Közel állt Sztálinhoz. Azt is hallotta, ahogy beszéd közben levegőt vesz. A generalisszimusz belenézett egy pillanatra a makói fiú szemébe, ahogy az arcokat figyelgette, míg a tolmácsok fordították a hadifoglyoknak a beszédét.
„Ti elpusztítottátok ezt az országot. Most már addig nem mentek haza, ameddig föl nem építitek megint.”
Mondott mást is, de ezt jegyezték meg a legjobban. A makói fiú megértette, ezt az embert nem érdekli, hogy ők sem a saját akaratukból mentek oda háborúzni.
– Mit gondol! Nem szólhatott ott vissza senki! – feleli az egykori hadifogoly a Kossuth Söröző pultjánál, már fátyolos kamaszhangon. A mellette álló másik kocsmavendég odébb húzódik, én maradok, látom, ahogy a kilencvenéves férfi megfiatalodik a sírásban. Kérdezek tovább, ha már elkezdtem, ez a figyelem és az együttérzés jele, de neki fájdalmat okoz.
Várni, hogy egyszer elfogy ez a fájdalom.
Ritkán látott vendég, de most itt van, és igazi kútfő, érdemes lenne valakinek meghallgatnia. Ezzel a hírrel telefonált a Kossuth Söröző tulajdonosa. Kolléganőm, akivel beszélt, visszakérdezett, hogy akkor miért nem hallgatja meg valaki. Azért átadta az üzenetet, én meg mentem, és meghallgattam, ahogy tudtam.
Amikor már nem volt több mondanivalója, elköszöntem. A tulajdonostól is, aki a rozsdamentes pult mögül még utánam szólt, diadalmasan csillogott a szemüvege:
– Mondtam, ugye!

Körülöttem sündörgött, ahogy vártam a Vámos Cukrászda előtt. Figyeltem, megszólítottam.
„Eltávozás, vagy csak kimaradás?”
Ezt az értheti, aki volt katona. Azt kérdeztem, milyen hosszú időre lépett le otthonról, de igazán nem számított, mit mondok egy ismeretlen kutyának. Szólni akartam hozzá, mert ilyenkor a legtöbb úgy tesz, mintha megértene, ami megható és szórakoztató. Ez is figyelt. Nézte a szememet – sapka a fejemen, a maszk az orromig takart, szegény alig látott az arcomból valamit –, aztán megfordult, átszaladt a Vásárhelyi utcán, be a tüzéptelepre. Félméteres léccel jött vissza. Letette a lábam elé, ugatott kettőt, erős hangon. Felvettem a lécet. Azonnal elkapta a másik végét, húzta, jobbra-balra meg is rántotta a fejét. Elengedte, megint ugatott. Eldobtam a lécet. Rohant érte, hozta vissza, nyújtotta a kezem felé, de ahogy nyúltam érte, elhúzta, hogy utána kelljen lépnem, ha meg akarom fogni. Elkaptam a fát, huzakodtunk, aztán elengedte, úgyhogy megint el kellett dobnom. És megint.
Így ütöttük agyon az időt, egy labrador – vagy labradorféle – és egy számára vadidegen ember, akiről a hangja alapján azt gondolta, lehet vele játszani.
„A kutyádat is hozod? Nem mondtad” – ámult a csongrádi ember, aki értem jött autóval. Mondtam, hogy ez nem az enyém, nincs kutyám. Nem tudom, elhitte-e, de egyedül szálltam be. A kutya tudomásul vette, hogy dolgom van, elfordult, ment vissza a telepre.
Kaptam kézfertőtlenítőt, megtudtam, hogy ez nagyon hatékony szer, megöl mindent, ami árthat. A maszkot is levehetem, ha akarom, mert működik a légfrissítő, fertőtlenített levegőt szívunk be. Ahogy kanyarodtunk, éreztem, az ülés támlájának széle finoman ellentart. Megkérdeztem, jól érzem-e, a sofőr pedig válaszul bekapcsolta a hátmasszírozó programot. Nyugodt hang, lassú beszéd, okosautó.
Észre kellett vennem, milyen világba csöppentem.
A kutyát azért nem felejtettem el.
Jófej az a labradorféle, mondtam Veszternek, a tüzéptelep tulajdonosának, amikor beszéltünk. Igen, mondta, neki is tetszett, rendesen viselkedett náluk. Nem az övé, nemrég jött valahonnan. Egy ismerős azt mondta, tudja, kitől szökött el. Szóltak neki, az eljött, megnézte, de azt mondta, ez nem az ő kutyája. Most meg már hiába jönne bárki is – mondta Veszter – mert elment.
Kóbor kutya. Vagy világutazó.

Az aggódást nem lehet kinőni. Az aggodalmas természetű gyerek, akit gyávának is neveznek, úgy nő föl, hogy egyre több dolgában válik magabiztossá, de a szorongásait is mélyebben éli meg. Amikor például meg kell szerelni a trotil préstestekből álló töltetet durranó gyújtózsinórral egy fa derekán, nem szorul össze a gyomra. Máskor igen. Föl lehet nevelni két fiút, magas létrára mászni, megtanulni csirkét vágni, disznót, halat ölni kíméletesen, vállalkozást indítani, és majdnem ötvenévesen alig aludni éjjel, mert másnap reggel vinni kell a macskát ivartalaníttatni.
A macskán sosem látszik, hogy aggódna. Az anyja hozta a házhoz, harmadmagával, valamiért úgy gondolva, ott jó helyük lesz a kölykeinek. Aztán fondorlatos módon elpusztult, állítólag a harmadik szomszédban, a kicsik pedig maradtak. Köptek, fújtak, borzolták a szőrüket az ember láttán, az egyik megdöglött, de a másik kettőt sikerült megszelídíteni. Egyet sikerült elajándékozni, olyan házhoz, ahol szintén rettentő nagy szükség volt kismacskára. Egy maradt. Összejárta a friss betont a felújítás alatt álló fürdőszobában, és még sok más jelét adta annak, hogy hosszú távra rendezkedik be.
Miatta is lehet aggódni.
A macska a másnapi műtét miatt este hattól nem ehet, ezért be kell csukni éjjelre a melléképületbe. Kaparja az ablaküveget. Kihallatszik, két ajtón keresztül, ahogy mantyog, nem érti, miért lett bezárva. Gazdája nagyon sajnálja ezért, és a műtét miatt előre is. A feladat: reggel úgy nyitni ki azt a dupla ajtót, hogy a macska ne rontson ki, be kell valahogy tenni a vesszőből font, acélrácsos ajtajú macskabörtönbe, aztán elvinni az állatorvoshoz.
Reggelig el lehet képzelni minden eshetőséget, abban a tudatban, hogy az igazi jövő megjósolhatatlan.
Igen, mert a macska nem ront ki, hagyja magát betuszkolni a kutricába. Benn pedig úgy néz szét, mint amikor új lakást vizsgál az ember, és a mennyezeten itt-ott beázás nyomát fedezi fel.
A gazda áll a falhoz támaszkodva, izzad az idegtől. A kosár a lába mellett. A macska simán eléri. Ki is nyúl a rácson. Megfogja a lábat, finoman, mint amikor a karját, a vállát, az arcát szokta érinteni, és ott marad a mancsa.
Várnak.

Letöltendő börtönbüntetésre ítélték, már nem először. Tudomásul vette a határozatot. Amikor megkapta a behívót a börtönbe, mégsem jelentkezett.
Elbújt.
Hiába keresték a rendőrök.
Aztán előkerült. Bement a börtönbe, jelentkezett, hogy megjött, ha késve is, elnézést.
– Miért csinált ilyen hülyeséget, Columbo? – kérdezte tőle szolnoki ügyvédje. Columbo pedig – ez a beceneve – elmagyarázta, hogy ínhüvelygyulladása volt, nagyon fájt a keze, alig bírta mozgatni. Így nem mehetett a börtönbe, mert aki bekerül, annak, még ha ült is korábban, meg kell védenie magát a többiektől. Okvetlenül ki kell derülnie, hogy az új ember hol szerepel a rangsorban. Ő pedig nem akart csicska lenni. Ám ahogy meggyógyult, nem bujkált tovább.
Mese?
A szolnoki ügyvéd, akitől a történetet hallottam, azt mondta: nem, helyismeret.
2021. február 4.

Azzal a hírrel szaladtam be a nyári konyhába, hogy Fityula hátul, a tyúkólnál fölugrott a háztetőre, és most föntről ugat az utcára.
– Csúnya dolog hazudni, kisfiam – mondta nagyapám.
Nem kelt föl a kisszékről, hogy kimenjen az udvarra, megnézze, igazat mondtam-e.
Biztos, hogy nem ezért lett ez a szakmám, ami, hanem a nevelés, a természetem és véletlenek kellettek ahhoz, hogy már jó ideje embereket hallgatok.
Ha akarom, néha le tudom ellenőrizni, hogy amit mondanak, igaz-e, de nagyrészt rájuk kell hagyatkoznom. Nem mondhatom, hogy nagyot csalódtam volna. Többnyire érdemes hinni, felnőttnek nézni a másikat, és mindig van eredménye annak, ha igyekszem megérteni, valaki mit miért tett. Ilyenkor folyton figyelni arra, hogy ne hallgassak az előítéleteimre – egy idő után nehéz szellemi munka. Azért sokkal könnyebben megy, mint kutyának a háztetőre ugrás.
Ennek a történetnek nem is én vagyok a hőse, hanem a kutya. Mert tényleg fönt ugatott a tetőn.
Amikor felnőttek mondták neki, már a nagyapám is elhitte.
2021. január 28.

Vasárnap, ebédidő.
Láncfűrésszel dolgoznak a közelben.
Biztos, hogy azzal.
Meg lehet különböztetni a hangját a flex, a fűnyíró, a fúrógép, a csiszoló, a sátorunk közelében, az ártéri parcellán éjjel reflektorral szántogató traktor, vagy az öreg hőstenor cirkula hangjától. Belátni, hogy szinte sohasem rajtunk múlik, csönd van-e körülöttünk, hogy hiábavaló visszakívánni a régi, békebeli csöndeket, aztán a dühöt megélni, beleunni, és fülelni, természettudományos érdeklődéssel – ehhez nem kell férfinak lenni.
– Ó, hát van neki fűrésze – dünnyögi a feleségem. A nyitott ablaknál áll. Mintha egy gyerekről beszélne.
Amikor elkezdek nevetni, először nem is érti, min. El kell magyarázni, aztán ő is nevet. Nyilván még mindig halljuk a fűrészt, de nem halljuk meg, már csak azt, ebéd közben, amikor elhallgat.
Így lehet túlélni.
2021. január 10.

A pofonparti előtt össze kell szerelni a ringet, elrendezni a teremben a székeket, és az asztalokat, ahol a bírók ülnek. Fogadni kell az érkező szakosztályokat, megmutatni, hol öltözhetnek át a fiúk, a lányok. Egyeztetni, ki lesz a kék sarokban, ki a piros sarokban. Ha kiderül, hogy nincs mindenkinek piros és kék meze is, akkor megnézni, hogy kinek milyen van, és hogy az ellenfelének van-e másmilyen. Ha igen, akkor talán meg lehet kérni, hogy viselje azt inkább. Ennek a bírók nem örülnek, mert náluk más szerepel a papíron. Három menet, igazi bíróval, igazi ringben, szemben egy ismeretlen, akiről nem lehet tudni, milyen gyors, mekkorát üt. Mutathat kevesebbet, mint amire a kinézete alapján lehetett számítani, és lehet babaarcú gyilkos. Aki a ring mellett áll, az is többet tapasztal, mint ha a youtube-on meg-megállítva nézné Manny Pacquiao valamelyik meccsét. Élőben a kis ütés nyoma is látszik a másik emberen. Az is, amikor elkezd vérezni. „Jobb adni, mint kapni” – olvasom az egyik sportiskola versenyzőinek melegítőin.
Már összeszereltük a ringet, lehet szusszanni egy kicsit. Az egyik bíró eligazítást tart a szakosztályok vezetőinek. Egy kisfiú mögötte épp belakja a színpadot, szaladgál egyik sarokból a másikba. Edzésre is el szokta hozni néha az apja. Egy ideig buzgón csinálja velünk, amit az edző mond, aztán egyszerre kilép a felnőttek közül, mert úgy gondolja, ezt simán meg lehet tenni bármikor, és szaladgál, labdázik. Ha rászólnak, vagy visszaáll, vagy nem. Az apja most is figyelmezteti, ne mászkáljon ott, ne zavarja a megbeszélést. A kisfiú ránéz az apjára, de úgy dönt, nem hallgat a szóra.
A bíró közben felemeli a hangját. Nem tudjuk, mi miatt, talán egy közbevetett kérdés bőszítette fel, de egyre hangosabban beszél. Már kiabál. A szakosztályvezetők komolyan, még nagyobb figyelemmel hallgatják. Szemlátomást mind eldöntötték, az az indulat személy szerint nem nekik szól. Egy idősebb férfi inkább a terem sarka felé néz, tüntetőleg. Neki fontosabb, hogy közben lássa, hogyan készülnek a tanítványai.
A kisfiú megáll a színpad közepén. Nem szeppent meg, csodálkozik. Ránéz az apjára, aki azt suttogja neki, menjen oda hozzá végre, mert nagyon ideges az a bácsi.
A teremnek tökéletes az akusztikája. Minden szót lehet hallani, ami a színpadon elhangzik.
– Nyugodjon meg a bácsi! – dörmögi a kisfiú.
A szakosztályvezetők mozgolódnak, van, aki lehajtja a fejét, mert remeg a szája a nevetéstől. A terem sarkában valaki kuncog. A bíró mintha nem venne tudomást erről, beszél tovább, de már nem kiabál. Ennyi kellett neki, hogy megnyugodjon.
Egy gyerek, akin rögtön látszik, milyen ember.
2020. december 29.

Életük a protokoll szerint zajlik. Minden pillanatban vigyázniuk kell arra, mit mondanak, hogy tartják a kezüket, hogyan lépnek, különben megjárják. Legföljebb álmukban lehet egy-egy őszinte pillanatuk.
Ezt szokás hinni a diplomatákról. Az ember azonban ennél sokkal bonyolultabb, és ez a munka is.
Példa.
Egy magyarországi eseményen másokkal együtt egy baráti ország újságíróját is megverték, előállították, majd fogdába csukták a rendőrök, mondhatni, véletlenül. A baráti ország kormánya és lakossága megdöbbent. Sajtójuk magyarázatot várt. Diplomata ismerősöm feladata volt, hogy bemenjen a rendőrségre tárgyalni, és segítsen a fogdába csukott tudósítónak. Fordított, nyilatkozott a baráti ország sajtójának. Igyekezett úgy beszélni, hogy szavai alapján ne lehessen nagyon hibáztatni az újságírót, csak mert próbált közel kerülni a rendőrségi akcióhoz – de a rendőröket se érhesse szemrehányás, amiért nem voltak tekintettel kamerára, emblémás mikrofonra, amely rekvizítumok látványos birtoklása pedig – a visszafogottabb viselkedés mellett – egyértelműen megkülönbözteti a tudósítót az indulatba jött emberektől.
Szóval igyekezett elsimítani a botrányt.
Ezzel az ismerősömmel később találkoztam a szegedi Bortéren. Megkérdeztem, hogy érzi magát. Köszönte az érdeklődést. Elmagyarázta, mit élt át:
– Tudod, nagyon nehéz visszalapátolni a tehénbe a szart.
2020. december 15.

– Katonai holmi, sok mindenre lehet használni. Kicsi, de erős lemezből van. Mutatom – és a kisebbik fiam előhúz a zsebéből egy régi konzervnyitót. Örül neki. Most találta egy lomos dobozban a műhelyben. Kellene az a spray, amivel meg lehet takarítani, mert rozsdás. Szeretné eltenni.
Odaadom a sprayt, ő meg átküld nekem a telefonján egy cikket, amit nemrég olvasott. Eszerint a P38-as konzervnyitót a valaha volt egyik legnagyobb hatású amerikai hadászati fejlesztésként tartják számon. John Wayne-nek is nevezték, mert egy reklámban a színész ilyennel bontott konzervet. A második világháborúban az amerikai katonák a nyakukban viselték, mert jó még csavarhúzónak, lehet vele damilt vágni, halat pucolni, belezni, csomagot bontani, kábelt blankolni. Vannak gyűjtők, akik sok pénzt adnak az eredeti darabokért.
Nézem a képet a cikk mellett. Tényleg, mintha a fiamé is ilyen lenne, de nyilván másolat. Gyerekkoromban minden papírdobozba csomagolt szardíniakonzerv mellé járt egy. Lehetett gyűjteni a kanalas fiókban, de az sem számított pazarlásnak, ha kidobtuk.
Lehet, hogy a fiam tényleg most lát ilyet először? Amikor ebbe a házba költöztünk, már tekerős konzervnyitót használtunk. Ő akkor négyéves volt, most huszonegy. Úgyhogy lehet.
Kimegyek a műhelybe, látom, ott a talált holmi az asztalon, egy tiszta dobozfedélen, befújva. Ragyog minden ízében. Mint egy ember, aki megütötte a főnyereményt.
2020. december 12.

Sorban állunk, frissen nyírott hajú emberek. A sor egy asztal felé halad, ahol tisztek ülnek, kikérdezik azt, aki eléjük kerül.
Az asztalnál senki sem emeli föl a hangját. Ez az aznapi tapasztalatok alapján feltűnő. Épp ezért figyel oda mindenki, amikor a középen ülő alezredes az egyik fiúhoz beszél. Vidámság van a hangjában, az arcán is, de nem értjük, mit mond.
A srácnak csak a tarkóját látjuk, leszegi a fejét.
Az ő hangja halk, de mély.
– Igen. Gyomai vagyok, de nem beszélek cigányul.
Nézik egymást, nézzük őket.
Senki sem ismer senkit, nem tudjuk még egymás nevét sem, de ezt a fiút mindenki egyszerre kezdi megismerni. Egyáltalán nem beszél cigányul – a nyilvánvaló jelek ellenére –, vagy csak most, ebben a szent pillanatban nem hajlandó megszólalni, ez nem derül ki. Nem is kérdezik tőle. Mehet. Mindenki kíváncsi az arcára, de aztán inkább az tűnik föl, milyen finomak, puhák a mozdulatai. Kölyökmacska. Nem akarja, hogy fölemeljék a hóból megsimogatni egy kicsit, mert tudja, utána úgyis ledobják.
2020. november 24.

A Takács Tamás Dirty Blues Band az Öszöm-iszom vendéglőben lépett fel. A fellépés előtt Takács Tamás interjút adott.
– A mosdóban tudtunk leülni, máshol nem volt hely. Feltettem Tamásnak az első kérdést, bekapcsoltam a diktafont és a mosdókagyló szélére tettem. Tamás válaszolt, közben a diktafon csúszott, beleesett a fölmosóvödörbe, amiben víz is volt. Ilyen állok én a technikával – magyarázza Feri, és gurgulázó nevetés tör föl a torkából. Nevetek én is, pedig nem kellene.
Feri egy folk-rock együttes énekese. Rokkantnyugdíjas, de dolgozik, építkezéseken. Muszáj pénzt keresni, mert egy vendéglátós barátjáért kezességet vállalt, hitelfelvételnél, és most neki kell törlesztenie.
A portálnak is működnie kell.
Feri rendes papírújságot fog kiadni egyszer, kulturális hetilapot. Egyelőre csak a portálra futja a pénzéből. Rendes szerkesztőséget képzelt el, fizetni szeretne a szerzőknek a cikkeikért. Nem érdekli, hogy az ilyen oldalakat mostanában ingyen, lelkesedésből írják, akik még írják. Átad nekem egy hétrét hajtogatott kétezrest, egy ezrest és egy ötszázast, ez a honorárium a cikkemért, amit a portáljának írtam. Kitöltjük a szerződést, odaadom a számlát.
A portál működik.
Rock- és dzsesszzenéről szól, életmódról, sportról, irodalomról, divatról. Feri egyik vajdasági barátja, aki médiaszakos hallgató a szegedi egyetemen, formába öntötte a tulajdonos elképzeléseit: szolid grafika, szép rovatfejek. A srác ír is néha, szép tájnyelvi fordulatai vannak. Egy rokon kislány, aki fodrásznak tanul, a divatrovat cikkeit írja. És van egy fiú, szintén rokon, ő piszokmód ért a technikához. Képzeljem el, mondja Feri, három különböző formátumú hangfelvételt rakott össze ez a kisgyerek néhány pillanat alatt, és készen volt a podcast – bármikor meghallgatható interjú!
A portállal nem törődnek a helyi politikusok, nem akarnak megjelenni rajta, nem akarják támogatni. Nem baj.
Ferit egyedül az bántja, hiába írt levelet az egyik városi művelődési háznak, hiába kérte, küldjék el neki a kulturális programok időpontjait, mert ő megjelenteti mindet, választ sem kapott, egy éve. Az Alliance Francaise, a szegedi francia intézet viszont nemrég írt neki. Észrevették, amikor a portál beszámolt az intézet egyik programjáról, engedélyt kértek Feritől, hogy fölvegyék a levelezési listájukra. Így minden rendezvényükről értesíteni fogják. Megadta rá az engedélyt.
– Ennek valahol így kellene működnie – tűnődik.
Valahol így is működik.
2020. november 14.

„Vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka/ partra kicsapnak az a part szívem leomlott partfala”. Így kezdődik Kormos István verse. Tudhattam volna, amikor először olvastam, miféle delfin vagy delfinek ezek, milyen tengeren. Sima delfinre gondoltam, csak pirosra, és elképzeltem a tengert koromból. Így is szép volt.
Amit lehetett, tehát illett volna tudni: élt – a valóságban – a Krisztus előtti hetedik és hatodik században egy leszboszi születésű, korinthoszi költő, Arión. Egyszer meghívták Szicíliába, dalnokversenyre. (A vers akkor, és még sokáig, a mi Balassi Bálintunk idején is ének volt, a költő pedig előadóművész. A költők, drámaírók, versenyeztek egymással.) Arión jól szerepelt a dalnokversenyen, legalábbis „sok kinccsel halmozták el”. Hazaindult Korinthoszba, hajón.
A folytatás is ismert. A történetet feldolgozta többek közt Ovidius, Cicero. Ariónt megfestették, megrajzolták, toposz lett szegényből, koronként visszatérő vándormotívum, mém. Somlyó György, egy másik magyar költő például Arión éneke címmel jelentette meg válogatott verseinek gyűjteményét.
Az eredeti történetet az állítólagos eset után száz évvel később élt Hérodotosz írta meg először: „Arión (...) Tarentumból indult el, s minthogy senkiben sem bízott annyira, mint a korinthosziakban, korinthoszi emberek hajóját fogadta el... Ezek pedig a tengeren azt a gonoszságot tervelték ki, hogy Ariónt a vízbe dobják, és kincseit megtartják... A dalnok teljes díszbe öltözködött, lanttal a kezében az evezőpadokra állt, a Nomosz Orthioszt adta elő, az ének végeztével pedig teljes díszöltözetben bevetette magát a tengerbe. Azok tovább hajóztak, róla pedig azt mesélik, hogy egy delfin a hátára vette, és Tainaronnál kitette... Ezt mondják hát a korinthosziak és a leszbosziak, s Ariónnak Tainaronban van egy kis ércemléke: egy delfinen ülő ember.” (Devecseri Gábor fordítása).
Nemrég megtaláltam Hérodotosz szövegét egy rosszul ragasztott, széthulló verseskönyv előzéklapján. Olvastam, amikor a könyvet vettem, 1992-ben, és már ismertem Kormos István versét is, de nem kötöttem össze a kettőt, csak most.
Biztosan vannak olyan huszonévesek, akik egyetemen tanulnak az irodalomról, és ezt olvasva mosolyognak a tájékozatlanságomon, lassú felfogásomon. Én azért örültem. A jó írás akkor is ad, ha nem értjük, mégis jó érzés megfejteni. Ilyenkor azt hihetjük, biztosan ezért szerettük meg – tudat alatt – azt, ami tetszik.
Arról van szó, hogy Kormos, Arión, a költő, az ember partra jutott. Hányattatása épp befejeződött, és megint elkezdődik, ezt általában nem lehet előre tudni.
2020. november 2.

Jól kezdődött a vendégség, láttam kuvaszt, hosszú szőlősorokat, ittam mustot, ülhettem azon a díszes széken, amelyik A Tenkes kapitányában is szerepelt. Este, fürdés után, a vendégszobában mégis elkeseredtem.
Miért kellett olyan képet rakni a falra, amin egy gyerek torka szakadtából üvölt?
Elmagyarázták, hogy az a gyerek nem kiabál, nincs semmi baja, ásít. Ez nagyon híres festmény másolata, az Ásító inas Munkácsy Mihálytól. Ha nem is láttam még, biztosan látni fogom az iskolában, és ne legyek már ennyire hangulatember, mert ennek nem lesz jó vége.
Hinni, szégyenkezni, tanulni.
Mintha alig változott volna valami azóta.
2020. X. 25.

Kiválasztanak egy szem szilvát a zöldségesnél. Az egyik zacskót tép, a másik belerakja a szilvát. Az egyik kosarat vesz, a másik beleteszi a zacskóba csomagolt szilvát. Csomó is van a zacskón, nehogy elmeneküljön az a szilva. Megállnak a pénztárgép előtt.
Ellenőrzést tart a Nemzeti Adó- és Vámhivatal megyei adó- és vámigazgatósága.
És nem szeretne büntetni.
Fél kiló szilva az álcázás eszköze lenne, ez az egy szem a jelbeszédé.
Ha nem ért ebből a szép szóból az, aki a pult mögött áll, és nem üti a pénztárgépet, tényleg megérdemli a sorsát, a helyét is föl kell szántani, bevetni sóval.
A pult mögött a tulajdonos áll, akinek mostanában a Sherlock a kedvenc tévésorozata (főszereplők: Benedict Cumberbath és Martin Freeman). Látja a két embert a szilvával. Bár jó ideje mindig mindent beüt abba a ganyéládába, most mégis elszorul a torka. Ugyanakkor el is érzékenyül. Ez a kettős érzés megzavarja, de azért annyira nem, hogy elfelejtené, mi a dolga.
Leméri a szilvát, megmondja, mennyibe kerül. Átadja a nyugtát, amely elnevezéséhez hűen egyszerre három embert is megnyugtat.
Most már be lehet mutatkozni.
2020. október 11.

Most kell elvégezni a féregirtást – javasolta az önkormányzati választások után a város új polgármesterének az apró termetű, acélmosolyú tanácsadó. Ahogy útmutatása alapján leváltottak mindenkit, akit csak kellett, és kinevezték az utódokat, ez az idegen elköszönt. Sanyi – egyike az érintetteknek – maradt. Keresett magának új munkát a városban. Eljutott hozzá, hogyan beszéltek róluk, róla, és ettől a személytelen, intézményesült gyűlölettől még inkább elkeseredett. Ő nem nevezett volna féregnek senkit, a háta mögött sem.
Sokáig kell ezt emészteni.
Igen ám, de később üzent Sanyinak a polgármester egy gimnáziumi osztálytársán keresztül, hogy szeretne elmenni hozzá. Fogadná-e?
Persze.
Szekszárdi vörösbort forralt a polgármesternek, szelt bele narancskarikát. Beszéltek, hallgattak, tapintattal egymás iránt. A polgármester azt mondta, tényleg nagyon örül, hogy Sanyi élete gyorsan rendeződött. Reméli, Sanyi tudja, hogy tisztán politikai döntés volt a leváltása, a hozzáértésében nem kételkedett senki. – Ettől még ugyanazt kaptam, mint az, aki eltette a közpénzt – állapította meg Sanyi.
Igaz – mondta a polgármester. És nem szólt többet.
Sanyi sem.
Miért nem?
Meg lehetett volna mondani még szépen, hogy látod, a politika mindig nagyon tudja, mit kíván a nemzet, és ezért nyugodt szívvel bánik tisztességtelenül a nemzet egy részével, vagy az egyszem emberrel, és igazán ettől férgesül meg a világ; hogy mintha a lelkiismeret-furdalás ebben a szakmában csak gyermekbetegség lenne.
Nem is kellene durván odavágni, csak szép csöndesen. Mindegy, hogy az ül-e ott, akit igazán illet, nincs tökéletes bosszú. De hát – idézte Sanyi a költőt, amikor erről beszélgettünk – „minden későbbnél/ van még később” (Petri György: Részlet). Ki tudja, mi lesz. Nem abból a szempontból, hogy mi történik a következő választáson, hanem hogy odabenn meddig tart ki ez a keserűség.
Gondold el – mondta –, milyen lehet egyszer arra ébredni, hogy nincs. Már nem érzem. Végre számba vehetném, mi mindenem maradt. Megnézhetném magamat enélkül a tükörben.
2020. október 6.

– Tudom, hogy furcsán hangzik a kérdés, elnézést kérek érte, de érdekel: hogyhogy itt találkozunk? – kérdezte tőlem halkan a csongrádi Konzervatív bálon Attila, a kisteleki konzervatív politikus.
Megmondtam, hogy a házigazda, az országgyűlési képviselő hívott, tehát itt a helyem. Ettől zavarba jött, mert tényleg nem látszott olyan nagy csodának az én megjelenésem. Elvegyültem, beszélgettem a vendégek közül azokkal, akik nem haragudtak rám vagy az újságomra.
Őszinte érdeklődése azért jobban esett, mint egynémely beszédes pillantás.
Jó is, ha ez a kérdés időnként elhangzik. Tűnődjön csak egy kicsit az ember, tényleg a helyén van-e ott, ahova jutott, függetlenül attól, hogy jól érzi magát, vagy nem. Aztán megnézheti magának azt, aki kérdőre vonta.
Ferenc, a plébános mesélte, hogy a püspökkel – akivel nem kedvelik egymást – egyszer egy jótékonysági futballmeccsen találkozott. A püspök lepődött meg jobban. Viszonyuk pont olyan őszinte, amilyen rossz. Tehát odaballagott Ferenchez, és fesztelenül megkérdezte:
– Te mit keresel itt?
– Azt, amit te. Végzem a dolgomat – felelte Ferenc. – Te is végezd a te dolgodat. Légy szíves, állj a helyedre!
A püspök fölvette a kapuskesztyűt, beállt a kapuba.
Ferenc belefújt a sípba.
Elkezdődött a játék.
2020. szeptember 24.

Az Algyő melletti tanyáról nemrég eltűnt az összes haszonállat: négy birka, két kecske. Az ólajtó nyitva, a kutya viszont a helyén várta a családot, és nem is volt izgatott. Semmi nem utalt arra, hogy betörő járt volna a tanyán. A család tanácstalan volt. Keresték a környéken a jószágokat, hiába. Érdemes-e följelentést tenni? Mi lesz, ha azt firtatják, mit tett a gazda annak érdekében, hogy ez ne történjen meg? Lánc, lakat? Lehet erre azt mondani, hogy ugyan nem laknak ott a tanyán, de naponta egyszer járnak ki, kutya is van, és ilyesmi még nem fordult elő?
Néhány nappal az eltűnés után a négy birka és a két kecske ott várta az ólban a családot. Az ólajtó nyitva, de úgy tettek, mintha csukva volna. Nem voltak koszosak, sarasak, és nem is soványodtak le. Valahol biztosan legeltek – ennyit lehetett a külsejükből megállapítani. Viszont nagyon szomjasak voltak. Körbeállták a vályút, ami egy ideig nem akart telni, mert hat mohó száj itta, ami azon a vékony slagon belefolyt.
Csönd volt, mint amikor igazi csoda történik.
Tudja az ember, hogy fölösleges, de azért ezt nem lehet sokáig bírni, kiszakad belőle a kérdés:
– Ti meg hol az istenbe' jártatok?
A birkák és a kecskék hallgatnak. Isznak. Csak az egyik kecske emeli föl a fejét. Az, amelyikről gyanítják, hogy fölágaskodva ki tudja nyitni az ólajtót.
Nem szól az se, nem is mekken. Néz.
Ez a mi kicsi titkunk marad. Nyugodj bele!
2020. szeptember 13.

Megöregedett a bejárati ajtónk, ki kellett cserélni. A szerelő dobozos kisteherautón hozta az új ajtót, és a kisfiát, aki segített neki behozni a szerszámokat, aztán szó nélkül leguggolt mellém, az udvarra, velem együtt szedte a járda réseiből a gazt.
„Igen, Noel szeret parézni! Azaz, segítsél a bácsinak!” – mondta a szerelő. Ő is hozzálátott kifeszíteni a régi ajtó keretét. Megkérdeztem tőle, segítsek-e neki, de erre nem volt szükség. Mosolyogva dolgozott, szemlátomást haladni akart, a régi ajtóval is kíméletesen bánt. Nem lehetett kifogásom. Csakhogy, mint jó néhány iparos, ő is fütyörészett...
Emiatt is szívesebben maradtam, az udvaron – és Noel kifogástalan társaság volt. Ahogy szedtük a gazt, megtudtam, hogy azért jön apával néha, hogy anya ne őrüljön meg teljesen. Van egy tanyájuk. És kedden, vacsora előtt hangyák mentek föl a konyhaasztalra, de csak lesöpörni volt szabad őket, bántani nem, mert azok is isten állatai. Neki pedig van saját állata: Icuka, egy szamár, apa nyerte tombolán. Icuka eleinte nagyon vad volt, apa úgy ment be hozzá, hogy raklapot tartott maga elé. A két póniló mellett aztán lassan megtanulta, hogyan kell szelíden viselkedni, most már Noel vezeti ki a legelőre.
Ahogy vittük a gazzal teli vödröt a tyúkokhoz, Noel megállapította, hogy nekünk is van kendermagos tyúkunk, mint nekik, náluk viszont kopasz nyakú nincsen, pedig kellene, mert az is aranyos fajta. Megbeszéltük, hogy mindketten szeretjük a fügét. Ettünk is, aztán még málnát, szedret, véralmát. Noel mindent megköszönt, amit kapott.
Ahogy mentünk vissza, a megmaradt parékhoz, megint hallottam a fütyülést. Ez azért szokott irritálni, mert általában monoton, és nincs igazi dallama. Az ajtószerelő füttyének azonban volt. Ahogy most megfigyeltem, hallgattam, ráismertem. A szövege is rémlett: „én vagyok a híres egyfejű...”. Ez az ember, amíg a helyére szerelte és beállította a horganyzott acélmerevítéses, ütés- és időjárásálló kemény műanyagprofilt, a Süsü, a sárkányt fütyülte, egész délelőtt.
2020. szeptember 2.

Roston sült fogas egy étteremben a Balatonnál, úgynevezett vegyes haltálon. Pirospaprikát szórtak rá, meglepően sok borsot. A sószemek is látszanak rajta. Ahogy a kés belevág, a fölfordult hal szagát lehet érezni. Az alföldi vendég, aki horgász, és főzni is szeret, pár pillanatig néz maga elé, nem akarja elhinni, hogy ilyen előfordulhat. Odahívja a pincért, halkan mondja meg neki, hogy ezt a süllőt kicsit későn sikerült megpucolni. A pincér szagol, elnézést kér, elviszi a haltálat. Visszatér egy hölggyel, aki a tulajdonos lehet, vagy az üzletvezető. Ő is elnézést kér. Az ételért természetesen nem kell fizetnie a vendégnek és a párjának, csak az italért. A nő külön megköszöni a vendég tapintatát: mások az ilyen problémát máshogyan, hangosabban szokták rendezni.
Nagyvonalú mindenki és nyugodt.
Mosoly azért nincs. Hiszen mind tudják – a kiadós fűszerezés alapján ez nyilvánvalónak látszik –, mi történt. A konyhában egyvalaki biztosan érezte, hogy ez a hal nem friss, és megpróbálta elfedni a slendriánság következményét. Át akarta verni a vendéget.
Tehát vannak helyek, ahol ezt ma is megteszik, lelkiismeret-furdalás nélkül. Máshol ezt máshogyan intézik, inkább kidobják az ilyen halat, mint hogy rontsák vele az étterem, a település, a balatoni vendéglátás renoméját.
Milyen jó lenne mindig látni, meddig terjed, hol húzódik a morális alapon kettészakadt magyar glóbusz egyik és másik felének határa. Ám ezek önmagukban is virágzó, fejlődő világok, nem tudja rögtön az ember, épp hová tévedt, csak lassan jön rá, érzékeny veszteségek árán. Bízhatunk abban, hogy az egyik fél idővel majd fölfalja, eltünteti a másikat, a jobbik a rosszabbikat, de ez már több évszázada élő és hiábavaló hit mifelénk, talán mert még mindig nem tudjuk, édes feleim, mikor kellene suttogni, és mikor üvölteni.
2020. augusztus 26.

Kirúgott, ellehetetlenített, közös megegyezéssel útra bocsátott vagy maguktól felmondott újságírók ültek az asztalnál, az ország minden tájáról. Megtalálták a helyüket, írnak, ahogyan rég, legföljebb már nem abból élnek, kellett más munka is. Mindenki elmondta, mi történt vele.
Vajon ki tudná megítélni, igazuk van-e ezeknek az embereknek?
Lehet, tényleg a rend és igazság bajnokai, megmaradt jedi-lovagok, akik a birodalom megalakulásakor szétszóródtak az univerzumban, de még egyszer találkoztak egy elvetett forgatókönyv-változat szerint. Vagy idejétmúlt figurák, akiknek a nagyzási hóbortját az élteti tovább, hogy mindent el tudnak mondani világos mondatokkal, amit szeretnének, és tudni vélik, mi a különbség testvéries és igazságos között.
Sokszor érzem ezt a kételyt magunkkal kapcsolatban. A humor ilyenkor is vigasztal. A beszélgetés, mint egy szép tüzijáték, és mindenki látja, ahogy az egyik rakéta nem húny ki, miután fölrobbant. Megy tovább lassan, kékeszöld fénnyel világítja be a sötétet.
Egyik dunántúli kollégám, aki új munkája mellett blogot ír, minden közösségi történetet nyilvánosságra hozva, amiről azt gondolja, a városa lakóira tartozik, arról beszélt, hogy egy gyerekkori ismerőse, megbecsült vállalkozó, találkozóra hívta, és lehetetlent kért tőle.
– Légy szíves, írj rólam valami rosszat! – így a vállalkozó, amikor a tárgyra tért. – Így, ahogy mondom. Mindegy, mit írsz, csak rám nézve kínos legyen.
– Miért? – a kollégám megdöbbent.
– Mert azzal nekem most jót tennél. Azt hallottam, hogy már beszélik, mi igazából jóban vagyunk, azért nem írtál még rólam. Azt is mondják, hogy osztálytársak voltunk. Kombinálnak, tudod.
– De hát osztálytársak voltunk, ez az igazság!
– Az mindegy, de beszélik is. És nekem ez nem jó, tekintettel arra, amit te most csinálsz, amiket írsz. Azt hiszem, megértesz.
– Nem értem, hogy képzeled, hogy én bárkiről is csak úgy, per hecc, rosszat írok.
– Ne haragudj, tudom, hogy nem így megy. Tudom, te ezekért az írásokért nem vársz pénzt. Tisztellek, becsüllek azért, amit csinálsz. Bánt is, hogy úgy kérek valamit, hogy nem fizetek érte. Végső soron ez, ugye, egy szolgáltatás lenne... Ha máshogy nem megy, fizetek.
– Ne szórakozz velem, légy szíves!
– Mégis, hadd kérjem ezt, hiszen tényleg nem bántottuk egymást sosem. Nem fogok megharagudni.
– Ne haragudj, de ez tényleg nem így megy. Nem mehet így.
– Figyelj. Ismersz. Biztos van nálam valami, ami rosszul működik, olyan nincs, hogy ne lenne. Hadd ne én mondjam meg még ezt is. Ezt neked látnod kell. Ha meg nem látod, erőltesd meg egy kicsit a fantáziád!
2020. augusztus 9.