Egészen lehetetlen helyeken is élnek halak. Négysávos főút melletti hólé- és esővízgyűjtő gödör; másfél éve művelt homokbánya; öntözőcsatorna, amely néha kiszárad, zöld, nyákos foltok maradnak csak a medrében – a következő nagy eső után megint van benne élet. Halat fogni nálunk csak horgászjegy birtokában lehet. Minden valamire való csatornát, tavat, folyószakaszt horgászegyesület kezel. Halat telepít, megszervezi az ellenőrzést, területi engedélyt ad ki, ami tíz-húszezer forintba kerül.
A gazdátlan vizek partján ennél kevesebb pénzért is le lehet ülni.
Hónapokig terveztük, hogy egyszer elmegyünk horgászni munkaidőben. Nem lógásra gondoltunk. Meg akartuk találni a módját annak, hogy ez munka legyen, és egyben a távolságtartás nagyvonalú gesztusa. Ez a lehetőség kínálkozott: megnézni, megírni az újságban, hová mehet el mifelénk, akinek nincsenek tízezrei arra, hogy telepített tavon pecázzon.
Mint a világgá ment gyerekek, álltunk a Száraz-ér partján a mellig érő nádban. Gyanús, téglavörös színű, hínárfoltos vízbe engedtük a horgainkat. Hallgattunk. Nem tudtuk élvezni a szabadságot. De legalább láthattuk, így nem lehet eltávolodni attól, ami nyomaszt.
A senki vizén pecázókat is kötik bizonyos szabályok. A kifogott őshonos halakat kíméletesen vissza kell engedni. Az idegenhonosakat – az ezüstkárászt, a Távol-Keletről, drága pénzért behozott amurt – viszont haza lehet vinni. A közellenség törpeharcsát az új divat szerint be kellene dobni a bozótba, hadd panírozza be magát porba, pusztuljon el szárazon. Ez állatkínzás, de ilyenért mégsem büntettek még horgászt.
Nem készültünk erre, és nem is akartunk halat vinni haza. Nem is fogtunk egyebet, csak kilenc apró vörösszárnyú keszeget (Scardinius erythrophthalmus). Jól megnézhettük, mielőtt visszadobjuk őket, sötét alapszínükkel milyen szépen, aggály nélkül alkalmazkodnak őshonukhoz.
Ez elvisz minket
– Ez elvisz minket Győrbe.
– Dehogy visz.
– Hát látod! Még mindig fölfelé kerülünk!
Mondom apámnak, hogy ha tényleg ismeri a rövidebb utat, ne hallgasson az okostelefonjára. De nem hallgat rám. Arra megy, amerre a hang javasolja – de közben háborog.
Most, egy háromszáz kilométeres dunántúli autótúrán használunk először navigációt. A feleségem állította be, a hangot is elnevezte, Andrisnak. Rólam. Érdemes használni kamionsofőr és mentő ismerősünk szerint is, mert szól, ha baleset történt előttünk, tudja, hol lassabb a forgalom, merre rossz az út. Csak hát olyanféle tudás ez, amit minden magyarázat nélkül, megfellebbezhetetlenül közöl.
„Hajts be a körforgalomba, majd hajts ki a második kijáraton!” – utasít, de a tábla az első kijáratnál tünteti föl Szegedet. Mi pedig arra mennénk. Apám szerint nem az a helyzet, hogy téved a navigáció, hanem direkt irányít minket kerülőútra, rosszindulattal. Hallgatok, mert lehet, én vagyok naiv, azzal, hogy a végletekig megbízom egy szoftver döntéseiben, tehát végső soron én is úgy viszonyulok hozzá, mint egy személyhez.
Hányan vagyunk a kocsiban? Apa, fiú: egy nem és egy igen, pont fordítva, mint az Ady-versben. És ott a harmadik szerzet, amelyről apám rendesen leszedi a keresztvizet.
Nem kérünk elnézést, és ez így rendben is van. Bár hazahozott minket, arról nem tudunk meggyőződni, tényleg ez volt-e a legjobb út.
Más káposzta
Sötét éjjel három ember ül a csónakban. Egy evez, egy világít, a harmadik kezében puska. A fény néha megállapodik egy csillogó szempáron a víz felszínén. Lövés dörren. Odaeveznek, beemelik a zsákmányt. Tizennégy kajmánt ejt el így a magyar vadász a Ford cég telepének raktárosa és szakácsa segítségével Brazíliában.
Ez nem az állatbarátok idegeit borzoló napihír, hanem egy harmincas évekbeli magyar útleírás egyik jelenete.
Molnár Gábor Jaguárországban című műve hagyatékból került hozzánk. Ha nem kérjük, eltüntetik, egy szakajtónyi egyéb könyvvel együtt. Az antikváriumok már megteltek.
A szerzőt nem ismertem. Jó néhányan talán hümmögnek, hogy ők igen, de a magyar irodalom olyan, mint egy esőerdő, senki sem ismerheti teljes egészében. Megtudtam, Molnár Gábor az egyik legnépszerűbb útleírás-író volt. Angol, német, portugál és mongol nyelvre fordították le a munkáit. Brazíliában azért vadászott kajmánokra, mert kibontották a Ford-telep – Fordlandia – drótkerítését az ólaknál, rájártak a disznókra.
Mi lehet érdekes egy régi útleírásban, amikor a tévécsatornák negyede természetről, utazásról szól? Először is az élmény, ahogy tudatosul az olvasóban, a tragédia itt igazi tragédia, ez nem thriller. A hitelességnek olyan jegyei vannak, amelyek egyenrangúak a látható képpel. A Jaguárországban szerzője tenyérnyi rovarokat, veszélyes hüllőket gyűjt, vadászik, mégis azzal érint meg, ahogyan az emberről ír: „Alig egy hete idős magyar kubikos indult el Fordlandiából, Trinidad szigetére. Ide Sao Paulóból jött, ahol – mint különlegességet – sokáig magyar télikáposztát termesztett. Trinidad szigetén megint magyar télikáposztát akar termeszteni. A kilónyi káposztamag, amit magával vitt, volt a reménysége.” A világgá ment, de otthoni dolgaihoz mindvégig ragaszkodó magyar ember, mint természeti jelenség, akkor is bárhol föltűnhetett, és most is sokfelé előfordulhat a Földön. Nem fog eltűnni.
Bevallotta
2019. Július 21.
– Megmondták, mivel gyanúsítják a fiamat. Képtelenség, hogy ilyet csinált volna. Nem is hittem el. Még szerencse – magyarázza az ötvenéves forma asszony, megigazítja a tévé tetején a kerek csipketerítőt. Odanézek a képernyőre, pár pillanatig ő is azt nézi, mint egy jósgömböt. Sötét. Semmi jele a keskeny szobában annak, hogy baj van. A tárgyaink biztonságot sugallnak, de részvétre nem kell számítani. Szép hímzett terítő az asztalon, kockás takaró az ágyon. Vitrin, porcelánszobrokkal. Piros fény a mászó kisgyerek száján. Ágyútalp, rajta ősrégi, bontatlan, Napoleon-konyak – és az ismerős, világító, zenélő gondola a forgó balerinával.
Fölhívott, hogy az ő fiáról szól a rendőrségi hír az újságban. Nem haragszik ránk, hogy ezt írtuk, de szeretné, ha minden körülmény megjelenne, mert van, ami elgondolkodtató.
A fia csöndes, rendes gyerek, ezt háromszor is elmondja. Kicsit lassú, menet közben meg lehetne operálni, ezt mondják rá. Van élettársa, fokhagymáznak. Egészen biztos, hogy összetévesztették valakivel, csak hát a rendőrök nem szívesen ismerik el, ha hibáztak.
Mi az, amit elgondolkodtatónak talált – kérdezem.
– Az, ahogyan beszéltek a fiamról. Vártuk lenn, a rendőrkapitányság földszintjén, a fiam párjával. Voltak ott egyenruhások és civilek is. Talán tudták, kik vagyunk, talán nem. Lejött a lépcsőn egy piszkafa férfi, és azt mondta a többinek: „Ez bevallotta, simán. Nem normális a gyerek”, és nevetett. Nem sokkal később kísérték lefelé a fiamat, alig ismertem rá, nagyon kimerült volt. Mit csinálhattak vele? Maga mit gondol?
Azt gondolom, természetes, hogy egy anya a fia ártatlanságában hisz. De amit az a rendőr mondott, abból nem az következik, hogy vallatták a srácot, inkább talán az, hogy tényleg visszataszító dolgot tett, és természetesen beszélt róla. Leírhatjuk az újságban, mit érez az anyai szív, de ez nem segít, semmit.
Nekem ezt kellene bevallanom. Nem megy könnyen. Jó ideig csak ülök csöndben, nézem a vitrinben a gondolát, hol is lehetett bekapcsolni.
Chopin
– Nem zavarja a kutya?
– Nem, dehogy.
– Az jó, mert szerintem nem is tudnám elküldeni.
A tarka kutya a lábamra tette a fejét, ahogy lefeküdt az asztal alatt. A jobb hátsó lábát pedig hátranyújtotta a házigazda lábáig.
Ez egy felsőörsi ház teraszos kertje. Rálátunk a Balatonra, amely tele színes vitorlákkal, másfél órája zajlik a Kékszalag-verseny. Körben egy hektár szőlő zöldell.
A gazda, akivel beszélgetek, eredetileg villamosmérnök, szoftverfejlesztő. Nemrég vette meg ezt a portát. Szőlőt telepített, házat építtetett, kutat fúratott. Napelemekkel termeli az áramot, önellátók régóta. A felesége is élvezi ezt az életet, neki pedig tényleg felüdülés a sorok között szöszmötölni a kompjuteres meló után. A szüret most már családi ünnep, a rokonok is eljönnek. A szőlőhöz ugyan senki sem értett, de beletanultak.
A hétköznapokon sincsenek itt egyedül, mert a közelben lakik a barátja, egy zongoraművész, aki már régen itt él. Együtt kirándulnak hosszú ideje, családostul. A túrák régebben a művész házánál értek véget, kerti szalonnasütéssel, borozással. Egy ilyen estén derült ki, hogy eladó ez a közeli telek. Így került ő is ide.
– A barátomék nincsenek itthon. Ez az ő kutyájuk, vigyázok rá.
Elmagyarázza, hogy amikor a barátja gyakorol, a kutya ott szokott feküdni a lábánál.
Előveszi a telefonját, látom, valamilyen zenét keresett ki a youtube oldalon. Előbb egy reklám indul el, aztán még egy, a szoftverfejlesztő halkan cifrát káromkodik, de végre megszólal a Chopin-prelűd. A kutya fölrezzen a zongoraszóra, megemeli a fejét, és halkan nyüszögni kezd, bizonyítva, hogy minden, amiről ez az ember beszélt nekem, igaz.
Pár másodpercig tart ez, aztán a házigazda leállítja a zenét, kíméletből. A kutya nagyot szusszan, visszateszi a fejét a cipőm orrára, és kinyújtja a lábát. Megint összeköt minket.
Szép nyugodtan
Egy órát botorkálunk a hóban, amely olvad, és sár van alatta. János a holtág partján kacsákat fényképez. Úgy akarja, hogy minél több réce látszódjon, közel kell menni hozzájuk, de mégse olyan közel, hogy elrepüljenek. A menekülő állatot ábrázoló kép csak azt dokumentálja, hogy a fotós megzavarta a természetet. A majdnem két méteres férfi tehát bőr félcipőben lépked a sáros parton – reggel még nem tudta, hogy ez lesz a feladat, nem hozott csizmát –, leguggol, hogy kisebbnek látsszon. A kacsák mintha segíteni akarnának neki, kapkodják a fejüket, de nem repülnek el. Én is segítek, viszem a hátizsákját.
A képek egy újságcikkhez készülnek, amely arról szól, hogy a holtág partján télen is van élet. Ember egy szál se, de végül fényt látunk a parti vendéglőben. A kapu zárva. János átnyúl a kerítésen, elhúzza a reteszt. Nagyon otthon van, látom. Fölmegyünk a lépcsőn, benyitunk. A tulajdonos, hatvan körüli szikár férfi, rejtélyesen mosolyog. János odahív a helyiség végébe, ahol bekeretezve az ő fotója függ a falon.
Két teát kérünk. Megkapjuk, a tulajdonos is leül mellénk. Nézzük az ablakon át a holtágat. Két éve nem öblítette át a Tisza, legközelebb biztos kiönt idáig. Be fog jönni ide, a terembe, és ezt el kell viselni, mert a vendégek is a természet és a víz miatt jönnek. Erről folyik a szó. Aztán hallgatunk. János szólal meg utóbb:
– Meddig vagy nyitva ma? Lehet, már zártál volna, csak mi tartunk föl.
– Egy hét múlva tervezzük, hogy nyitunk. Szóval most még nem...
– Hűha, akkor betörtünk!
– Akkor lenne betörés, ha nem lettem volna itt. De hát szerencsére itt vagyok.
Sötét van, mire beülünk az autóba. Én is tűnődöm a tanulságon, de János szólal meg hamarabb:
– Látod, így szeretek én dolgozni. Ilyen szép nyugodtan.
Nyitott szekrény
Szétszedtem a szekrényt, amely egyidős velem. A melléképületben tartottuk, már nem volt benne semmi, legalábbis ezt gondoltam. Ahogy megfogtam, kibillentettem a helyéről – halálra ítélt jószághoz nyúl ilyen határozottan és elfogódottan az ember –, megláttam a hátulján, amit addig nem vettem észre, a minőségi tanúsítványt. Olyan írógéppel írták, amelyen nem volt hosszú ú ű és í betű. „Szegedi Butor Kisipari Szövetkezet, Minőségi Bizonyitvány”. Két ajtó a bal oldalon, két nyitott polc a másikon, alul két ajtóval nyitható rész. A fölső ajtót nyitottam ki először, hatalmas matrica fogadott a belső oldalon: az olasz Moretti sör festményszerű hirdetése. Rémlett már, apám hozta egyszer a benzinkútról, de nem tudom, hogy én ragasztottam föl, vagy a hugom. Az alatta lévő ajtón annak az újságnak a matricája, ahol tizenhét évesen jelent meg az első írásom, ahová akkor úgy szerettem volna menni dolgozni, ahogy C. Ronaldo a Realba, és ahol dolgozhattam is huszonöt évig.
Észrevétlenül mentek ki a divatból a reklámmatricák.
Az ajtó leszerelésénél rábukkantam a böhöm nagy fejű csavarra, amelyet apám tekert be. A gyári valamiért kilazult, nem tartott, az ajtó lenyaklott. Próbálta megjavítani. Sikerült is, csak ez hosszabb csavar volt, majdnem kibújt a vége a másik oldalon. Kicsúcsosodott a lakkozott felület a hegy nyomán. Végighúztam rajta az ujjam, akkor már sokadjára szorult el a torkom.
Ezt pedig így kell – jó, hogy ilyen sokáig halogattam ezt a szétszerelést. Húsz évvel ezelőtt biztosan baltával, nagykalapáccsal esek neki, hogy minél hamarabb végezzek vele. Most négyféle csavarhúzóval, lazítóval, kulcsokkal, fogókkal, türelemmel. Végül odaértem az alsó kétajtós részhez, amelynek mindkét ajtaja mindig lógott, mert hiába mondták a szüleim, hogy ne, kinyitott állapotban is rátámaszkodtam. A játékaimat ide kellett elpakolni minden este.
Akkor is leszakadt épp, amikor a Nagyapáti fiúk, akik eljöttek hozzánk a szüleikkel, odaültek, kinyitották, és mindent kipakoltak, ami benne volt. Egyenként fogták meg a játékaimat, egy mozdulat, melyik hogyan működik, nevettek mindegyiken, aztán tették félre, maguk mögé, nyúltak be a következőért. Amit letettek, fölvettem a szőnyegről. A legtöbbért már nem is tudtam lehajolni, csak álltam, öleltem, ami a kezemben volt.
Locsolunk
– Kérem, öntözzék a növényeimet! – mondja Damir a poljicai ház kertjében.
Körbevezet, odalép mindegyik frissen ültetett citrom- és narancsfacsemetéhez, megmutatja a címkén a feliratot. Olyan büszke rájuk, hogy nem lehet meghatódottság nélkül nézni. Ezen a helyen tavaly ökörszív-paradicsom termett. Ettől eltekintve a kert nem változott: megvan a cseresznyefa, az olajfa, a kert sarkán a gránátalmafa, két nagy virág nyílt rajta. A kerítésen szőlő, a lugason kivi. Rózsabokrok, rozmaring, menta a járda mellett. A nagy fügefa tele gyümölccsel. Ha egy hónappal később jöttünk volna, megint ehetnénk róla.
Angolul, ahogyan én, úgy Damir sem tud elmondani mindent, amit szeretne, hiányoznak a megfelelő szavak. Ám a jóindulat és a bizalom is közös nyelv. Tavaly észrevette, hogy ezek a magyarok nem csak fürödni, főzni szeretnek, a kertben is szívesen szöszmötölnek. Kihúzgálták a gazt a paradicsom közül, és nem hagytak elszáradni semmit.
Nem kell megmagyaráznia, miért bízza ránk a locsolást. Elköszön tíz napra, mi pedig, ahogy vállaltuk, minden második este nyitjuk a csapot, végigmegyünk a slaggal.
Tíz napi szoros, bizalmas kapcsolat egy kis darab vörösesbarna horvát földdel, mintha birtokolnánk. Pedig nem vettük meg, nem foglaltuk vissza.
Nagymagyar matrica
Tagyon és Szentantalfa között, az emelkedőn megelőz egy Renault Megane, hátulján nemzetiszín matrica, Nagy-Magyarország a Magyar Hiszekeggyel. Iparkodok utána, bár elég lassan. Félnapi vonatozás után ez a negyvenedik kilométer biciklin, buckák között. Csak négy kilométert tekertem fölöslegesen, ez nem sok, időben megkérdeztem, megmutatták a helyes utat. Hálás vagyok érte. Ez pedig érzékeny lelkiállapot. Ilyenkor máshogyan vizsgálja az ember a kérdést: akinek fontos, hogy egy magyar se felejtse el, mi történt a versailles-i Nagy Trianon-kastélyban, az miért hajt francia autót?
Talán még sincs ezzel baj.
Ha jóindulattal nézem, láthatom huncut honfoglalásnak, ott, ahol a legkevésbé számítanak rá, egy sivatagihomok-színű csomagtartón. Lesből odacsapás, hogy aztán lehessen hátrafelé nyilazni több tízezer kilométeren át.
A nagymagyar-nosztalgia kiállta az idő próbáját. Ha én nem is viselnék, és főleg nem árulnék ilyen térképpel díszített pólót, sapkát, jelvényt, matricát, mások meg fogják tenni, száz év múlva is. És hülyeség, hogy mindnyájan agresszív, valamilyen korábbi sérelmükért revansra váró, esetleg egy régi bűnükért vezeklő figurák. Ugyanakkora eséllyel akad közöttük szelíd, megfontolt ember, mint az én drága hittestvéreim, a horgászok között. Ezt meg kell érteni, el kell fogadni: muszáj hiedelmek és előítélet nélkül tekintetbe venni honfitársaim érzéseit, sőt, hiedelmeit és előítéleteit is, különben lehetünk bármennyien, és lehet bármekkora Magyarország, szűk lesz nekem.
Ezeket gondolom az emelkedőn, nagyobb fogaskerékre váltok, és utolérem a matricás autót – ami azért megy egész könnyen, mert az autó áll. Annak a vendégháznak a parkolójában, ahol én is szobát foglaltam.
Mutatványosok
Hősszerelmesre itta magát a kocsmában. Udvarolni kezdett a pultos lánynak, aki azt mondta neki, most már menjen haza, mert ittas.
– Kicsoda ittas?! Én?! – kiáltott, föl is pattant a székről, pedig azt sem lehet kinézni belőle, hogy a hangját föl bírja emelni, olyan vékony már szegény.
– Igen. Te – szólalt meg valaki mögötte halkan. Hátra se fordult, úgy mondta:
– Jó. Akkor megyek – és elment.
Nevetünk, ahogy a barátom mesél erről a srácról, akit itt mindenki ismer. Viszonzom a történetet egy másikkal, amelynek ugyanilyen jellegzetes ember a hőse. Több hasonló figuráról is megemlékezünk jó kedvünkben. Ártatlan mulatságnak tűnik, ha itt lennének köztünk az önpusztítás mutatványosai, tán nem ilyen vidáman, de együtt nevetnének velünk, köszönnék a figyelmet.
Nagyrészt korombeliek.
Mind rettenetesen néznek ki.
És mindegyik történet, amit hallottunk, valójában tragédia. Ezeken nevetni érzéketlenség, főleg úgy, hogy segíteni nem tudok.
Ahogy hazamegy mindenki, ezen tűnődöm, és azon, hogy már késő.
Diákmunka
– Egy pohár sauvignon blanc-t kérek!
A bortéka és vendégház pultja mögött két fejkendős lány figyel rám, együtt szolgálnak ki. Az egyik mosolyogva, halkan megkérdezi, melyik az a fajta. Megmutatom a polcon az üveget. Bólint, elővesz a hűtőből egy ugyanolyan címkéjű bort. Nagy figyelemmel önt a pohárba, egy hajszálnyival többet, mint amennyi jár. A másik közben megkeresi a fiókban a nyomtatott táblázatot. Abból derül ki, mennyit fizetek. Összedugják a fejüket, mosolyogva megbeszélik, mi a teendő. Később rájövök, hogy épp záróra előtt jöttem. Egyikük megmondja: igen, ilyenkor már pakolni szoktak, de addig maradnak, amíg én itt vagyok. A másik hozzáteszi, vigyem föl nyugodtan a poharat a szobámba, majd visszakerül.
Nyári diákmunkások a Balaton-felvidéki nazarénus családi vállalkozásnál.
Lehet, fogalmuk sincs arról, milyen az az ital, amit kínálnak. Viszont nagyon igyekeznek, és akkora nyugalom árad belőlük, hogy nem lehet meghatottság nélkül nézni őket. A Gault Millau étteremkritikusa is ellágyulna tőlük.
Jó pihenést kívánnak. Nem udvariassági formula ez, komolyan mondják. Mélyen alszom, ahogy otthon. Pedig nincs klímagép, se ventilátor. Egész jól bírom a meleget.
Damilos fűkasza
Kétszemélyes, nyitott tetejű BMW hajt végig délután háromnegyed hatkor az algyői Vásárhelyi utcán és a Kastélykert utcán. Megelőz engem, a biciklist. A Platán Kocsma ablakpárkányainál most is könyökölnek páran. Nézem, ők is észrevették-e, amit én, de ahhoz inkább az utca túloldalán, a feszületnél kellene állniuk. Ismeretlen fiatal srác és lány ül a kocsiban, a csomagtartóból pedig egy fűkasza szára és damilos feje lóg ki, a bal oldalon.
Mintha tényleg létezne az a hely, ahol az ilyen autót nem státuszszimbólumnak veszik, hanem hobbiból, a járókelők nem bámulják meg, nem irigylik, és aki munkája, esze révén meggazdagodik, simán megengedi magának azt a luxust, hogy ugyanúgy éljen, ahogy azelőtt. Azon a helyen is mérgesen nő a fű a sok eső után.
Vasas tégla
Lebontották régi templomukat, amely nem számított műemléknek. A téglákat megkapargatták, jó pénzért eladták Németországba. Így lett újra vagyonuk – meséli a szobrászművész az egyik történelmi egyház gyülekezetének tagjairól. Nem elítélően szól róluk. Inkább becsüli bennük, hogy pontosan tisztában voltak azzal, milyen érték van a kezükben.
Vasas tégla, amelyet útépítésekhez és víziközműveknél használtak, mert tartósabb, mint amiből a házak épültek. Tíz-tizennégy napig tartott az égetése, egyenletesen emelkedő, végül már nagyon magas hőfokon, amit úgy értek el, hogy azt a teret, amelyben a művelet zajlott, lezárták.
– Hiába könyörögtem itt, amikor a régi partfalat bontották, ami ugyanilyen téglából volt, hogy tessék szépen bontani, kiválogatni az épeket, mert mind érték! Nem hallgattak rám – magyarázza égő szemmel a szobrász. – Nekieresztették a markolót, az pedig darabokban szaggatta le a falat. Amit letépkedett, abból hulladék lett!
Hallgatom, és nem tudom eldönteni, igaza van-e. Még ha láttam volna is azt a falat, azokat a téglákat, nem tudnám megmondani, vasasak voltak-e.
Talán tényleg az az ember lenne itt a legfőbb érték, aki száz évekre visszamenőleg tudná mindenről, ami anyagi vagy szellemi lényegű, hogy mennyit is ér.
Szabadföldi paradicsom
Kaptunk két koktélparadicsom-palántát évekkel ezelőtt. Termésük elszóródott, azóta a gazzal együtt néhány tő mindig kihajt.
Boltban, zöldségesnél állandóan lehet paradicsomot kapni, mert az üvegházakban egész évben terem. Szabadföldivel nagy mennyiségben ma már nem foglalkoznak. Amikor megkérdeztem a piacon egy árustól, miért nem termeszti legalább egy kicsi darabon, azt mondta, vállalhatatlan kockázattal jár a szabad ég alatt paradicsomot nevelni.
Nálam nem számít a kockázat. A paradicsom itt azt mutatja meg, mennyire vagyok még türelmes ember.
Tavasszal mindig úgy látszik, hogy most eltűnt, nem hajt ki egy sem, valami érte. Nem is volt normális eddig – gondolom ilyenkor –, hogy másutt palántálják, vigyáznak rá, fóliát húznak fölé, nálam meg vadon kel. Tessék, eddig tartott, vége a csodának, lehet palántát venni. Aztán mégis megjelennek a cirkalmas levelek a folyondár, a tyúkhúr, a disznóparéj között, a borsó vagy a hagyma sorában. Ilyenkor arrafelé óvatosabban kell kapálni. Finoman kell kihúzni a gazt mellőle, mert könnyen kifordul a földből.
Később ott, ahol tömegesen nő, ritkítani kell.
Ez a gyöngém.
Csak bámulom, aminek a természet törvénye szerint talán nem is lenne szabad léteznie, a virulens paradicsom-monokultúrát, másfél négyzetméteren. És nem tudok dönteni.
Ha nincs eső, locsolni kell. Később karót ütni a tövek mellé, fölkötni, lazán, de azért úgy, hogy a szél ne törje le. Ahogy érik, rá kell nézni mindennap, szedni, ami szintén haladatlan munka – cserébe sokáig, az első fagyokig eltart.
A termésnek totális paradicsomíze van.
Hazamentettem a naptáramat a munkahelyemről. A találkozókra, eseményekre emlékeztető bejegyzések közé most beírtam: karókat vágni. Ez a következő feladat.
Ilyenek a paradicsomi állapotok, közelről.
Tarzan, a dzsungel ura
A borízű hang, amely éjfél körül az ablakunk alatt – bár nem kértük – egy szép hosszú horvát kesergőt énekelt, azé a félmeztelen, mosolygós, bottal járó öregúré, aki reggel a boltnál kéreget. Erre akkor jövök rá, amikor megszólít. Fölismerem a hangot:
– Uram! Két kunára van szükségem!
Föl sem merül benne, hogy esetleg nem értem, amit horvátul mond. Tényleg értem: azt, hogy kettő, oroszul is így tanították. A goszpodár bevillan a rajzfilmből, amit gyerekkoromban a Belgrád 1-es csatornán néztünk: „ja szam Tarzan, goszpodar dzsungele”, Tarzan vagyok, a dzsungel ura, nyilván.
Itt állok egy tenger partján, idegenben, mégis tudom, ki kicsoda, mi a vágya, és lám, milyen barátságos velem. Az otthonosság illúziója. Ebben nyaralunk. Ezért fizettünk.
Kiveszem a pénztárcámból a két fényes érmét, a bácsi megköszöni, bevonul a botba. Vajon mit kap két kunáért? Néhány szál cigarettát? Egy nyelet pálinkát, pult alól?
Találgatok, jóindulattal, lenéző kíváncsisággal. A valóság azonban, bár megismerhető, mégis elképzelhetetlenül változatos, mint a dzsungel.
A bácsi egy pohár joghurttal ballag kifelé. Úgy viszi, mint valami érdemrendet, lassan, méltósággal. Leül a betonpadra, megrázza kétszer, fölnyitja, beleiszik, és megint felém fordul:
– Köszönöm, uram!
Elfekvő
Elfekvő osztály a címe a festménynek, amely egymásra halmozott, hólepte gumiabroncsokat ábrázol. Mucsi Zoltán képét a legutóbbi vásárhelyi őszi tárlaton lehetett látni.
A gumik szabályos körei harmóniát sugallnak. A zárt udvar, a zsúfoltság és a hó viszont szorongást vált ki a nézőből. Ezt az érzést erősíti a kép címe is, amely az ember sorsához hasonlítja az autógumiét. Jól megnéztem. El is kísért egy ideig a látvány emléke, és nem gondoltam, hogy egy ilyen élménynek lehet jó hangulatú utóélete.
Horvátországban, Poljica faluban, a halászok kikötőmólójáról a három méter mély, tiszta vízben betondarabok, drótok, kidobott rákvarsa-keretek között most láttam egy teherautó-gumit. A tenger, úgy fest, mindent magába fogad, a rosszat is, ahogy gyerek elméje a káromkodást. A gumin ugyanolyan szépen rétegződik az üledék, mint körülötte a köveken, a hulladék egy hatalmas, élő szervezet része lett. Ha már el kell feküdni valahol, tényleg sokkal jobb itt, így. Ahogy néztem, megmozdult a gumi közepében egy rák, félénk, zárkózott teremtés.
Fantasztikus hazám
Ahogyan a trójai háborúról szükségképpen meg kellett íródnia az Iliásznak, amely az egész emberiségre hatott − azokra is, akik nem olvasták −, szerintem ugyanígy eljött az ideje annak, hogy szülessen egy tudományos-fantasztikus regény, amelyben magyarok lakják be az egész univerzumot.
Ebben a történetben magyar a világmindenség főgonosza, a cselekmény pedig a magyarság időben és térben behatárolhatatlan belső harca a legmodernebb eszközökkel; a jobb rész küzdelme a silányabbal, minden bolygón az ismert világban. Jut szerep a történetben más népeknek is, de sorsukat az igazságos végkifejlethez képest aszerint nyerik el, hogyan őrzi kollektív emlékezetük azt az időszakot, amikor a magyarság történelméhez közük lehetett: nosztalgikus érzésekkel, érzelmek nélkül, vagy a tékozló fiú gyűlöletével.
Mindegy, ki írja meg ezt a könyvet − talán már íródik is valahol, évek óta −, és az sem számít, hogyan sikerül. Lehet bármilyen dilettáns iromány, biztosan szolgál olyan viselkedésmintákkal, amelyek segítenek az olvasónak a túlélésben, ha a történelem egyszer a megfelelő pontra ér.
Van egy hajója
Egyedül tolta a földúton az emeletes utánfutót, amellyel a kajakokat hozta a Tisza-parti sportnapra. Az egyik kerék elakadt. Odamentem segíteni. Taszigáltuk, hintáztattuk át a buckákon az ágas-bogas szerkezetet, a kocsiig. Rácsattintotta a vonóhorogra, bemutatkoztunk.
Ismerős a neve.
Egykori világbajnok.
Hallottam róla egyik kollégámtól − aki régen szintén kajakozott; néha most is kedve támad elmenni egy körre, ilyenkor, meséli nekünk, irány a vízitelep, ő ott bármikor kap kölcsön egy hajót.
Megmondtam a bajnoknak a munkatársam nevét. Mosolyogva vártam, hogy földerül a név hallatán, ahogy mindenki. Mert Csabit nagyon sokan ismerik, többnyire arról, hogy sokat beszél. Tanulságos és huncut történetek dőlnek belőle, minden élethelyzetre akad egy meséje. Ahogy láttam, a beszéd számára egyszerre kényszer és élvezet, a megbecsülés és a távolságtartás eszköze, és nem tudja a hallgató, aki áldozatul esett, hogy épp hányadán áll vele, de esélye sincs arra, hogy közbevágjon. Csabi képes egy szuszra végigbeszélni egy autóutat a kandallókészítés nehézségeiről Szegedtől Zágrábig. Az épp kívülálló számára mulatságos, de egyébként nagyon fárasztó szokás. Persze, azt hittem, ahogy mások is, hogy ha ezt tudom, mindent tudok róla.
A bajnok azonban nem mosolygott Csabi neve hallatán. Bólintott:
− Igen, ismerem. Sokat köszönhetek neki.
És elmondott egy történetet, amelyet Csabától sohasem hallottunk. Együtt voltak világversenyen. Jól is sikerült a fölkészülésük, de neki a rajt előtt egy nappal megsérült a hajója. − Csaba átengedte nekem az ő kajakját. Ő nem indult, én nyertem. Úgyhogy akármikor jön hozzám, nálam mindig van a számára egy szabad hajó.
Isteni film
Az Istennel való találkozása a halála után úgy fog lezajlani − magyarázta a szerzetes az emlékparkban, az ünnepi misén −, hogy az Úr akkor megmutatja neki mindazt, amit elérhetett volna az életében. Majd így szól hozzá: „látod, ezt mind megtehetted volna, ha mered, de te, fiam, nem voltál elég bátor”.
Ha ez tényleg így zajlik − nincs okom kételkedni egy szerzetes meggyőződésében −, akkor, azt hiszem, az Isten talán mégis nő. De nem olyan, amilyen az anyám volt.
Gyógymatrac
– Tudja, min mulatok? – kérdezi mosolyogva.
– Gondolom. Azon, ahogy beszélök – mondom.
A sárvári OTP-fiók nyitására várunk. Nekem egy igazolást kell elintéznem, nem várhat, míg hazaérek. A hatvan körüli férfi, akivel szóba elegyedtem, előttem ért oda.
– Igen. A beszédjéről a nagybátyám jut eszembe. Oda nősült, ahol maga lakik. A szőregi téglagyár mellett volt szolgálati lakásuk. Gyerekkoromban sokat voltam náluk, szerettem ott. Tudja, merre van a szőregi téglagyár?
Tudom. Két hónappal ezelőtt jártam ott. És hogy elhiggye, nem gurítok, lefestem neki: van egy hosszú lakóépület, ahol a hatvanas években kívül-belül megállt az idő. Pici szobák, nincs benn vezetékes víz, el kell járni a kútra. És van egy különálló, jó karban lévő ház, ahol egy kilencven felé járó néni lakik, aki, hallottam, egy éven belül veszítette el a férjét és a fiát.
– Az a nagybátyám felesége! – ámul a sárvári ember. – Hát még él? Hogy van? Tudja, nagyon régen nem kerestem...
Mondom, hogy a néni talicskában tolta a zománcos kannákat a kútig, amikor találkoztunk. Erős, szívós asszonynak látszik, szépen rendben tartja a ház környékét. Kedves is. Itt abbahagyom. Nem akarom elmondani, hogy a néni büszkén újságolta, bár szerényen él, az egészségére vigyáz: több tízezer forintot fizetett ki egy gyógymatracért. Mielőtt ráfekszik az ember, inni kell egy pohár vizet, az, és a matrac ereje kiveszi a mérget a szervezetből... Minek szomorítanám el ezt az embert? Azért, azt hiszem, érzi, hogy nem mondtam el mindent. Elkomolyodik, hallgat. Én is hallgatok. A fiók kinyit.
– Menjen csak maga – enged előre. – Nekem nem annyira sürgős.
És most én nem tudhatom, ezzel igazat mondott-e.