Ha hagyod magad, letaposnak

2019. november 17.
Ha horgászni megyek, nem az emberekre vagyok kíváncsi. Jó lenne egyedül maradni, de ez már a Tisza-parton sem mindig sikerül. Szombaton délután az algyői strandon egy horgász épp összepakolt, indult haza, amikor odaértem. Letelepedtem, bedobtam én is. Öt perccel később egyedül maradtam a parton. Hideg szél fújt, bízhattam abban, hogy nem jön más. Egy óra múlva mégis érkezett egy pár. Tőlem ötven méterre telepedtek le. Miután bedobtak, a nő talpas poharat vett elő, rozébort bontottak. Elfértek, a hangjukat is elnyomta a szél és a hullámcsobogás. Fél órával később viszont megjelent a part tetején egy autó, egészen addig eljött, ameddig lehetett. Kiszállt egy harminc körüli vékony férfi, köszönt nekünk, jobbra és balra, aztán lecuccolt, pont közénk. A túlsó szomszéd odament a jövevényhez, mondott neki valamit. Lehet, pont azt tette szóvá, ami miatt én is bosszankodtam: jobb lenne, ha odébb menne, mert így már olyan sűrűn vagyunk, mint egy horgásztavon. Egyikünk sem tud rendesen pecázni, összeakadhatnak a szerelékek.
Meglehet, ha én is szólok neki, elhurcolkodik.
Nem mentem oda.
Nem förmedtem rá, hogy menjen már innen, és udvariasan sem szóltam neki, hogy följebb, ötven méterre ugyanolyan jó hely ígérkezik, ráadásul ott nemrég etettek.
„Ha hagyod magad, letaposnak” – visszhangzott bennem, amit régen otthon mondtak ilyenkor. De hát negyvenhét éves vagyok. Nincsenek már sokan a családban, akik fölróhatják nekem a gyöngeségeimet.
Vigyáztam minden dobásnál, nehogy összeakadjunk. Fogtam egy harcsát, amit ugyan vissza kellett engedni, de legalább nem ültem ott kukán.
A köztünk ülő jövevény egy keszeget fogott. Aztán egyszerre fölpattant, és futva ment az autójához. Hároméves kisfiúval jött vissza a partra.
Ezért nem akart eltávolodni a kocsitól.
A gyerek nemrég ébredhetett föl. Vékony, sírós hangon beszélt, de ahogy meglátta a halat a szákban, felélénkült. Lelkesen segített az apjának a botok körül, azt mondta, ő is akar fogni „egy bagolykeszeget”. A haragom elpárolgott. Együttéreztem az apával, drukkoltam, hogy bírja türelemmel a gyerek minél tovább, hogy pecázhasson. Talán fél órát bírta. Elengedték a keszeget, hazamentek.
Csak a jegyzőkönyvbe akartam rögzíteni: örülök, hogy nem szóltam rá erre a férfira. Jobb a tudat, hogy esetleg élhetetlen vagyok, mint azzal szembesülni, hogy meggondolatlan, tapintatlan. Nem tudom, változik-e ez még, vagy már végleg felnőttem.

Szolgáink

2019. november 10.
– Ott nekünk szolgáik voltak – meséli a nyolcéves Márkó. Arról beszél az edzésen, milyen volt a család első nyaralása. Felnőttek állják körül. A szemük nevet, egymás arcára pillantva nyugtázzák, Márkó a pincérekre gondol, amikor szolgákról beszél.
Most járhatott étteremben először.
– Azt mondták anyáék, spórolnunk kell, nagyon. És addig-addig spóroltunk, hogy az összes pénzünk elfogyott...
Olyan csönd van, mint amikor az edző a következő gyakorlatot magyarázza. Tényleg érdemes nagyon figyelni. Nyilvánvaló a tanulság, a kisgyereket okvetlenül el kell vinni világot látni. Fontos a helyszín, de még lényegesebb, hogy az ember ott legyen mellette. Nem csak azért, hogy el tudjon neki magyarázni mindent, amit esetleg nem ért, hanem mert ez a felnőttnek is izgalmas.
Akkor is, ha járt már ott azelőtt százszor.
– ...Egyszer pedig bementem egy szobába – folytatja Márkó. – Volt ott a padlón egy vaddisznó, ami szőnyeg.

Hiányzó szobor

Vékony, szomorkás férfiarc a domborművön. Megrezdül, ahogy nézed, miközben elmégy mellette. Fény és árnyék játéka, mi más lenne, mégis lassítasz, hogy jobban megfigyeld, ez hátha mégis valami megelevenedés.
Nyilvánvaló, nagyon szereti a mesterségét az a szobrász, aki ennyi érzést bíz egy domborműre.
Pedig akit ábrázol, felnőtt korában sosem járt ebben a házban. Büntetésből helyezték át ide tisztviselő apját, hogy ne legyen anyanyelvi környezetben, a felesége eleinte egy tojást sem tudott kérni a piacon. El is költöztek, mihelyt lehetett. Azért az asszony utóbb azt mondta a kisfiának, hogy a csongrádi magyarok a világ legjobb és legbecsületesebb emberei.
Milos Crnjanszki, a szerb irodalom óriása szerette Adyt, a magyar költészetet, a világháború után kultúrájukhoz, nyelvükhöz, kapcsolataikhoz ragaszkodó vajdasági magyarokat már kevésbé. El lehet ezt nézni neki? Vajon naivak, vagy csupaszív emberek, akik szerint ez ennyi idő után nem számít?
Emléktáblát avatnak Csongrádon a szerb író szülőházán. Megjelenik egy jugoszláv rendszámú kisbusz, kiszállnak az emberek, végigállják az ünnepséget, aztán nézik az emléktáblát meghatottan. A nagykövet meghívja hivatalába, Budapestre a csongrádi szobrászt. Beszélgetnek, a jugoszláv diplomata előadja a meghívás okát. Jó ideje zajlik a huzavona Belgrádban, ki készítse el Milos egész alakos szobrát, neki pedig Csongrádon olyan gondolata támadt, miért ne lehetne megbízni ezzel a munkával egy magyar szobrászt? Ez nagyon szép így – gondolja a szobrász –: vajon mi fog történni, ami miatt mégsem válik valóra?
Mi jöhet, tényleg?
Egy polgárháború jött, és megszűnt az ország.

Viktor

Úgy megy el szavazni hogy otthon felejti a szemüvegét. Segítséget kér a szavazókörben. Szerinte fölösleges bemenni a fülkébe.
– A Viktort ikszelje be, kedves! – kéri a bizottsági tagot. A kérdésre, hogy ugye, Orbán Viktornak, azaz a Fidesz-KDNP-nek a jelöltjére gondol, a néni határozottan válaszol: – Nem. A Viktorra.
Szeged, október tizenharmadika.
A kormánypárt delegált tagjával együtt mosolyog mindenki az asztalnál. Segíteni kell a határozott szavazónak, úgy, hogy egy pillanatra se érezze úgy, tájékozatlan. Kár lenne megbántani, befolyásolni pedig tilos. Nehéz feladat? Nem annyira, emberség és demokrácia összefér. Elmagyarázzák, hogy Viktor konkrétan nem szerepel egyik lapon sem, mert nem szeretne polgármester lenni Szegeden, sem önkormányzati képviselő. Most ezekre a tisztségekre lehet a jelöltekből választani. Jó néhány perc eltelik, de a néni megérti, miről szól az önkormányzati választás. Maga ikszel a kiválasztott kis körben. Elégedetten megy ki, és mindenki elégedett.
Biztosan Viktor is.

Által menni

– Ott a Tisza visszafordul? – kérdezi a kislány. A kanyarra mutat. Nem nevetek, mert én is ezt gondoltam régen. Erre balra, amarra meg jobbra kanyarodik a víz, lehet azt hinni, hogy a túloldal sziget. Lakott, mert kutyaugatás, szamárordítás hallatszik, kakas kukorékol, galambok keringenek odafönn. Valamilyen ház csak lehet ott.
Szép ez a hit, de érdemes megismerni az igazságot is. El kell indulni a parton, látni, mi van a kanyarokon túl. Meg kell tanulni úszni, aztán egyedül evezni. Át kell menni, a kíváncsiság emlékével, kikötni a túloldalon, bemenni az erdőbe, föl a töltésre, látni a tanyát, ahonnan a hangokat hozta a víz. Megvénült szamár. Öntözőcsatorna. Cseresznyefa, körtefa, szilvafa. Télen az árok oldalában hasalva körül kell nézni távcsővel. Átcsörtet egy nagy csapat őz, az egyik a közelben ugrik át a csatorna fölött. Ugyanolyan itt minden, mint a mi oldalunkon. Erre lehetett számítani, mégis, látni kellett. Amíg odajár, aztán meg visszafelé evez az ember, sok víz lefolyik.
Meg lehet nézni a túloldalt biciklivel, a hídon áttekerve, nagyon jó horgászhelyek vannak. Lehet később arra járni munkaügyben, autóval. Ladikkal mégis jobb. Ennyi marad a felnőttben a gyerekből.

Egy zsiráf

„Nyolc méteres belmagasságú előtér kell, galériával, hogy a zsiráfcsontváz elférjen. A trófea” – hallom a szegedi Dóm téren. A tömeg ezerfélét beszél bor és dixieland mellett. Fölnézek az égre, ott van elég hely ahhoz, hogy elképzeljem, a nyakában a hét megnyúlt csigolyát is, egy vonalban. Ha leoltják a lámpát abban a házban, világít. Szerényen, mint egy csillagkép.
Szeretném elengedni azonnal ezt a zavarodott érzést, ki, az űrbe, a hidegbe.
Hogy lehet lelőni egy ilyen jámbor, ártatlan állatot?
A zsiráf tényleg jámbornak, ártatlannak látszik, de ezek emberi tulajdonságok. Félreismeri, aki magához méri a természetet.
A vadászat ösztöne viszont épp a természethez fűzi az embert, a fegyveres vadászatnak pedig kultúrája van, helyesnek gondolt szokások formálták.
Akkor sem vadásznék.
Nem – én horgászni járok. Megölöm a halat, ételt főzök belőle.
Azért nem preparálnám, hogy ott legyen a falon.
Megölni, kezelni a fejét, csontját, bőrét, hogy szép legyen, lehessen emlékezni arra, amikor zsákmányul esett. Megőrizni a romlandó test egy darabját, gondosan, végső soron szeretettel. Ismerek jó érzésű embereket, akik tudják értékelni a szép trófeát, és nem zavarja őket, hogy egy állat feje díszíti a falat.
Lehet, hogy ennek a szokásnak olyan ösztön a gyökere, amely azért is felel, hogy a szentek hajából, kezéből ereklye készült.
3500 dollár. Ezt már a telefonomon látom, megkerestem a az interneten: ennyibe kerül szervezett vadászaton elejteni egy zsiráfot Dél-Afrika Limpopo tartományában. Az afrikai vadászatokról szóló oldalon olvasom, „a számla végső kiegyenlítése a táborban, a haza utazás előtt történik, kéz pénzben. CSEKKET NEM FOGADNAK EL!”
Elkészül az újszegedi ház. Megérkezik a küldemény, nagy fadobozban. Gyakorlott kezek összerakják, drót, szög, valamilyen kapocs kell hozzá, gondolom. Talapzat. A csontváz áll. Ő pedig, akit nem ismerek, nézi, látja benne a néhai zsiráfot, és szól is hozzá: jó helyen vagy itt, végre elférsz kényelmesen.

Valami zörög

Egy tízéves fiúgyerek már szépen föltakarítja a lakást. Elmegy a boltba, papír nélkül, mert megjegyzi azt az öt-hat dolgot, amire szüksége van a családnak. Megpucolja a krumplit, elég vékonyan. A hagymát is földarabolja, mégpedig úgy, hogy vizet vesz a szájába – a tévében látta –, így nem ered el a könnye. Vannak idősebb horgászbarátai, elmegy velük pecázni, hazahozza a kétkilós pontyot, amit egyedül fárasztott ki, és üggyel-bajjal, de azt is megpucolja. A keserűfogat is megtalálja, kiveszi. Ha egykettedet hoz haza az iskolából, természetesen nem mehet el horgászni – a büntetést férfiúi önérzettel viseli.
Mindez a nevelésen múlik.
Néha az is előfordul, hogy éjjel megjelenik a szülők szobájában, és szeretne közéjük feküdni. Ezt, a késői időpontra való tekintettel, nem engedik meg neki.
A tízéves fiú visszaballag a szobájába. Másnap éjjel viszont megint megjelenik.
Mi a helyes eljárás ilyenkor?
Szerencsére anya nem ébredt föl, csak apa. Halkan beszélgetnek a fiúk, aztán abban maradnak, apa átmegy vele az ő szobájába.
Odaát apa leül a fotelba, a gyerek visszafekszik. Várják, hogy elaludjon a másik. Akkor a sarokban zörögni kezd valami. Apa meglepődik, és meg is világosodik: hát ezért nem tud aludni a gyerek! De hogy jut be ide egér?
– Valami tényleg zörög itt nálad.
– Ja, az csak a csirke.
– Milyen csirke?
– Hát, láttam, kinn kóborol az udvaron. Bánthatták volna a kutyák. Behoztam inkább. Dobozban van.

Ennyire naiv

– Foglalkozása?
– Kisasszony.
Nevetve mesélte, hogy nem dacból válaszolt így annak idején az új hatalom hivatalnokának. Tényleg ezt gondolta korrekt feleletnek. „Igen, ennyire naiv voltam” – mondta derűsen.
Neki tényleg azt írta elő az édesapja, hogy tanuljon, nyelveket is, vegyen zongoraleckéket, énekórákat, tudjon meg mindent arról, hogyan kell vezetni egy háztartást, hogy ha majd férjhez megy, felnőtt asszony lesz valaki mellett, boldoguljon, és ne legyen kuka a társaságban. Édesapja szerette, így látta jónak nevelni. Nem számolt azzal, hogy olyan rendszer jön, amelyben kisasszonyokra nem lesz szükség. Persze, ő is naiv volt.
Nem ismerem a folytatást. Nem tudom, milyen igazságtalanságok érték még a tizenhat éves gyereklányt, miután egy hivatali szobában összeomlott körülötte az a világ, amit addig megismert. Nem tudom, mi lett a vagyonos polgárcsaláddal, visszajárt-e valami abból, ami akkor elveszett – voltak-e a famíliában, akik naivan vártak a revansra, a teljes, igazságos kártérítésre, és aztán méregették a valóságos kárpótlást. Tényleg a nevetés az egyetlen érett, felnőtt válasz a történelem abszurd húzásaira?

Itt az ebéd

Csöngettek. Ahogy megy az ablak felé, át a nagyszobán, először az autó fehér tetejét látja meg a kocsibejárón. Száraz a torka. Így meg lehet ismerni ezt az autót. Ugyanez a kocsi jött érte fél éve, kora délelőtt, kisebb fajta küldöttséggel. Bekocogtak az ablakon a slusszkulccsal: jöjjön azonnal, nincsenek elegen a frakcióban, kell a szavazata, különben nem lesz költségvetés, és az beláthatatlan következményekkel járna.
Legutóbb megmondta, nem megy többé. De hát hogyan beszéljen az ember arról, hogy megsértődött?
„Még meg sem borotválkoztam” – ezt felelte végül, de sürgették: nem baj, csak öltözzön föl. Jöjjön.
Most két nő áll a kapu előtt. Képviselők.
Házikabátot vesz, beengedi őket. Csöndesen köszönnek, megállnak a nappaliban, és csaknem egyszerre kezdenek el sírni. Nem tudja, miért sírnak.
Az egyik keresi az ő tekintetét, a másik kimeredt, könnyes szemmel néz körül a lakásban. Csendéleteket lát, tájképeket, portrékat, nagy íróasztalt levélnehezékkel, amely bronz akt, körben szépen restaurált régi szekretereket, a könyvespolcon klasszikus-gerinceket, fő helyen a Márai-naplók teljes sorát. Régies ízléssel berendezett enteriőr, a tulajdonos minden nyilvánosan kimondott szavának aranyfedezete.
Szépen kéri őket, üljenek le.
Akkor meglátja egyikük kezében az ételhordót. Elhozták az ebédjét. Nyilván tudják, mostanában akadozik a kihordás. Nyúl az ételhordóért, hogy akkor kiviszi a konyhába. A nő föláll, átadja, picit gépies, ünnepélyes mozdulattal – ezen mindhárman mosolyognak. Mire visszaér a konyhából, a nők abbahagyják a sírást.
Ebből tudhatja, hogy szeretnének még valamit.

Hivatalos vacsora

Hozzánk jár, elfogadja az ennivalót, de megérinteni nem engedi magát a fekete macska. Amikor nálunk lakott egy vizsla, hetekig nem mutatta magát. Miután hazavitték a kutyát, megint visszaszokott. Nem tudom, hogy azért ragaszkodik hozzánk, mert számító, vagy hűségeskedik. Azt nyilván nem mondhatom, hogy a miénk.
A konyhának az udvarra nyíló ajtajánál szokott ülni. Úgy figyel befelé, mintha tévét nézne. A műsor akkor kezd izgalmassá válni, amikor főzünk valamit, és húst darabolunk. Már az is érdekes, ha szendvics készül. Olyankor kap egy szelet szalámit, esetleg egy vékony húsnyesedéket. Ahogy nyitom a szúnyoghálóajtót, és kiadom alatta az ételt, a jobb mancsával nyúl érte, beleakasztja a körmét, elrántja a zsákmányt, és odébb fut vele. Este, amikor megkapja a hivatalos vacsoráját a műhelyben, a tányérjába, három lépés távolságot tart.
Szoktam neki halat hozni a Tiszáról. Egy ilyen alkalommal a lábamhoz dörgölőzött, nyilvánvalóan véletlenül. Talán lehetett neki igazi gazdája, akihez dörgölőzött, vagy ez a macskáknál ösztönös viselkedés - nem tudom.
Két napja gondoltam egy merészet. Amikor odaöntöttem neki a zörgős ételt, és hozzáfogott, közelebb léptem. Megsimítottam a hátát, nagyon óvatosan, de ő fölpúposította, hogy erősebben érje a kezem. Mohóság volt ebben a mozdulatban. Három simítás volt - fölnézett, meglátta, hogy én simogatom, és akkorát ugrott ijedtében, hogy fölborította a tálját. Aztán csak állt, nézett, mint aki most ébred.
Nem tudtam nevetni, mert ez nem vadállati rémület és zavar volt, hanem emberi szorongás. Megsajnáltam, kimentem a színből.
Alig tudok valamit a macskákról. Csak annyi látszik, hogy ez olykor szeretetteljes, máskor szomorú, bántalmazó kapcsolat az emberiséggel, amelytől bárhogy próbálnak, nem tudnak szabadulni.

Nyugágyon a tömegben

Csak egy óránk volt arra, hogy fürödjünk a Balatonban, de már nem vagyunk gyerekek. Ezt is tudtuk élvezni, jutott elég élmény. Emlékezetes a nagy kalapú nagyasszony a büfé teraszán, aki szigorúan rászólt a pincérre, hogy ne a mi rendelésünket vegye föl, hanem az övét, mert már régebb óta vár. A hattyú kedves volt, közel úszott a strandolókhoz a kamasz fiókáival együtt, és, ahogy a kicsik is, kézből evett. Olvastam valahol, hogy ez a madár különösen agresszív, ha fiai vannak. Jó volt látni, hogy az emberek nem kenyeret adtak nekik, amitől megbetegedhetnének, hanem kukoricát.
A legérdekesebb látvány egy harminc év körüli nagyvilági férfi volt, aki nyugágyon napozott, szivarral a kezében, mintha egy csöndes, homokos parton pihenne valamelyik tengernél, vagy egy filmen. A gödrösi szabad strand legforgalmasabb helyén állt az ágya. Jöttek-mentek az emberek körülötte, sok papucs csoszogott, karcogott a betonon. A napot is eltakarták előle szinte mindvégig. Nem zavartatta magát, arca sem rezdült, pedig ébren volt. Néztük pár pillanatig, mulattunk rajta.
Hazafelé megint eszembe jutott.
Nincs jelentősége, de talán mégsem biztos, hogy sznob volt. Lehetett igazi különc is, aki tényleg tudott pihenni abban a zsivajban. Ha ez a helyzet, nem érdemelte meg, hogy kinevessem.
Helyet foglalni egy büfé asztalánál, mintha tényleg nyaralna az ember, de közben is figyelni, mert itt sérülhetnek az érdekei, bármelyik pillanatban; szóvá tenni a sérelmet – nem foglalkozni azzal, hogy a pincér egyedül van, és annyit lót-fut, hogy kilométerórát kellene szerelni a lábára – végül tudomásul venni, hogy majdhogynem hiába emeltük föl a szavunkat: ez a mi iskolánk, munkahelyen, családi ebédlőasztal mellett, temetésen, szabadságon. Vajon hogyan lehetne könnyedén alkalmazkodni, szorongás nélkül, a méltóságot megőrizve – és tudni, mikor lehet fölhúzni a moszkitóhálót a függőágyra, kirekesztve az egész világot, hanyatt dőlni, élvezettel? Igazi, nagy életművészet ez. Nagyobb, mint kivándorolni, aztán boldogan élni egy szabálykövető, összetartóbb, boldogabb közösségben.

Éjjeliőr

Tücsök ciripel éjjel a nyitott ablak előtt, olyan erős hangon, hogy zavar az olvasásban. Híreket böngésztem, de becsukom a számítógépen az összes oldalt, és inkább hallgatózom. A monitor alig világít. Új a háttérkép, két napja állította be a feleségem. Lapos folyópart, pára a víz fölött, félsötét, piros égalj, a túloldali erdőnek a körvonala látszik.
A Tiszán, nem messzire Mindszenttől, egy homokpadnál készült ez a felvétel. Sokszor aludtunk ott sátorban. Mögöttünk, az erdőben rengeteg tücsök ciripelt. Amikor pedig nem közvetlenül a parton, hanem fönn, az erdőben vertük föl a sátrat, körülvett minket ez a hang. Nagyjából egyforma távolságban lapultak, úgy, mint egy halászháló csomói. Biztosan egymáshoz szóltak ilyenkor. Az egész, amit hallottunk, a társalgásuk. A ciripelésnek oka van, annak is, amikor abbamarad.
Ha valamerről elhallgattak a tücskök, onnan hamarosan halk motozás, avarzizegés hallatszott, valamilyen nagyobb állat vonult. Legalábbis náluk nagyobb: általában egér, mert a még nagyobbakat általában zavarja az emberszag, messze elkerülik a sátrat. A róka nem kerüli, de ha ennivaló vagy lábbeli nem marad kívül, akkor nem tud ellopni semmit.
Feküdni egy sátorban a Tisza-parton, messzire a lakott helytől, hallgatni a víz loccsanásait, neszelni a zajokra, miközben mindenki más jóízűen alszik – így táboroztam én sokáig. Nem szerettem sátorban aludni. Védtelennek érzem magam a vékony ponyva alatt. Akármi történhet odakinn. Elemelhetik a ladikot, a horgászbotokat, lopakodni sem kell, mert a sátorból csak nehézkesen, lassan mászhat ki az ember. Egy zippzár, kettő, cipőt húz, kapcsolja a zseblámpát, amelynek fényénél úgyis csak azt látja, amit megvilágít. Ha pedig lekapcsolja, a szemének szoknia kell a sötétet. Vaksi, lassú, gyámoltalan.
Hogyan is lehetne így nyugodtan aludni?
„Az az ember, aki elmondta esti imáját, olyan kapitány, aki őrszemeket állít. Nyugodtan alhat” – ezt a francia költő, Charles Baudelaire írja, de én egy magyar könyvben olvastam. Lengyel László és Várszegi Asztrik húsz éve megjelent Beszélgetőkönyvecskéjében említik, hogy egyiküknek kinn állnak az őrszemei éjjelenként, a másik viszont vállalja minden következményét annak, hogy őrszemek nélkül alszik.
Rám is ez várt, mint aki nem köteleződött el valamilyen hit mellett. Vállalni minden elképzelhető rosszat, és ebben megnyugodni. Nagy örömöt okozott, amikor észrevettem, aztán megfigyeltem az erdőt átjáró ciripelést, a természet adta riasztórendszert, amely nem hanggal, hanem csönddel jelzi, mire kell figyelni – és újból folyamatos ciripeléssel azt, hogy megint minden rendben arrafelé. Jó így, az apró zajok alapján ismerkedni az éjszakával. Hamarabb el tudok aludni az erdőben, jobbat pihenek.
A kazánházban, a mélyhűtő mellett tömött szatyor áll, benne szárazon tartó dobozokban gyufa, fűszerek, evőeszközök. Minden holmi, ami a sátorozáshoz kell. Bármikor indulhatunk.
A monitor háttérképe és az egyetlen tücsök, ami odakinn ciripel, mindent ideidéz, amit megéltem a sötét Tisza-parton. Itt ez a tücsök – jó erre gondolni –, úgy hallatja a hangját, mint ha most is rengeteg társa lenne. És tényleg jelent valamit, ha elhallgat.

Hazafi

Az öngyilkos hajlamú sorkatonákat azonnal leszerelik, ezt hallotta, és ő meg akart szabadulni a honvédségtől. A gyengélkedőn, ahol a legtöbb időt töltötte, volt két cimbora, akikkel kártyázás közben megbeszélte, milyen gyógyszerből hány szemet fog bevenni. Ők várnak egy ideig, aztán szólnak az ügyeletesnek. Bekerül a kórházba, kimossák a gyomrát, ami nagyon rossz, de mégsem tart tizenegy hónapig, mint a hátralévő szolgálati ideje.
Bevette a tablettákat. Két barátja közben valahonnan füvet szerzett, beszívtak, megfeledkeztek róla. Amikor átment hozzájuk, nevettek rajta, hogy tényleg megcsinálta. Valahogy mégis kiderült, hogy baj van. Civil mentő jött érte, beültették. Amikor a kocsi kikanyarodott vele a laktanyakapun, elveszítette az eszméletét. Megmentették.
Hétköznapi munkahelyi beszélgetés, katonaviselt emberek és több fiatal, hallgatjuk a beszámolót. Ez után már nem szól senki. Lehet gondolkodni, tisztességről, bátorságról.
Az biztos, békeidőben nagyobb bátorság kellett ehhez az életveszélyes színjátékhoz, mint nekem ahhoz, hogy elfogadjam, a haza szolgálata kötelesség, bevonuljak, megtanuljam, amit ott tanítottak, vigyázzak a társaimra, összetartsak azokkal, akikre ugyanígy lehetett számítani, letöltsem a kiszabott időt. És biztos, hogy tisztességtelen volt az ő menekülése? Ha már kiderült, hogy a laktanya nem neki való hely, nem lett jobb mindenkinek, hogy lelépett, mielőtt tényleg kárt tett volna magában, másokban?
Róla gondolkodtam, és arra jutottam, hogy sokkal több bajom van magammal. Nem szeretek ítélkezni, bizalmatlan vagyok azokkal szemben, akik magabiztosan ítélnek – de közben azt szeretném, hogy az én igazam nyilvánvaló legyen. A haza például legyen állandó közösségi tér, szellem és érző személyiség, lásson, halljon. Hallja azt is, amiről épp beszéltünk. Tartsa számon, mit tettem érte, legyen igazságos, legyen tisztában a szeretetem természetével.
Ez naivitás.
Most úgy látszik, nyilvánvaló jelek alapján, hogy a hazának rá, az egyszeri álöngyilkosra van szüksége. Én pedig az vagyok, akitől meg akar szabadulni, illetve jó néven venné, ha magamtól eltisztulnék innen.

Régi kard

A fénykard, amit apja készített – ásónyél, ezüst festékkel befújva – a könyvállvány mögül került elő. Azzal támasztotta alá valaki, ott, ahol megroppant. Valaki?
Nyilván az apja.
Vajon miért nem árulta el, hogy tudja, hová lett a kard? Merthogy – mondja Peti –, biztosan látta, hogy nagyon hiányzik neki.
Kamaszkora egyik felében megvolt, a második szakaszában pedig kereste az elveszett holmit, amelynek valóságos értéke nincs, csak szimbolikus. Ha nem kereste épp, akkor búsult amiatt, hogy nem találja. Utóbb ezt a fájdalmat elnyomták újabbak, akkor lett megint eleven, amikor fizikaórán szóba került az erő.
Nézni a Csillagok háborúját évről évre, olyan érzéssel, mint egy katolikus szertartás szerinti rekviemet.
Most kipakolta a szülői házban az utolsó, érintetlen szobát, és váratlanul nagy öröm érte.
A megroggyant állványt kidobta, a kardnak még keresi a végleges helyet. Szem előtt nem akarja hagyni – akárkinek nem fog magyarázkodni, mi ez –, azt mégsem szeretné, ha megint elkallódna.

Harmincéves gyerek

– Egy harmincéves férfi ma nem az, ami régen.
Saját éttermének teraszán a fiáról beszél így, aki tehát még éretlen, nem akar foglalkozni vendéglővel, pincével, szőlővel. Mintha Horatio Herbert Kitchener ülne velem szemben a Your country needs you föliratú első világháborús brit plakátról. Vele együtt picit én is neheztelve gondolok valakire, akit nem ismerek, viszont elképzelhetem, milyen. Aranyifjú, legszívesebben vitorlázik, kártyázgat a barátaival. Köztisztviselő a kormányhivatal jogi és hatósági főosztályán. Magyar-történelem szakos középiskolai tanár, cinizmus-szürke kardigánban. „Üzleti ügyekkel nem foglalkozom” – mondja halkan, somolyogva, ha az apja kapálni hívja a szőlőbe. Csordás Gábor, a költő, aki azt írja Sanzon című verse végén, „egy harmincéves férfi mennyire/nem tudja még hogy várni nincs mire/ mert amire egy ilyen férfi vár/ az megtörtént és elfeledte már”.
Mindegy, mit gondolok, mert az a srác egyszer majd, már nem soká, megállapodik.
Érdemes megvárni, akár itt, a teraszon.
Különben a hatvanéves férfiak sem olyanok, mint régen. Aki például velem szemben ül, várt rám a teraszon, a telefonban hallott hang és a kinézetem alapján jól ítélte meg, hogy csakis én lehetek, aki közeledik. Messziről rám kiáltott, a keresztnevemen szólított, tegezett, pedig most találkozunk először. Magabiztos és kíváncsi, őszinte, a végletekig. Lakatosnak tanult, vendéglátóipari főiskolát végzett, dolgozott szállodában, csak negyvenévesen vette az első hektár szőlőt. Belehabarodott ebbe az új életformába, főzni, ismeretlen embereknek, saját borral kínálni őket, látni, ahogy ellágyulnak. Michelin-csillaggal ér föl, amikor azt mondják, baszod, ez finom volt.
Harley Davidson a garázs hátsó traktusában. Idén még nem volt vele kinn, de majd szeptemberben.
Ez, bármennyit áll, mindig elindul.

Szegény teknősök

– Szia, uram! – köszön rám a pincér az alsóörsi büfénél. Apám és a feleségem már az asztalnál ül, én most értem ide. Ez a modoros udvariasság, hozzá a hosszú ujjú fekete ing a rövidnadrággal, leengedett nadrágtartóval illik a látványkonyhához, a grillpult két faszenes vasalójához – de kiráz tőle a hideg. Kedves öcsém, nem vagyok én úr, paraszt vagyok, legalábbis ehhez a parádéhoz képest annak érzem magam, ráadásul bazi öregnek. Jó ez neked?
Ezt mind leolvashatja az arcomról, mert természetesebben viselkedik, ahogy fölveszi a rendelést. Alkalmazkodik, egy pillanat alatt, beláthatom, hogy otthon van a szakmájában. Nem téblábol, nincs fölösleges mozdulata. A szemetet ugyanolyan látványosan viszi el a konténerhez, ahogyan az innivalót hozza az asztalunkhoz. Óvatosan próbál rávenni arra, hogy komolyabb ételt kérjek, mint a rántott sajt, de tudomásul veszi, hogy nem fogadom el az ajánlását.
Leül mellettünk egy család, két gyerekkel és egy baráti házaspárral – a pincér megdicséri az egyik fiú taréjosra nyírt haját. Figyelme úgy oszlik meg, hogy senki sem érezheti magát a teraszon mellőzöttnek.
Az új vendégek olyan hangosan beszélnek, hogy muszáj odafigyelni rájuk. Anyának ismerős a zene, hangosan dudorászva kíséri szegény Amy Winehouse énekét, apa is csatlakozik hozzá, de nem mosolyognak. Azt gondolom, mint gyerekkoromban, hogy ezek biztosan pesti emberek. Ott ez a viselkedés természetes, nekem egzotikus.
– Megmondtam, hogy nem kérek hozzá szívószálat! – csattan fel anya, ahogy a pincér kihozza nekik az üdítőket. – Szegény teknősök!
Nézünk páran az asztal felé, látjuk az üdítőt, amely flakonban van előtte. Az ugyanolyan káros műanyag szemét, mint a szívószál.
Mit lehet ilyenkor mondani? És mit kell?
A pincér is a flakont nézi. Halkan elnézést kér.
Öt perccel az ellenszenves első benyomás után elnyeri a szimpátiámat. Már sajnálom.

Egy gyönyörű barátság kezdete

Tanulok: ha egy magyar ember hangosan kimondja Afganisztánban, hogy „köszönöm”, bajba kerül, mert ez a női nemi szerv a helybeliek nyelvén. A „kérem”: férfi nemi szerv. Helyette inkább azt kell mondani – már a tolmácsnak is –, hogy „legyen szíves”, vagy „add ide”.
A „kérem szépen” a nemi szerv méretére utal.
Orrot fújni sem szabad nyilvánosan. Leülni úgy illik, hogy a lábfejek ne nézzenek senki más irányába. Mutatóujj helyett az egész kézzel kell mutatni, és csak a jobbal: bal kézzel mutatni, enni illetlenség – bár ezek a tanácsok minden iszlám országban érvényesek, ahol a vallás határozza meg a mindennapi életet. A legérdekesebb passzus az egymás kezét fogó férfiakról szól a Magyar Honvédség Összhaderőnemi Parancsnokságának 2010-es kézikönyvében, amelyet az Afganisztánba induló békefenntartó katonák számára írtak. A 36., Mit tegyen, és mit ne! című fejezetben ez áll: „Ne nevessen és mutogasson, ha két férfit kézen fogva lát. Ez a szoros barátság jele (ez alól nem kivételek a rendőri, katonai szervek tagjai sem).”
Két kultúra kölcsönhatása figyelhető meg tehát azon a fotósorozaton, amely Orbán Viktor miniszterelnök és Recep Tayyip Erdogan török elnök tavalyi, október 8-i budapesti találkozásakor készült. Az egyik akkori felvétel most előkerült, vándorol a Facebookon: az, amelyen Edrogan Orbán mindkét kezét szorítja. Reakció ez a mém arra, hogy a Coca-Cola meleg párokat ábrázoló plakátjai miatt Boldog István országgyűlési képviselő bojkottot hirdetett a közösségi oldalon az üdítőitalgyár termékei ellen. Beszámolt erről a hazai sajtó, több nemzetközi hírügynökség – az arab Aljazeera is. Megszólalt a Hit Gyülekezete, a Coca-Cola, a Fidesz, a Pesti Srácoknál dolgozó újságíró kolléga, aki tolószékes embereket sem szeretne látni ilyen plakátokon.
Arra gondoltam, elég jó nekem itt – nem szívesen mennék külföldre, főleg nem muzulmán többségű országba –, mert nálunk lehet nyugodtan háborogni, bojkottálni, ítélkezni, ujjal mutogatni, megérteni, beszélni zéró cukorról és toleranciáról, megfigyelni mindenféle szörnyeteg lélek kifejlődését, testközelből. És közben mindig fölbukkannak ilyen képek a közös hírfolyamban: más kuncoghat rajta, nekem meg tömény igazság-pillanat, hogy bármit hiszünk, egymás intim szférájában tartózkodó nőkről, férfiakról szinte semmit sem tudunk.

Kétféle borzalom

Hat katona lépked az utcán, színes házak között. Az egyik csapot talál a fal mellett, néhány méter összetekert slaggal. Hiába nyitja a csapot, ezért megemeli a slagot, hátha abban maradt valamennyi víz, inni próbál. Látszik az arca a karimás angol sisak alatt, legföljebb húszéves. Egy másik benyúl a nyitott ablakon, mert teli hamutartót lát a párkányon. Lőni kezdenek rájuk valahonnan a közelből, nyilván a németek. Futnak egy nagykapu felé, de csak egy tud átmászni rajta, a többit eltalálják. Odaát a kapuhoz lapul, feje mellett tépik a deszkát a golyók. Húzná föl a puskáját, megakad a zár. Végül sikerül neki, megfordul, és átlő a deszkán. Gépfegyversorozat válaszol. Pánikba esik, eldobja a fegyvert, rohan, fölmászik a melléképület lapos tetejére. Fehér habos virágú orgonabokor mellett ugrik ki a másik utcára, ahol megint lőnek rá, homokzsákokból emelt barikád mögül, már a franciák. „Angol vagyok!” – kiabálja. Integetnek neki, hogy menjen közelebb. Francia katona nyúl ki érte a homokzsák mögül, behúzza a fedezékbe, tovább löki, jó utat kíván neki. Kiér a tengerpartra, ahol hosszú sorban várják az övéi, hogy értük jöjjenek a hajók.
Ez a Dunkirk című film negyedik perce. A feleségem ekkor áll föl, hogy nem akarja tovább nézni. Nincs semmi baj, maradjak nyugodtan, csak neki ez sok. Maradok, nézem.
Nyomasztó volt, tömény – mondja utóbb. Én pedig nem értem, mi az, ami nyomasztotta, ahhoz képest, hogy egyik kedvenc sorozata a Hannibal, ami pszichológiai és bűnügyi horror. A főszereplő az áldozatainak húsából főz ételt a vendégeinek. Egy másik gyilkos emberi bélből készít hangszerhúrt, a harmadik egy régi magtárban a bőrük színe alapján rendezi el az áldozatait, fölülnézetből döbbenetes látványt komponálva. Ezt én nem szeretem nézni. Más ez – mondja a feleségem –, mert erről tudja, hogy elejétől a végéig a fantázia szüleménye. Olykor nevetni is lehet a morbid párbeszédeken. A háborús film viszont nem elképzelt borzalmat ábrázol, hanem valóságosat. Nem kell, hogy fröccsenjen a vér, ahhoz, hogy megviselje.
Nehéz volt megérteni, de nyilván sokféleképpen vagyunk érzékenyek – és a történelemnek, hiába változatlan, időnként megnő a súlya, elviselhetetlenül.

Kell egy ház

Zene lüktet az algyői éjszakában, a nyitott ablakon át hallom, ahogy néhány házzal odébb, az udvaron páran együtt éneklik László M. Miksával, a Ladánybene 27 énekesével, hogy kell egy ház lenn az óceán partján. Oda kell visszavonulni, lassabban élni, mint addig bármikor, pipázgatni a parton, és mindent megérteni, ami addig nem volt egyértelmű. Ház nélkül ugyanez az élethelyzet nem ennyire idilli; József Attila versében homokos, vizes sík, ahol szétnéz merengve és okos fejével biccent az ember. Tényleg van köze a megvilágosodáshoz annak a lelkiállapotnak, ami a Tisza mellett, a Balatonnál vagy Dalmáciában elér. A végső igazság megértéséig azonban valószínűleg nem jutok el. Mert úgy érzem, nem akarok saját házat semmilyen parton.
Odamenni szeretek. Ott tölteni egy délutánt, egy hétvégét, két hetet. Horgászni, olvasni, írni, bejárni a környéket. Ha nem házban lakunk, sátort állítani, fát gyűjteni, főzni, beszélgetni, hallgatni. Hazamenni, és még néhány napig otthon is abban a szemlélődő nyugalomban tenni-venni, ami az én igazi természetem.
Hazamenni, úgy, hogy ne maradjon utánam semmi nyom. Nehéz ez, de megtanulható. A Tisza hullámterében lehet olyan WC-t készíteni, ami aztán eltüntethető. A szemetet lehet szelektálva gyűjteni, haza lehet vinni. A krumplihéjat esetleg le lehet borítani az erdőben ott, ahol vaddisznócsapást láttunk.
Persze, meg is lehet venni azt a helyet, ami megtetszett, és házat is lehet rá építeni, ha megengedik a szabályok. Be lehet vezetni a villanyt, vizet, aztán a csatornát is, ne a holtágba folyjon a szenny. Este végigmegy az autó az aszfaltos úton az erdőben, és itt is, ott is tévé villog a szobában.
Lehet kérni, hogy legyen sűrűbben szúnyogirtás.
Nem tudom, használt-e szúnyogriasztót az a hajléktalan, aki évekkel ezelőtt költözött a Tisza hullámterébe, nem messze a Tisza-palotától. Évek óta fönnálló problémának mondták a jelenlétét, mert olyan igényei voltak, amelyek zavarták a közeli kikötő közönségét, a sétányon közlekedőket – jobban, mint a partra nosztalgiából, meglepetésszerűen vissza-visszatérő idős naturisták. Amikor meghalt, fehér ruhás emberek jöttek – fertőzésveszélytől lehetett tartani –, lebontották a kunyhóját az árnyékszékével együtt. Egy csomó értéktelen holmi mesélt az emberi tevékenykedhetnék káoszáról. Ilyenkor talán csak a könyvek őrzik meg a méltóságukat. Az biztos, azt az erdei embert is foglalkoztatták az izgalmas életigazságok a vízparti házában. Krimiket olvasott.

Őshonos

Egészen lehetetlen helyeken is élnek halak. Négysávos főút melletti hólé- és esővízgyűjtő gödör; másfél éve művelt homokbánya; öntözőcsatorna, amely néha kiszárad, zöld, nyákos foltok maradnak csak a medrében – a következő nagy eső után megint van benne élet. Halat fogni nálunk csak horgászjegy birtokában lehet. Minden valamire való csatornát, tavat, folyószakaszt horgászegyesület kezel. Halat telepít, megszervezi az ellenőrzést, területi engedélyt ad ki, ami tíz-húszezer forintba kerül.
A gazdátlan vizek partján ennél kevesebb pénzért is le lehet ülni.
Hónapokig terveztük, hogy egyszer elmegyünk horgászni munkaidőben. Nem lógásra gondoltunk. Meg akartuk találni a módját annak, hogy ez munka legyen, és egyben a távolságtartás nagyvonalú gesztusa. Ez a lehetőség kínálkozott: megnézni, megírni az újságban, hová mehet el mifelénk, akinek nincsenek tízezrei arra, hogy telepített tavon pecázzon.
Mint a világgá ment gyerekek, álltunk a Száraz-ér partján a mellig érő nádban. Gyanús, téglavörös színű, hínárfoltos vízbe engedtük a horgainkat. Hallgattunk. Nem tudtuk élvezni a szabadságot. De legalább láthattuk, így nem lehet eltávolodni attól, ami nyomaszt.
A senki vizén pecázókat is kötik bizonyos szabályok. A kifogott őshonos halakat kíméletesen vissza kell engedni. Az idegenhonosakat – az ezüstkárászt, a Távol-Keletről, drága pénzért behozott amurt – viszont haza lehet vinni. A közellenség törpeharcsát az új divat szerint be kellene dobni a bozótba, hadd panírozza be magát porba, pusztuljon el szárazon. Ez állatkínzás, de ilyenért mégsem büntettek még horgászt.
Nem készültünk erre, és nem is akartunk halat vinni haza. Nem is fogtunk egyebet, csak kilenc apró vörösszárnyú keszeget (Scardinius erythrophthalmus). Jól megnézhettük, mielőtt visszadobjuk őket, sötét alapszínükkel milyen szépen, aggály nélkül alkalmazkodnak őshonukhoz.