, amit gyerekkoromban a Belgrád 1-es csatornán néztünk: „ja szam Tarzan, goszpodar dzsungele”, Tarzan vagyok, a dzsungel ura, nyilván.
Itt állok egy tenger partján, idegenben, mégis tudom, ki kicsoda, mi a vágya, és lám, milyen barátságos velem. Az otthonosság illúziója. Ebben nyaralunk. Ezért fizettünk.
Kiveszem a pénztárcámból a két fényes érmét, a bácsi megköszöni, bevonul a botba. Vajon mit kap két kunáért? Néhány szál cigarettát? Egy nyelet pálinkát, pult alól?
Találgatok, jóindulattal, lenéző kíváncsisággal. A valóság azonban, bár megismerhető, mégis elképzelhetetlenül változatos, mint a dzsungel.
A bácsi egy pohár joghurttal ballag kifelé. Úgy viszi, mint valami érdemrendet, lassan, méltósággal. Leül a betonpadra, megrázza kétszer, fölnyitja, beleiszik, és megint felém fordul:
– Köszönöm, uram!
Elfekvő
Elfekvő osztály a címe a festménynek, amely egymásra halmozott, hólepte gumiabroncsokat ábrázol. Mucsi Zoltán képét a legutóbbi vásárhelyi őszi tárlaton lehetett látni.
A gumik szabályos körei harmóniát sugallnak. A zárt udvar, a zsúfoltság és a hó viszont szorongást vált ki a nézőből. Ezt az érzést erősíti a kép címe is, amely az ember sorsához hasonlítja az autógumiét. Jól megnéztem. El is kísért egy ideig a látvány emléke, és nem gondoltam, hogy egy ilyen élménynek lehet jó hangulatú utóélete.
Horvátországban, Poljica faluban, a halászok kikötőmólójáról a három méter mély, tiszta vízben betondarabok, drótok, kidobott rákvarsa-keretek között most láttam egy teherautó-gumit. A tenger, úgy fest, mindent magába fogad, a rosszat is, ahogy gyerek elméje a káromkodást. A gumin ugyanolyan szépen rétegződik az üledék, mint körülötte a köveken, a hulladék egy hatalmas, élő szervezet része lett. Ha már el kell feküdni valahol, tényleg sokkal jobb itt, így. Ahogy néztem, megmozdult a gumi közepében egy rák, félénk, zárkózott teremtés.
Fantasztikus hazám
Ahogyan a trójai háborúról szükségképpen meg kellett íródnia az Iliásznak, amely az egész emberiségre hatott − azokra is, akik nem olvasták −, szerintem ugyanígy eljött az ideje annak, hogy szülessen egy tudományos-fantasztikus regény, amelyben magyarok lakják be az egész univerzumot.
Ebben a történetben magyar a világmindenség főgonosza, a cselekmény pedig a magyarság időben és térben behatárolhatatlan belső harca a legmodernebb eszközökkel; a jobb rész küzdelme a silányabbal, minden bolygón az ismert világban. Jut szerep a történetben más népeknek is, de sorsukat az igazságos végkifejlethez képest aszerint nyerik el, hogyan őrzi kollektív emlékezetük azt az időszakot, amikor a magyarság történelméhez közük lehetett: nosztalgikus érzésekkel, érzelmek nélkül, vagy a tékozló fiú gyűlöletével.
Mindegy, ki írja meg ezt a könyvet − talán már íródik is valahol, évek óta −, és az sem számít, hogyan sikerül. Lehet bármilyen dilettáns iromány, biztosan szolgál olyan viselkedésmintákkal, amelyek segítenek az olvasónak a túlélésben, ha a történelem egyszer a megfelelő pontra ér.
Van egy hajója
Egyedül tolta a földúton az emeletes utánfutót, amellyel a kajakokat hozta a Tisza-parti sportnapra. Az egyik kerék elakadt. Odamentem segíteni. Taszigáltuk, hintáztattuk át a buckákon az ágas-bogas szerkezetet, a kocsiig. Rácsattintotta a vonóhorogra, bemutatkoztunk.
Ismerős a neve.
Egykori világbajnok.
Hallottam róla egyik kollégámtól − aki régen szintén kajakozott; néha most is kedve támad elmenni egy körre, ilyenkor, meséli nekünk, irány a vízitelep, ő ott bármikor kap kölcsön egy hajót.
Megmondtam a bajnoknak a munkatársam nevét. Mosolyogva vártam, hogy földerül a név hallatán, ahogy mindenki. Mert Csabit nagyon sokan ismerik, többnyire arról, hogy sokat beszél. Tanulságos és huncut történetek dőlnek belőle, minden élethelyzetre akad egy meséje. Ahogy láttam, a beszéd számára egyszerre kényszer és élvezet, a megbecsülés és a távolságtartás eszköze, és nem tudja a hallgató, aki áldozatul esett, hogy épp hányadán áll vele, de esélye sincs arra, hogy közbevágjon. Csabi képes egy szuszra végigbeszélni egy autóutat a kandallókészítés nehézségeiről Szegedtől Zágrábig. Az épp kívülálló számára mulatságos, de egyébként nagyon fárasztó szokás. Persze, azt hittem, ahogy mások is, hogy ha ezt tudom, mindent tudok róla.
A bajnok azonban nem mosolygott Csabi neve hallatán. Bólintott:
− Igen, ismerem. Sokat köszönhetek neki.
És elmondott egy történetet, amelyet Csabától sohasem hallottunk. Együtt voltak világversenyen. Jól is sikerült a fölkészülésük, de neki a rajt előtt egy nappal megsérült a hajója. − Csaba átengedte nekem az ő kajakját. Ő nem indult, én nyertem. Úgyhogy akármikor jön hozzám, nálam mindig van a számára egy szabad hajó.
Isteni film
Az Istennel való találkozása a halála után úgy fog lezajlani − magyarázta a szerzetes az emlékparkban, az ünnepi misén −, hogy az Úr akkor megmutatja neki mindazt, amit elérhetett volna az életében. Majd így szól hozzá: „látod, ezt mind megtehetted volna, ha mered, de te, fiam, nem voltál elég bátor”.
Ha ez tényleg így zajlik − nincs okom kételkedni egy szerzetes meggyőződésében −, akkor, azt hiszem, az Isten talán mégis nő. De nem olyan, amilyen az anyám volt.
Gyógymatrac
– Tudja, min mulatok? – kérdezi mosolyogva.
– Gondolom. Azon, ahogy beszélök – mondom.
A sárvári OTP-fiók nyitására várunk. Nekem egy igazolást kell elintéznem, nem várhat, míg hazaérek. A hatvan körüli férfi, akivel szóba elegyedtem, előttem ért oda.
– Igen. A beszédjéről a nagybátyám jut eszembe. Oda nősült, ahol maga lakik. A szőregi téglagyár mellett volt szolgálati lakásuk. Gyerekkoromban sokat voltam náluk, szerettem ott. Tudja, merre van a szőregi téglagyár?
Tudom. Két hónappal ezelőtt jártam ott. És hogy elhiggye, nem gurítok, lefestem neki: van egy hosszú lakóépület, ahol a hatvanas években kívül-belül megállt az idő. Pici szobák, nincs benn vezetékes víz, el kell járni a kútra. És van egy különálló, jó karban lévő ház, ahol egy kilencven felé járó néni lakik, aki, hallottam, egy éven belül veszítette el a férjét és a fiát.
– Az a nagybátyám felesége! – ámul a sárvári ember. – Hát még él? Hogy van? Tudja, nagyon régen nem kerestem...
Mondom, hogy a néni talicskában tolta a zománcos kannákat a kútig, amikor találkoztunk. Erős, szívós asszonynak látszik, szépen rendben tartja a ház környékét. Kedves is. Itt abbahagyom. Nem akarom elmondani, hogy a néni büszkén újságolta, bár szerényen él, az egészségére vigyáz: több tízezer forintot fizetett ki egy gyógymatracért. Mielőtt ráfekszik az ember, inni kell egy pohár vizet, az, és a matrac ereje kiveszi a mérget a szervezetből... Minek szomorítanám el ezt az embert? Azért, azt hiszem, érzi, hogy nem mondtam el mindent. Elkomolyodik, hallgat. Én is hallgatok. A fiók kinyit.
– Menjen csak maga – enged előre. – Nekem nem annyira sürgős.
És most én nem tudhatom, ezzel igazat mondott-e.
Szív alakú szappan
A saját készítésű szappan jó ajándék. Mi is kaptunk már ilyet több embertől. Akik adják, azt szokták kérni, hogy használjuk nyugodtan, mert arra való, nem dísznek. Megígérjük, de aztán mégsem bontjuk ki a dobozból. Örökre ott maradna a polcon, sértetlenül, ha nem fordulna elő időnként, hogy épp vasárnap vagy ünnepnapon fogy el a hétköznapi szappan. Akkor kibontjuk valamelyiket a dobozából, használni kezdjük. Ez nagyon jó, mert újfajta illat tölti be a fürdőszobát, amilyet mi nem választanánk, mégis tetszik. Legutóbb egy szív alakú jutott erre a sorsra. Nem tudtuk, kitől való, azt sem, mivel illatosították. Szolid volt és különleges. Gyorsan elfogyott. A bizonytalanság maradt, mint mindig
ilyenkor; jól tettük-e, hogy elhasználtuk, vagy inkább vigyázni kellett volna rá.
Mennyei bicikli
– Vigye el a biciklimet! Na! Nyugodtan! – győzködött a szállásadónk Sárváron. Kerekded, komoly férfi, tíz perce még csak azt tudta, jövünk hozzájuk, azt nem, mifélék vagyunk. Tudni akarta. Érdeklődött, hány órát akarok futni másnap a versenyen. Beszéltetett. Mintha vizsgáztam volna. Megfelelhettem, mert fogta a kerékpárja kormányát, odatolta elém. Elmesélte, hogyan újította fel, mivel ápolja, ez príma bicikli, könnyű hajtani, mennyei. Ha tényleg meg akarjuk nézni a várost, menjünk biciklivel – a feleségem vigye az ő feleségének a kerékpárját! Látta, olyan emberek vagyunk, akik otthonosabban érzik magukat egy idegen helyen, ha biciklivel nézhetnek körül. Éltünk a lehetőséggel, csak előbb kipakoltunk a táskákból.
Kádár-kocka a néhai cukorgyár szolgálati lakásainak sorában, három szobával, mindegyikben pici fürdőszoba, WC. Az udvaron már állt egy szlovák rendszámú kocsi, a harmadik szobának is lett vendége estére, de pont elég volt nekünk egy szobányi személyes tér. Úgysem akartunk mást ott, csak fürödni, aludni.
– Hát maga az, tényleg? Jó estét! – köszönt rám másnap este fél kilenc tájban, a vár mellett. Még futottam, másfél órám volt hátra. Odakanyarodott, lelassított, mellettem jött egy darabon. Mondani akart valami biztatót, de csak nézte az arcom, aggodalmasan. Aztán kibökte:
– Odaadnám ezt a biciklit most is. Ha gondolja.
Putyin
– Én nem eszem meg a barátaimat – felelte dunántúli barátunk a kérdésemre, hogy a dísztyúkjaiból lehet-e levest főzni. Hallgattam, mert nem tudtam, azóta sem tudom eldönteni, hogy természetes ez az emberség, természetidegen, vagy természetfölötti. Bármelyik is, nincs közöm hozzá. Én csak etetem a tyúkokat, elvtelenül.
Két külön vályúba öntöm a kukoricadarát, a vitaminos befejező tápot, és a napraforgót, a kedvencüket, két itatóban cserélem az enyhén ecetes vizet. Másik tálban kapják a mészgrittet, hogy ne legyen hiányuk. Négyszögletű dobozban a fahamu, amiben fürödhetnek. Mindennap kapnak zöldet, tyúkhúrt, folyondárt, megöregedett rukkolát. Azért kapnak két vályúban, hogy minél kevesebb okuk legyen csipkedni egymást. Nálam ugyan még nem fordult elő, de régen láttam, milyen az, amikor az egyik elkezd vérezni, és a többiek nekiesnek. Állítólag a vér ízét imádják csak, ez nem gonoszság, a tyúk nem ember, semmi értelme emberi tulajdonságokkal fölruházni. Azért – olvasom – a második világháború utolsó évében az Egyesült Államokban, amikor megunták az ipari méretű tenyészetekben a mindennapos vérengzést, piros üvegű szemüvegeket gyártottak a tyúkoknak, hogy mindent pirosban lássanak, ne vegyék észre társukon a véres sebet. Az akkor gyártott tyúkszemüvegek ma kuriózumnak számítanak, darabja ötvenezer forintot ér.
Nem tudom, a barátom fogalmai szerint helyesen jártam-e el, amikor az összeférhetetlen, pöffeszkedő Putyin nekiugrott a kezemnek, csípett és rúgott, miközben én az ennivalót vittem. Meglegyintettem a kanállal. A csőre nagyot koppant. Leült a betonra, nézett maga elé, mintha emberré ütöttem volna. És meglehet, tényleg gondolkodott, azon, hogy hol rontotta el, és hogy ezek után mi lehetne a következő baráti gesztus.
Pszichológia
– Ott a vödör, ahun a kukorica. Hordjad ide, a garatba! – utasít Jani a takarmányboltban.
Vásárlók vagyunk mindketten. Én kukoricadarát, napraforgót, tápot és mészgrittet szeretnék venni a tyúkjaimnak, Jani árpát és kukoricát hozott otthonról, le fogja darálni. Előtte állok a sorban, így addig nem fér a darálóhoz, amíg én ott vagyok. Sanyi bácsi, a tulajdonos a belső boltban, a kasszánál van, mindjárt jön. Jani ezt nem várja meg, önkiszolgálóvá minősíti át az üzletet. Rendelkezik, azzal az ösztönnel, ami a katonaságnál fejlődik ki az emberben. Bekapcsolja a darálót, én pedig szépen hordani kezdem a vödörrel a kukoricát. Nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy ezt szabad – de hát Jani mondta, övé a felelősség. Ha itt állna közöttünk, daraporos alakok között egy pszichológus, azt hiszem, elolvadna a gyönyörűségtől, mert így szokott kezdődni minden üzemi baleset. Meleg, illatos dara ömlik a hordóba, amelyre Jani zsákot terített, hogy az őrlemény finom pora se szálljon el, maradjon meg nekem.
Sanyi bácsi jöttével egy pillanat alatt helyreáll a rend. Jani azért még tanácsot ad Katikának, aki őutána következik, de nem tudja eldönteni, mit vegyen a jószágainak.
– Olyan vagy te itt, mint egy marketing-igazgató – csúszik ki a számon, ettől pedig Jani illetődik meg.
Így formáljuk egymást, mint víz s a part.
Vulkán
A szobrászművész, akitől interjút kértem, azt mondta, persze, szívesen lát. Megbeszéltük, mikor találkozunk. Mentem hozzá, amikor fölhívott: úton vagyok-e? Mert nem úgy sikerült a reggele, ahogyan eltervezte, egészségügyi problémái vannak, és ettől úgy elkeseredett, hogy ha még nem indultam volna el, legszívesebben azt kérné, halasszuk el a találkozót.
Mondtam, hogy már úton vagyok, de ha tényleg nem alkalmas most, visszafordulok.
Ne, akkor jöjjek csak, úrrá lesz valahogy a bajokon. Odaértem a városba, és megint csöngött a telefonom. Arra volt kíváncsi, mikor ér oda a buszom, mert értem jön autóval, így már menet közben is beszélgethetünk.
Félúton találkoztunk. Beültem az autóba, elindultunk – és nem értünk el a házáig.
Végigvitt a városon, időnként megállt, és mutatta, magyarázta, mit szúrtak el azon a helyen, mi lett volna az ízléses megoldás. Bádogtető egy barokk templomon? '56-os emlékmű a vérbíró szülőházának falán? Téglafal, rajta szürke műkő borítás, ott, ahová közeledve az emberek kétszáz éven át a gát füvének gyönyörű halványzöld sávját látták, fölötte a túlparti erdő szürkészöld sávját, és afölött a kék eget? Elvitt a tájházba, hogy megnézzük, ahol minden más eredeti, a konyhába – szégyen és gyalázat! – modern, rozsdamentes mosogatót szereltek be.
Nyílt a kapu, a tájház vezetője mosolyogva fogadott minket. – Jöttünk megnézni, megvan-e a mosogató – mondta a szobrász, annak az asszonynak pedig lehervadt az arcáról a mosoly. A szobrász elment mellette. Be, a konyhába.
Akkor láttam meg ezt az alakot, teljes emberi valójában. Tényleg le lehet így élni egy teljes életet, érzékenyen, szenvedéllyel, megalkuvás nélkül, és akárhol. Csak bírni kell, hogy úgy néznek az emberre, mint a folyton működő vulkánra, ami egy gyönyörű természeti csapás.
Nyugtató
– Lekvárüzem! – ordított a disznókra, ököllel ütötte a farukat, hogy menjenek föl, a Gaz platójához támasztott rámpán. Nyomultak, szegénykék, eszeveszetten, ne érjen hozzájuk ez a vadállat. Mi kedvesen beszéltünk velük, vakargattuk a hátukat, kézből vehették el a hullott almát, körtét. Keményen rá kellett volna szólni erre a piros arcú emberre, de hát a rokonunk. Csak nevettünk, a lekvárüzemen.
Pár év múlva majdnem megölt valakit. Kalapáccsal szakította be a fejét. Évekig ült. Egyszer megláttam a Mars téri buszállomáson, ráköszöntem. Nagyon örült nekem, elkérte a telefonszámomat. Föl is hívott néhány hét múlva, azzal, hogy egy fontos, közérdekű ügyben szeretne velem beszélni. Sokan viszik ki suttyomban a szemetüket a Sándorfalvi út mellé, egy földúthoz. Ő mindenkire rászól. Páran elszégyellték magukat, visszafordultak a szeméttel, de a többire nem hat a szép szó. Írjam meg az újságban. Megbeszéltük, a helyszínen találkozunk: látni fogok ott egy lakókocsit, most abban tanyázik.
Odamentem, bekopogtam a két keréken álló bódéba. Ajtót nyitott. Aztán csak állt az ajtóban, álltunk. Sírt. Nem hitte el, hogy tényleg odamentem.
– Most má' nem is tudom, micsinájjak – dörmögte szipogva.
– Csak nyugodjál meg – kértem.