A buszmegállóban megterít a térdén. Rásimítja a nejlonzacskót, kirakja a két nagy kiflit és a szürke sajtot. Kés nincs nála. Nem is kell. Beleharap az egyik kiflibe, és a harapás éles peremével váj a sajtba. Akkorát harap a kifliből, hasít a sajtból, hogy lehetőleg egyszerre fogyjon el minden. Páran elfordulnak, mások odanéznek néha, mosolyogva. A sajt szaga erős, undort kelt, vagy meghozza az ember étvágyát. Ilyen a nemespenész-kultúra.
Huszonéves nő, talán sportoló, edzőtábori tapasztalattal. Megtanulta, hogy nem kell figyelnie senkire, csak magára, és arra, amit épp csinál.

– Engem nem szeretnek, hál' Istennek.
– Engem igen, nagyon is – a nő legyint. Feje mögül előrepül egy szúnyog. A tarkóján lehetett. A többi a falon kapaszkodik, négyzetméterenként hat-nyolc. Ide húzódnak be telelni. Pince, egy tanácsterem előszobája, a fagyhatár alatt. Hat ember vár ezen a folyosón, tévések. Naponta többször találkoznak, de ilyen helyen soha. Erről beszélgetnek: sötét van, kiérződik a WC szaga, szellőztetni pedig nem lehet. A nő fölmegy a titkárságra, adnának szúnyogirtó aeroszolt. Nincs.
Kijön a teremből egy Bocskai-kabátos, tar fejű ember. Tűnődve mosolyog, belép a WC-be. Odabenn kettőt csattan valami, a nő megdöbben. Az egyik kollégája elmagyarázza, a pisszoárokhoz egy vadnyugati lengőajtón át lehet bejutni, az csattog, ha meglendítik. Tényleg, micsoda hely ez! A képviselő kijön. Az egyik riporter megállítja.
– Boldogulsz vele?
A kocsijáról van szó, hogy a képviselő, aki autószerelő, meg tudta-e javítani.
– Igen. Ki is próbáltam, a pályán. Már akartam szólni. Majd kell egy új szélvédő, mert összetört – karcosan fölnevet, visszamegy a terembe.
– Ezt még visszakapja – dünnyög a riporter. Mosolyog. A többi is. Hallgatnak.
Két és fél óra, mire véget ér az ülés. Kinyílik az ajtó, kijönnek néhányan, a tévéstábok benyomulnak. Körülveszik a Bocskai-kabátost. Az autó gazdája már mondja is az első kérdést, szigorú, pattogó mondat, de a képviselő felemeli a kezét:
– Engedelmet kérek!
Átmegy az embergyűrűn, ki a teremből. Az ajtó nyitva marad, csattanás hallatszik. Páran arra néznek. A nő ekkor veszi észre, hogy a tanácsterem is tele van szúnyogokkal, de ezek nem ülnek a falon. A dugaljakban elektromos szúnyogriasztók. Erős a fény, és a járkáló emberek légörvényeket keltenek. Riadtan kóvályognak, de innen nincs hová menni. Itt élni, halni kell.

– Micsinálsz? – kiált rám a lakókocsijából, az ágyáról. Az ajtó nyitva, azon át látja az utca egy részét. Én léptem be a képbe, ahogy az árokban csákányozok. Mondom, a meggyfák gyökérsarjadékait vagdalom.
– Osztán minek? Azt hittem, kincsöt keresöl – csúfondárosan nevet. Ez az álfölény volt minden öröme az iskolában, amikor hetedikben hozzánk bukott, és ez maradt neki, nem kell haragudni. Azért nagyon rosszulesik, hogy kinevet. Hallgatok, csapkodok a csákánnyal, de ő beszélgetni akar. Előmászik a kocsiból, kisántikál az út közepére, megmutatja a lábát: – Nézd, hogy elbánt velem az a barom orvos!
Elmondja, hogy ittasan ment haza, a kútnál belelépett a lavórba, hogy összetörje benne a jeget, de lyukas a bakancsa. Nem jutott be a melegre. Kinn aludt el, a bakancs pedig ráfagyott a lábára. A kórházban le kellett vágni a lábujját, így bánt el vele az orvos. Ahogy magyaráz, egy fiatalasszony megy el közöttünk biciklivel. Elhallgat, villan a szeme, a nő után int, egyértelmű mozdulatot tesz.
– Csak a lábujjamat vágták le… – magyarázza, nevet.
Pár nap múlva a gyertya fölgyújtja a takarót a lakókocsiban. Ő kijut, a fölrobbanó gázpalack szétveti az egész bódét. Később úszik a Tiszában, kihűl, kórházba viszik. Meghal. Eltemetik, én pedig egy ideig tovább haragszom. Mintha elbánt volna velem.

Huszonöt éve ismerem, de a lakásában még nem jártam. Régi polgárházba vezet be. Elmondja, ki építtette, ő mikor vette, hogyan újította föl. A homlokzat műemlék.
– A telefonodat, kérlek, hagyd kinn az előszobában! Ha csöng, bentről is meghalljuk – mondja, mintegy mellékesen. Jobb mutatóujjával megérinti a fülét. Nézzük egymást egy pillanatig. Ő elmosolyodik, én nem. Leteszem a telefont egy hosszú asztalra, beljebb megyünk. Csukja az ajtót.
Három diplomás mérnök, túl a nyugdíjkorhatáron. Még dolgozna, ha lehetne. Huszonévesen helyezték ebbe a városba. Amikor mehetett volna, nem ment, és nem hiszem, hogy bánja. Pedig ha elmegy, most nem kellene beszélnünk. Megkérdezem:
– Bekapcsolhatom a diktafont?
– Persze, vágjunk bele!
Beszél, csöndes szenvedéllyel. Bennem az motoszkál, hogy a telefont távirányított lehallgató-készüléknek gondolja, de a hangfelvételt, ami alapján cikket fogok írni, és amihez, ha nagyon akarnak, szintén hozzáférhetnek illetéktelenek, mégis engedi. Mi értelme ennek? Ezt nem hozom szóba, ő sem. Még sincs más magyarázat, gondolom, mint az, hogy megbízik bennem.

Ilyen az az arc a tárgyalóteremben.
Oldalról látom, ennyi is elég. Erős smink, az orcán barnapiros felhő, a száj vörös, a szempilla hosszú, sötét. Húszéves sincs.
Te tudod, kislányom.
Az ügyész rendületlenül sorolja az indokokat, másodfokon miért kellene szigorúbb ítéletet hozni a felfüggesztett börtönbüntetésnél.
Nagyot tüsszentek. A terem jobban visszhangzik, mint gondoltam. Ez kínos. Az még inkább, hogy mintha senki sem hallotta volna. A porcelán lány az egyetlen, aki rám néz.
– Egészségére – mondja. Elmosolyodik, megszínesedik az arca. Milyen természetes, mégis.
Ilyenek ezek az elsietett ítéletek.

A liftben levette sötétkék sapkáját, ráadta a nagyapjára. Sísapka. Ahogy süllyedt a lift, hűlt a levegő, a kórház földszintjén már nagyon hideg volt. Odakinn fagyott. Másnap festették az onkológiát, ezért akiket lehetett, hazaküldtek. Eljöttek az apjával a tatáért, ruhát hoztak, de sapkát nem. A tata mindig kalapot hordott, télen kucsmát. Most szó nélkül vette tudomásul a sísapkát, de az autóban szigorúan nézte magát a tükörben. Otthon a fiú kiszállt, kinyitotta a hátsó ajtót, fölemelte a nagyapja karját és a nyakára húzta, hogy átfoghassa a derekát. A kéz visszahanyatlott. Megint fölemelte, akkor ott maradt.
– Fiam, möghalok.
– Nem, tata. Bevisszük a kinti ágyára.
A mama állt a konyha közepén, nézte őket. A fiuk utasította, mit hozzon, az unoka addig tartotta a nagyapját. Megágyaztak a konyhai heverőn, ott, ahol ebéd után szokott aludni. A fiú letette oda. Kiment, a hidegbe.
– Most románul beszél – mondta az apja, ahogy kilépett utána a teraszra. A tata négy idegen nyelven értett. Oroszul az első világháborúban fogságot járt apjától tanult meg, esténként, a kemence mellett. Németül a zeneiskolában. Szlovákul a városban, a lányoktól, vagy egy lánytól, nem tudni. Románul pedig akkor, amikor ő is orosz fogságba esett. Volt ott pár japán, azoktól is elkezdett tanulni. A lágerben tolmács volt. Folytathatta volna, amikor hazaengedték, máshogyan alakult.
A fiú közelebb lépett az ajtóhoz, fülelt. Hallgatta az idegen szavakat, néha a mamát: „úgy-úgy, apukám, mondjad”. Ez lesz. Lelkes közöny, aztán kétségbeesés, sírás, mert rendesen együtt érezni lehetetlen.

– A következő menetben csak közelharc lesz! Nem távolodsz el az ellenféltől. Érezni kell a szoros testi kontaktust, és mindent, ami ezzel jár! – magyarázza a bokszedző.
Az egyetlen lány a teremben elneveti magát.
Csodálkozik, hogy nem néz rá senki kajánul mosolyogva. Ez ugyanis nem kétértelmű poén volt, csak utasítás, amit komolyan kell venni. Gyorsan kapcsol, közelebb lép ő is. Folytatják. Megtapasztalja a stresszt, ami ilyenkor óhatatlan, érzi, ahogy találatot kap, a fején, hasán, belenéz az egyik ütésbe. Lesi, hogyan találhatna. A többiek néha lopva odanéznek, hogy jól van-e. Jól, biztonságban. Hajlong egy magas, szálas ember előtt, aki szelíden üti.

Lajos két liter pálinkát kapott ajándékba. A két üveg ott állt a kamra polcán. Az egyik bontatlan volt, a másikat fogyasztotta Lajos. Kijárt a spájzba inni, egyszerre nem sokat, csak féldeciket. Azokban a napokban csak az ágytól a spájzig vezetett az útja, és vissza. A házból nem lépett ki, nem volt semmi dolga. Ha mégis lenne, így okoskodott, az nem csak az övé lenne, tehát végezze most más. A felesége is megnyugodott, hogy most már nem megy sehová az ember. Csinál, amit akar, csak maradjon itthon!
Aztán egyszer mégis beütött a krach. Szőrén-szálán eltűnt a másik, bontatlan üveg. Az asszony kereste a kamrában, a konyhában, a szerszámos színben, nem találta. Persze, megkérdezte Lajost, mi lett a másik üveggel. A férj meg nagy szemet meresztett, mintha most csodálkozna rá, hogy van másik is.
Egy hét után oldódott meg a talány. Amíg Lajos kiment a WC-re, a felesége meg akarta frissíteni az ágyát, és ahogy a takaróhoz nyúlt, keményet érzett alatta. Fölhajtotta. Ott volt az üveg, befektetve az ágyba, mint egy baba. Az asszony legelső mozdulata az volt, hogy megérintette a nyakát, nem enged-e a csavaros tető mellett az üveg, nem könnyezik-e, de nem. Nem könnyezett.

Fölemeli a csupasz karját, meglódítja rajta az integetőizmot:
– Nézd, kislányom. Így nézek ki!
A buszállomás WC-jében a pici műanyag asztalnál ülő asszony egy tizenhét éves forma diáklánnyal tisztázza, miért nem ismerték föl azonnal egymást. Pedig rokonok. Hát azért, mert a lány megnőtt, az asszony pedig lefogyott. A beteg fiát ápolja, aki éjjel is csak egy-két órát alszik. Fölébred, nyöszörög, panaszkodik, mint kisbaba korában, olyankor menni kell hozzá.
Épp végeztem. Mosom a kezem, a tükörbe nézek, ahogy a két nő is. A tekintetemet keresik. Mindenképpen mondani kell valamit. Azt mondom az asszonynak: ez nagyon nehéz lehet. Erre elkezdenek folyni a könnyei. A lánynak is. Köszönök, megrendülten lépek ki.
Mondhatnám, hogy a Tiszára vezető utcák miatt, vagy a megnyakalva fiatalított, hatalmas fák miatt szeretem Csongrádot. Mégis inkább azért, mert itt nagyon könnyű otthon lenni.

A lánynak szép, szív alakú az arca, fekete a haja, fáradt a tekintete. Fölszáll a hazafelé tartó buszra, leül középtájt. Két megállóval később betoppan az édesapja. Biztosan észrevették egymást. Az apa mégsem ül a lánya mellé, hanem tovább battyog, hátul foglal helyet. Néz maga elé, ugyanazzal a fáradt tekintettel. Hivatalnok és hegesztő. Le sem tagadhatnák, hogy rokonok. A lány szedelőzködik, megnyomja a zöld billenőkapcsolót, leszáll. Apa is odamegy az ajtóhoz, ugyanoda kapaszkodik. Leszáll. És indul a kocsma felé.
Egyszerre megérted, mi ez.
Apa be szokott térni hazafelé jövet a kocsmába, a lány nem. Ha egymás mellé ülnek a buszon, úgy illik, hogy együtt menjenek haza, vagy megbeszéljék, hogy apa most elköszön, mert inni szeretne. Ez azonban így komplikált, kínos. Egyik sem akar kellemetlenséget a másiknak. Inkább úgy tesznek, mintha nem vették volna észre egymást.
Szóval, nincs itt semmi borzalom. Ez tapintat.

– András, ez lila! – állapította meg anyám.
– Az anyja jóistenit! – mérgelődött apám.
A festéket nézték a vödörben. Meleg barnát szerettek volna keverni. A Lakáskultúrában barna volt az egyik fal, megtetszett nekik. A meleg barna előállításához fekete és piros színezőt használtak, ezért már volt egy nagy vödör lila festékünk, most készült el a második.
Sajnáltam őket, de szívesen mentem vissza a festékboltba. Az eladónőnek különleges arca volt, markáns álla, egyszerű copfban hordta a haját, és farmeröltönyt viselt. Azt gondoltam, angol. Vagy amerikai. Nevetett, amikor megtudta, miért kellenek megint új színezők, de közben könnyes is lett a szeme, tehát sajnálta is kicsit a szüleimet. Ez szimpatikus volt. Mire hazaértem, már anyámék is nevettek. Azt találgatták, mi mindent lehetne lekenni ezzel a rengeteg hullaház-lilával. A piros helyett most már sárgát használtak, a harmadik vödör festék barna lett. 
A vegyesbolt pénztáránál a kassza fölött tévé. Az utcai térfigyelő kamera képét lehet látni rajta. Rosszul állították be, mert aki elmegy a járdán, annak csak a feje búbja látszik. Egyszer csak egy mankó úszik el a levegőben. Kimegyek. Mint keresztet a körmenetben, úgy viszi a mankót az egykori festékbolti eladónő. Megáll pihenni a sarkon, lerakja a mankót, rátámaszkodik, derékban meggörnyed. Ez csak néhány pillanat. Kiegyenesedett megint. Nem muszáj tovább számolgatnom, hogy harminc vagy negyven év telt el, már nincs jelentősége. Nincs fejkendő, otthonka, se arcfesték, ez ugyanolyan copf, ugyanolyan farmer.
Csak ennyin múlik. Gondoltam, szólok.

– Odapisáltál... – mondja Laci bácsi, és a bakancsom melletti tócsára mutat. Az orvosi rendelőben egymás mellett ülünk. Én újságot olvastam eddig. Érdeklődve néznek oda páran a vízfoltra. Mosolyognak. Laci bácsi az arcomba néz vidáman, és megismétli, kicsit hangosabban, hátha nem hallottam jól:
– Odapisáltál.
Laci bácsi a szomszédunk volt, amikor még az előző házunkban laktunk. Ismerem. Most viccelődik. Kinn olvad a hó, a bakancsomon hoztam be valamennyit, ahogy ő is a cipőjén. Előtte is tócsa van. Megbeszéljük, hogy bizony, ilyen időben rendes cipőt kell húzni, annak mély recéi vannak, sok latyakot be lehet hordani velük, de kell munka a takarítónak is. Ilyen hosszú és bonyolult beszélgetésünk még nem volt, de lehetett rá számítani, hogy ez valamikor bekövetkezik. Már hallgatunk. Most nem tudom, ő min gondolkodik. Én azon, hogy a haza nem csak hely, hanem állapot is; amikor tudom, hol a határ, kinél meddig lehet elmenni, anélkül, hogy megbántanám – kívülálló nem is hinné, milyen messzire, milyen hatalmas ez az ország, és mennyire tud hiányozni, ha akár fél napra is itt hagyom.

A közszolgálati televízió stábja volt az első: riporter, operatőr, technikus, lámpák. Aztán jöttem én a kazettás kismagnóval. A miniszterelnök úr maradjon csak ott, a tévés díszletben, én üljek oda mellé, a tévések megvárják, amíg végzünk a beszélgetéssel, majd szétszerelik a lámpáikat azután – rendelkezett Borókai, a kormányszóvivő. Épp megszólaltam volna, de interjúalanyom megelőzött. Ugyanazt mondta, amit én is akartam:
– Át tudunk mi ülni egy másik asztalhoz beszélgetni... Hadd pakoljanak össze a tévések, nekik sietős a dolguk.
Átültünk egy másik asztalhoz. Nem volt ez igazi interjú: a kérdéseket előre elkérte a szóvivő, és a lelkünkre kötötte, hogy az elkészült szöveget megjelenés előtt küldjük el neki, ami nem a bizalom jele. Bosszúságot éreztem emiatt, de ez rögtön elpárolgott, ahogy láttam a segítőkészségét. Ilyen az emberi természet. Ha valakit disznóvágás vagy paprikakapálás közben ismerünk meg, nagyobb eséllyel barátkozunk össze vele, mint ha a világ megváltása közben találkozunk. Látszott, rengeteg közös vonásunk lehet, ebben a tekintetben mégsem vagyunk egyenrangúak, aki közeledhet a másikhoz, az csakis én vagyok. Én megtehetem, hogy kételkedem a saját igazamban, neki ez nem áll módjában.
Elköszöntünk. Folytatta a munkáját, én is, így mentem előtte. Egy húsmarhákat tenyésztő gazda fogadta őt a házában. A kis utcában sokan álltak a ház előtt, és ahogy a páncélozott kocsi megállt, elkezdtek tapsolni. Egy bajuszos, kis ember – az árok szélén állt – nagy távolságról ütötte össze a két tenyerét, és közben átszellemülten nevetett. Mintha egy régi filmhíradó kezdett volna peregni. A mozgolódásban szólni akartam valakihez, aki mellettem állt, de a látványtól nem jött ki hang a torkomon.

Az asszonyok hetente egyszer elindultak a város széléről, a főutcán, zászlókkal, táblákkal. Nők álltak itt-ott az út szélén, ahogy odaért a menet, beléptek a sorba.
Gyurkát az anyja ebéd után kiállította a napra, nézelődjön, amíg ő elmosogat, majd aztán kap feladatot. Inasok, segédek a műhelyben, épp hozzáfogtak a délutáni munkához – Gyurka apjának több esztergagépe, nikkelező, zománcozó műhelye volt. Ahogy odaértek az asszonyok, az egyik odaszólt a gyereknek:
– Gyere csak ide, kisfiam!
Odament.
A szomszédban szatócsüzlet működött. Előtte, hokedlin porfesték és egy kis fahordóban gépzsír. Akkor még fehéret gyártottak, csak később színezték vörösre. Az egyik asszony megfogta a kisfiú nyakát, a másik belenyúlt a hordóba, kiszedett egy csomó gépzsírt, és beletömte Gyurka szájába.
Az anyja rohant kifelé, de az apja gyorsabb volt, megállította. Odament az asszonyokhoz.
– Én is dolgozó ember vagyok. Miért bántják a gyerekemet?
Nem válaszoltak. Gyurkán tiszta ruha volt. Az apja értette, ez a baj. Elmagyarázta, mindenkinek van lehetősége arra, hogy sűrűbben mosson, van szappan. A gyerek nagyon megijedt. Az anyja félrevonta, kiszedte a szájából a zsírt, az apja meg komolyan elmagyarázta neki, hogy bármi ilyen éri, tegye el magában, sose adja vissza, csak figyeljen. Látni fogja, az élet majd lerendezi a dolgot.
Ez igaz is volt.
Néhány évvel később az egyik asszonynak a fia otthon játszott a szolgálati fegyverrel, és lelőtte a játszópajtását.
Gyurka megdöbbent. Eldöntötte, mégis maga fogja intézni az ilyesmit. Nem fogja ráhagyni az életre, mert az nem ért semmit, és túl kegyetlen.

Reggel komolyan eleredt a hó. A kiszomboriak nem akarták, hogy elmaradjon a bajnoki mérkőzés, ezért jó néhány szurkoló hólapáttal jött, fél órával hamarabb, hogy kezdésre megfelelő állapotban legyen a pálya. A legfürgébben Tibi tolta a havat, a polgármester.
– Nézd már! A polgármester is hányja a havat!
– Nem a polgármester! Nagy Tibi hányja! – javította ki a bámészkodót Sógor, a főrendező. A körülötte állók komolyan bólogattak, mintha tényleg, két külön emberről kellene beszélni.
Egyszerű ez.
A polgármester az, akinek az irányításával az önkormányzat merészen építtetett egy új hidroglóbuszt, mert a régit kinőtte a falu. Ő nyittatott átkelőt is a román határon. Az is a polgármester, aki a focipályán fogadta a miniszterelnököt, mert az csak ott tudott leszállni a csapatszállító helikopterével.
Az meg Tibi, aki tavasszal, az első kemoterápia után borzasztóan lefogyva pecázni ment a Vályogosra, és a kukoricás horgát torokra nyelte egy vadkacsa. Lehetett kórusban nevetni, amíg kifárasztotta, megszabadította a hápogó, vergődő madarat. Mondhat, csinálhat akármit, ha öltöny van rajta, másképp szólnak hozzá. Ha viccet mesél – hogy hívják a falusi polgármestert? Kössékfő' – udvariasan nevetnek.
Csak a temetésén lett nyilvánvaló, mi megy itt.
Rengeteg ember volt, idegenek is siratták.
És csak egy koporsó állt ott.

Már hazafelé tart, át a Piac téren, mindjárt éjfél. Fut. Eddig egy lélekkel sem találkozott, itt, a Hóvirág utca sarkán viszont ketten is állnak. Most zárhatott be a Platán. Ránéznek. Egyikük megszólítja. Találkozik a két Magyarország, vándorló kőzetlemezek a mélyben.
– Hova szaladgálsz ilyenkor? Edzöl? – a másik ácsorgó nevet.
– Igen.
– Tán verseny lösz, mi?
– Igen.
– Mit! Éjjel lösz, bazmög? (Nevetés.)
– Igen.
– Jaj, hát már mög sé ismerlek, té vagy az? Öcsém!
– Nem.

Miatta halasztották el két órával a fesztivál megnyitóját, hogy biztosan ide tudjon érni Budapestről. Ahogy kiszállt a golyóálló kombiból, láttuk, amit a tévében nem lehetett észrevenni: festi a haját. Élénk gesztenyebarnára. 
A nagy sátorban az ebéd utáni desszert magas apátfalvi túrós lepény volt. Egyik embere ránézett a miniszterre, mosolyogva, kérdőn. Ő bólintott. Sóhajtott és kimondta: 
– Ilyet nem szabad ennem...
Beosztottja úgy nevetett, mint amikor a társasjátékban csaláson érik a nagyapát. Ő érezte, ez nincs rendben, megrezdült gesztenyeszín haja, vette a kicsi villát, és elfelezte a süteményt.
– Na! A fele... Ennyit azért mégiscsak lehet.
Aprókat kanalazott, hogy lassan fogyjon. Soká nézte a maradék darabot. Körbelesett. Beosztottja már nem figyelt, elég volt neki annyi, hogy rápirított a miniszter bácsira. Tehát gyorsan megette azt a darabot is.
Ez szép volt.
Igazán emberi.
Olyannyira, hogy muszáj volt belegondolnom, nincs-e egy kis igazság abban, amit egy gyűlésen mondott rólam – vagyis a magamfajtákról, de simán magamra ismertem –, hogy féreg vagyok.

A fenyőfának egy jó tündér megengedte, hogy lépkedjen, vándoroljon. A fa bejárja a világot, honvágya támad, hazamegy. Ám ez már nem ugyanaz a völgy, legalábbis nem érzi otthon magát benne. Elindul tehát újra, hogy megkeresse pontosan azt a helyet, ahol csemete volt. Lázár Ervin meséjét sokszor olvastam a fiaimnak. Szerették, talán értették is, hogy egy felnőttről szól, klassz kis tragédia-zárvány.
Mi lesz ezzel a hallgatag, álmodozó élőlénnyel?
Tovább keresgél, feltűnés nélkül, de közben megtanulja becsülni azokat a helyeket, amelyek legalább kicsit otthonosak, valami apróságtól. Amikor új házba költöznek, pakolnak a csillárok nélküli szobákban, rájuk esteledik. Fény kell. Muszáj legalább egy meztelen égőt fölszerelni a mennyezetről lógó vezetékre. Létrára mászik, ez tériszonnyal kellemetlen, küszködik. Düh, kétségbeesés közepette észreveszi a gyereket, aki bevackolt egy papírdobozba, és elaludt.
Éjjel a tévét kapcsolgatva egy krimiben ragad. John McClaine-nel óvakodik a reptéri épület fagyos alagsorában, bogár a fény felé. Zene szól, Patti Page énekli, milyen könnyű megszeretni az Old Cape Cod nevű amerikai fürdőhelyet. A lemez egy kinyitott szekrényben forog, a honvédségnél látott ilyen vasszekrényeket. Ujjnyi fűszoknyás táncosnő-baba billeg a lemezjátszón.
A munkahelyén, a neobarakk épületben késő este leveti a cipőt, mezítláb jár a szőnyegpadlón. A mosdóban nem kapcsol villanyt, ennyi év után már a sötétben is rátapint a csapra. Megnyitja. Folyik halkan a meleg víz, hívő szájából az ima.

Antal Imre a vásárhelyi strand meleg vizes medencéjében azt mondja a párjának, hogy nagyon régen evett már marhapörköltet.
– Majd én mindjárt főzök! – kiáltja mellettük egy ismeretlen férfi. Csobogva kimegy a lépcsőhöz, elsiet. Húsz perc múlva visszatér. Kéri Imikét, menjenek át a fák alá, ott állította föl a háromlábat, mindjárt jön a hús. Imike elmosolyodik, fölkel, párjával együtt megy az ismeretlen után, a hűvösbe. Tényleg ott áll az állvány, bográccsal, négy kempingszék, fehér műanyag asztal, gázpalack, hozzá való főzőapparát. Az asztal alatt kicsi kék zsírosbödön, kosárban hagyma, vágódeszka, nagykés. Néhány üveg sör. Huszonéves srác érkezik, poharakkal, hoz még egy csomó holmit, lepakol, köszön, eltűnik. Imike, az egykori zongoraművész, televíziós személyiség, Vásárhely szülötte leül a fák alatt, és a nap hátralévő részében élvezi a rajongást.
Ez az imádat messziről nézve nevetséges. Pedig nemes érzés. Nincs köze a hatalom iránti alázathoz, hiányzik belőle a félelem. Nem is istenhit, mert élő ember a tárgya. Nemi vonzódás sincs benne. Tiszta szeretet, el lehet fogadni. Imike és párja jól érzi magát. Új ismerősük sovány, magas, kopaszodik, de félhosszú a haja. Összeszereli, beluffantja a gázt, aprít, darabol. Izzad, mint egy galoppló, de azért ügyel, hogy a lábszár közé nehogy odadarabolja az ujjait. Beszélgetnek, söröket bontanak. Akik messziről nézik őket, látják, Imike beszélgetés közben kihúzza magát, mintha frakkban, zongoránál ülne, játszani kezd a fehér asztalon. Társa nézi egy ideig, aztán megérinti a vállát. Abbahagyja.
A pörkölt lassan készül el, de igazán finom, ízlik Iminek. Megköszönik szépen. Ha lehet, még maradnának, nagyon jó itt. Jó, mondja a vendéglátó. Már nem lesi egyfolytában Imrét, néha hajlandó elnézni mögötte. Látja a fák törzsét, messzebb a kőfalat, fölötte a gimnáziumot. Minden a helyén, állandó, biztos. Ehhez méri hozzá, újra és újra, a csodát.

Tizennyolc fok volt a szobában, az egyetlen nő kardigánt viselt. Ő lazacszínű ingben ült az asztalfőn. Lecsúszó szemüvegét időnként hüvelyk- és középső ujjával tolta vissza. Üvöltött:
– Hogy képzelted, hogy berakod ezeket a kiscipőket? Normális vagy?
Egy pár gyerekcipő az aznapi újság első oldalán. A boltban nem akarták visszacserélni, pedig egy nap alatt szétment egy kisgyerek lábán. Erről szólt a cikk. A képen azonban nem volt ember. Tényleg hülyén nézett ki az a két árva lábbeli. A főszerkesztőnek igaza volt, ez sokszor előfordult, az is, hogy ordenáré hangnemben beszélt velünk, most az előző esti szerkesztővel. Ilyenkor talán ugyanígy, kiabálva lehetett volna vele tárgyalni, de mit mondunk neki? Hogy nem egy nevet írtunk el, ez csak egy kép, és az olvasó észre sem veszi, hogy rossz? Hogy nem viselkedhet ilyen megalázóan egy nála húsz évvel idősebb emberrel?
Még az értekezlet elején kifogyott a golyóstollamból a tinta, csak vakarózni lehetett vele. Mégse tudtam fölkelni, elmenni másikért. Nem bírtam megszólalni, ahogy a többiek sem.
Egy nagy, lomha légy mentett meg minket. Berepült valahonnan az asztal fölé, ő pedig erre elhallgatott, le sem vette róla a szemét. Rovariszony. Ezt tudtuk róla. Összesodortam egy újságot, fölkeltem, és két pontatlan ütés után röptében eltaláltam a legyet. Akkor visszafordultam, felé, a szemébe néztem. Reméltem, látja, milyen dühös vagyok. Ám ő is, ahogy mindenki a szobában abban a pillanatban, a bal lábamra figyelt: rikító vörös ellipszisek a szürke nadrágon. Amíg idegességemben az asztal alatt, a lábamon körözgettem a tollal, újból megeredhetett a tinta. Vártam, hátha megszólal, vagy legalább valaki felröhög. Szép hosszú pillanat volt.