Odaadom a vacsorát a kutyának, befalja, pihen tíz-tizenöt percet, aztán kimegy az udvar közepére, ugatni. Néhány éve szokott rá. Nem konkrét dologgal van baja, csak úgy általánosságban ugat. Idővel a környékbeliek is csatlakoznak hozzá, mert ha ez az öreg kutya ennyire kitartóan ugat, akkor biztosan baj van.
Ilyenkor eleinte kimentem hozzá. Megérintettem a hátát, hogy rám figyeljen, széles mozdulatokkal elmagyaráztam neki – már régóta süket –, hogy hallgasson. Abbahagyta. Várta, mikor megyek be. Ahogy bementem, újrakezdte. Dühös voltam. Hosszú időnek kellett eltelnie, mire tudomásul vettem, hogy a kutyának tényleg ez a dolga. Itt nincs mit tenni, meg kell várni, hogy elfáradjon. Mostanában hamar belefárad. Amikor csönd lesz, felemelő érzés arra gondolni, félálomban is, hogy milyen türelmes vagyok.

Lassú füst egy szőke, csontos fiú körül. Szülei sokáig próbálkoztak, orvosi segítséggel is, mire sikerült ez a gyerek. Nagyon vigyáztak rá. Tizennyolc éves. Látom gyerekkora óta, most is, minden reggel, a megállóban. Ahogy jön a busz, gyorsan beleszív a cigarettába hármat-négyet, mintha csak azon kapna levegőt, hüvelyk- és mutatóujjával csípi, aztán elengedi, nem tapos rá. A füst maradékát a buszon fújja ki. Hunyorgó, kemény ember akar lenni.
Azt hiszem, sikerülni fog.
Fölszáll, az eldobott filter a légörvénytől odébb gurul az okkersárga köveken. A tegnapi is ott van még, az már nem mozdul.

Klárikának sötét pergamenszínű arca, vállig érő haja és borszaga van.
Nem kell ám végighallgatni, amit mond – kapod a figyelmeztetést a csongrádi sörözőben, de úgy érzed, ha már nem adsz neki pénzt, jobb sorsot, mert nem, legalább végig kell hallgatnod, amit mond. Ennyivel tartozol neki. Klárika fogja a vállad, és csillogó szemmel magyarázza neked, hogy az vajon milyen lenne, ha ő, mint rákos beteg, „fölszerelné magát” – és mutatja, hogyan vesz magára valamit –, és odaállna az utcán a Soros György mellé, megnyomná a gombot – és mutatja, hogy kell működésbe hozni egy robbanómellényt.
– Messze van – mondod neki.
– Kicsoda? – csodálkozik. – Milyen messze?
És ekkor – mindegy, hogy rettegsz boldogan, vagy szégyenkezel – érzed, hogy ez most nagyon fontos pillanat.

Székhelyi József és Pál Tamás szerda este a szegedi IH Rendezvényközpontban a Szép jó estét, Mr. Green! című darabot adta elő. A jegyen az áll: "tolerancia két részben, klezmerrel". New Yorkban egy zsidó hagyományok szerint élő idős özvegyembert fellök autójával egy fiatal férfi, akit szociális munkára ítélnek: a bácsiról kell gondoskodnia. Erről szól a darab, interneten utána lehet nézni. Aki szereti tudni, mire vált jegyet, utána is néz, hogy ne érje meglepetés, bár biztosan vannak hazárdőrök. Ahogy elcsendesedett a taps, és szedelőzködtünk, egy férfi azt mondta komoly arccal a párjának, előttem: „Tele van velük a parlament is, de hát mindegy...” Nincs mese: ha egy előadás jó, nemcsak a színpadon, a nézőtéren is zajlik a dráma.