Áprilisban, amikor ritkán léptek ki az utcára, a szomszédasszonyok kipróbálták a vibert. Látták, hogy jó. Eleinte körülményes volt írni, de így azonnal megoszthatták egymással, ami eszükbe jutott, nem kellett várni a találkozásig.
Ez most már így marad.
„Két patkány ment bele a dróthálós fogónkba.”
„Pedig már mintha eltakarodtak volna a környékről.”
„Itt most egyszerre kettő!”
„Tatuka régen a vizes hordóba engedte a fogót madzagon. Nézte a buborékokat.”
„Elfelejtettük fölfordítani a vashordót. Csapvízzel pedig nem engedjük tele.”
„ A víznél olcsóbb a tűz.”
„Az. Belerakom a hordóba a fogót, utána a reklámújságokat, meggyújtom.”
„Jó ötlet. Ne nézegesd őket.”
„Hallod, nem tudtam megállni.”
„Belenéztél?”
„A hátát lapogatta az egyik a másiknak a fogóban, el akarta oltani rajta a tüzet. Nem tudtam, hogy ezek is összetartanak.”
„Mondtam, hogy ne nézd.”

Maszkban dolgozni, úgy, hogy az emberen még szemüveg is van, azért kellemetlen, mert a vászon bevezeti a lencsék alá a lehelet páráját. Ez az állapot az első napon elviselhetetlen, aztán csak nehéz. A sorkatonákat régen gázálarcban is énekeltették. Egy szavukat sem lehetett érteni, de a tüdejük edződött a gáz- vagy atomtámadás utáni élethez.
Jobban kell figyelni mindenre. Muszáj türelmesebbnek lenni.
Lehetetlennek tűnik, de mintha mégis menne, mindenkinek.
A boltban a pénztáros és a vevő is maszkban, közöttük plexilap.
– Kéri a pontokat? – kérdezi a pénztáros.
– Bocsánat, nem hallom, de a pontokat gyűjtöm, úgyhogy adja csak – mondja a vevő. Aztán halkabban, a maszkba motyogja: – Remélem, ezt kérdezte.

„Elindult felénk a kóboj Szegedről!” – mondta a tanácsi tisztviselő asszonyság a kollégáinak, ahogy letette a telefont. Ez 1987. január 12-én történt, 30-50 centiméteres hó borított mindent, a kinti hőmérők mínusz 17 fokot mutattak. A falvak, városok között az utakat lánctalpas katonai járművek takarították. A nyomukban tényleg elindulhatott a konvoj – azaz egy sorban, közös irányítás mellett haladó járművek alakzata. Ugyanígy hangzik angolul, a kifejezés latin eredetű.
A kóboj, vagyis cowboy viszont észak-amerikai marhapásztort jelent.
A tanácsi kollegina összekeverte ezt a két szót. Talán nem is volt tisztában azzal, hogy ezek mást jelentenek. A munkatársak megjegyezték, amit mondott, és később alkalomadtán felidézték. Most, hogy olvasom, érzem, mennyire kifejező mondat ez, pontosan megidézi a nyolcvanas évek lelkivilágát.
Este ugyanazt a westernfilmet nézi a tévében a főnök – akinek a fejében a summa cum laude és Niki Lauda neve összecseng –, amelyet a tanultabb beosztottja. Másnap pedig megbeszélik, amit láttak. Lehet még hinni a párt erejében, vagy abban, hogy a lagymatag hazai viszonyokon csak oda belépve lehet változtatni – illetve abban, hogy bugyuták csak a pártban vannak, és ha valami csoda folytán eltűnne ez a társaság, a hülyeség is visszaszorulna a laboratóriumi lombikokba, mint egy régi járványos betegség. Szilárd, vallásos hit saját igazunkban!
Pedig tényleg senki sem tudta, mi közelít a derékig érő hóban felénk.

„A fürdőhöz közvetlenül kapcsolódó szálláshelyek széles palettája az apartmanszállótól a panzión és apartmanházakon át a kempingig terjed” – olvasom a Bogácsi Gyógyfürdő honlapján, nyilvánvalóan csak kíváncsiságból. Hiszen az első közlemény az oldalon arról szól, hogy most „ideiglenesen felfüggesztik” a fürdő- és szállóvendégek fogadását a koronavírus-vészhelyzet miatt. Azért persze végig lehet nézni, mi mindent hagyunk ki.
Már az is megnyerő, hogy helyesen, kötőjellel írják a koronavírus-vészhelyzet szót. A honlap többi mondata is egészséges, világos. Aki megfogalmazta, nem áll hadilábon a nyelvvel. Mégis, rossz érzés bujkál bennem, ahogy olvasok, az apartman szó miatt. Az én fogalmaim szerint pejoratív jelentése is van – bár erről nem tehetnek az apartmanok, és én sem tehetek róla.
Harminc évvel ezelőtt kaptunk egy reklámlevelet. Utazási iroda küldte, de nem az IBUSZ. Anyám bontotta fel. Görögországba szóló nyaralási kedvezményt kínáltak, a szálláshely árát „nyertük meg”, legalábbis a levél szerint. Anyám hitte is, nem is, hogy ez komoly ajánlat, de azért éreztem, ha mi lelkesedünk, ő is hajlandó komolyan venni, telefonálni, utánajárni annak, mi igaz ebből.
Nyaralni, Görögországban?
Hatéves koromban voltunk utoljára együtt nyaralni. Igaz, mellettünk folyik a Tisza, de a húgom akkor még nem is látta a Balatont.
– Ez konkrétan a párna. Szélhámosság az egész! – magyarázta anyám, de csillogott a szeme. Végigolvasták apámmal a levelet, értelmezték. Minden világos volt abban, egyvalamit kivéve. „Elhelyezés: apartmanokban.”
– Mi az, hogy apartmanokban? – kérdezte anyám.
– Hát, tudod! Kecskeólakban – magyarázta apám.
Ezzel pedig el is dőlt minden.
Köszöntük szépen, de nem kívántunk élni a kedvezménnyel.

– Tedd csak bele! Az is ad neki egy ízt – mondta Sándor, nyugdíjas tűzoltó főhadnagy, a gázkútkitöréseknél alkalmazott MIG-hajtóműves turbóreaktív oltójármű egykori parancsnoka. Az asztalon gőzölögtek az abálóüstből kiszedett belsőségek, szalonnás, csontos húsok, összesodródott bőrdarabok. Ezt mind szét kellett válogatni, eldönteni, mi az, ami hurkába való, mit teszünk a májasba, a disznósajtba. Még ez is elrettentő látvány lenne sok embernek, nekünk viszont meghitt, ünnepi. A gyerek viszolyog tőle, aztán hozzászokik, végül talán megszereti. Ilyen minden kultúra.
Nagyrészt tudható volt, mi hová kerül ilyenkor, de vannak cafrangok, inak, porcok, amelyekből bármi lehet.
Kérdeztem, mi legyen, apám vagy Sándor döntött. Az adott porcika többnyire a hurkába került, és tényleg, azt lehetett hinni, hogy ezektől az apróságoktól gazdagabb lesz az összhatás. Többszólamú, szimfonikus – ahogyan Wass Albert, vagyis Hamvas Béla mondaná. Csakis ránk jellemző íz – ezt gondoljuk –, tehát állandó.
A szaglás és az ízérzés elvesztése az első tünet – olvasom a vírusfertőzésről szóló hírekben. Nincs is kedvem tovább böngészni, elképzelni, mi lehet velünk, hobbiböllérek országával. Nekünk most épp ez az első telünk disznóvágás nélkül. Arra jutottunk, fölösleges öt-tíz kilót készíteni olyan ételekből, amikből egyszer vagy kétszer eszünk jót. És nem is hiányzott. Változik az ízlésünk.
Azért ettől még vannak vad ízei ennek a tavasznak.
A kertben az ősszel elrakott vörös- és fokhagyma áttelelt, zölden szedjük, főzünk vele. Kihajtott a lestyán, a medvehagyma is szeret nálunk, még a beton réseiből is hajt. A zsálya egy része útban volt – csákánnyal kellett kivágni, olyan erősen megkapaszkodott a töve. A legérdekesebb a rukkola. Tavalyelőtt ettem először. Egy kolléganőm kínált meg vele, aztán, ez jelzésszerű véletlen volt, pár nappal később, vendégségben, szendvics mellé kaptam. Tavaly vettem vetőmagot, két sort vetettem, nagyon mérgesen hajtott. Néhány tő ki is virágzott, elszórta a magjait. Azok még ősszel kikeltek – egy része a gyöpben –, és mivel nem volt igazi fagy, a hagymákkal együtt átteleltek. Március elején már lehetett tépkedni róluk a leveleket.
A rukkola íze kesernyés, de valamiért könnyű hozzászokni, és aztán meg lehet szeretni.

Mint egy ezüst karlánc, ragyogott az úton. „Mi a fene! Az nem létezik, hogy ez is giliszta. Ilyen hidegben nem jönnek elő! Meg ilyen vastag nincs is” – okoskodott, ahogy közeledett a jelenéshez biciklin. Megállt fölötte. Látta, hogy mozog, csak nagyon lassan. Mégis, egy nagy giliszta. Havas vidék felől fújt a szél, késő délután. Mire átér az út túloldalára, megfagy – gondolta – úgysem fog találni olyan rést, ahol lehúzódhat a földbe. Mit mászkál ez ilyenkor? Hogyhogy nincs ennyi esze? Lehajolt érte, fölvette. Állt ott egy kicsit, aztán elindult. Tenyerében tartotta a gilisztát, másik kezével fogta a kormányt hazafelé. Eszébe jutott, hogy volt valami szent, aki ugyanígy fölvett út közben egy megdermedt kígyót, ami fölmelegedve belemart a testébe.
A giliszta nem mar.
Viszont mit csináljon vele?
Ahogy hazaért, fölhívta egy állatorvos barátját. Kérte, hogy ne nevesse ki, de ez hirtelen ötlet volt, most viszont már szeretne humánusan eljárni. Az állatorvos azt mondta, ő csak a gerinces állatokhoz ért, de még ezt sem merné így áperte kijelenteni, megkötések nélkül. Azért a gyűrűsférgek sem lehetnek bonyolultabbak. Szóval, ha nem hűl ki az az állat, nem is hevül föl, nem szárad ki, és ennivalója is van, akkor élnie kell.
Azt viszont nem tudta megmondani az állatorvos, mit eszik egy giliszta, csak mismásolt. Ezen eltűnődött a család a vacsora fölött, nevetgélve, aggódva, a giliszta meg – a kislány már el is nevezte, nagyon ötletesen, Kukacnak – az egyik virágcserép tetején hevert, csillogó nyálkába burkolózva. „Ez biztos a stressztől jött ki rajta” – állapította meg a feleség. Végül a kisfiúnak jutott eszébe, hogy egyik iskolatársának az édesapja a horgászegyesület ellenőre, és nagy természetbarát. Fölhívták. Azt a tanácsot kapták tőle, hogy szedjenek nedves talajt egy műanyag vödörbe, morzsálják el, és arra tegyék a gilisztát, mert a kerti földben talál magának ennivalót. Ha nem biztosak abban, hogy ez elég lesz, szórjanak pár szál füvet mellé. Boríthatnak oda esetleg kávézaccot is, ha kotyogós kávéfőzőjük van otthon. Volt, a kamrában.
Elővették, főztek kávét, hogy legyen zacc.
Mindent úgy intéztek, ahogy a halellenőr apuka tanácsolta. Mind kezet mostak, és lefeküdtek. Reggelre azonban Kukac elpusztult. Ott volt a vödör föld tetején, megtöretett testtel, mozdulatlanul.
Nagy gyászt nem éreztek, inkább rosszkedvet, és csodálkoztak, hogy nem lehet tudni, mit ronthattak el.
„Azért talán mégis jobban járt így a giliszta, mint ha eltapossa egy autó, vagy összeszedi egy sün” – ezt anya mondta ki. Úgy értette, hogy ez azért mégis minőségi idő volt, mármint az, amit Kukac velük tölthetett, este. Ebben mindnyájan biztosak voltak. Apa a vödör tartalmával együtt belezuttyantotta a gilisztát a virágoskertben abba a kis gödörbe, amit éjjel ásott.
Úgy érezte, muszáj mondania valamit. Azt mondta: „legyen könnyű neki a föld!”

Idegenek figyelnek minket, gondolnak ránk, és egyszer csak fölveszik velünk a kapcsolatot. Például dolgozom kedden délelőtt, pittyen a telefonom. Ismeretlen ember üzen, az egyik kereskedelmi televízió szerkesztője, fiatal kolléganő. Szeretne meghívni egy műsorba, ahol a fogyásról beszélgetnek. A felvételt egy hét múlva tartják, az útiköltségemet megtérítik. Vállalom? Igen. Tovább kérdez. Tudnia kell, mennyi volt a maximális testsúlyom, mielőtt lefogytam, abban az állapotban volt-e valamilyen egészségügyi problémám, és milyen rövid idő alatt sikerült leadni a fölösleget. Leírok neki mindent, mintha egy ismerőssel vagy orvossal beszélnék.
Harmincöt kiló ment le két év alatt?
Megkérdezi, fölhívhat-e telefonon. Megadom a számom, hív. Beszélgetünk. Kiderül, valójában olyan embert keres, aki néhány hónap alatt fogyott ennyit, vagy még többet. Talált is ilyeneket, sokan fogynak mostanában Magyarországon, csak az a baj, hogy vagy nem vállalják a tévészereplést, vagy túl messzire laknak a stúdiótól.
Tudomásul veszem, hogy nem vagyok elég látványos attrakció. Azért csak reménykedjek – vigasztal –, mert lehet, mégis engem fognak meghívni, mivel összeszedetten tudok beszélni. Ő legalábbis szeretné, ha én maradnék fönn a rostán. Engem meg nem zavarna, ha kiesnék, de ezt nem mondom, nem akarom elkedvetleníteni. Már régen megbeszéltünk mindent, ami szükséges, de még tovább kérdez, és én is kíváncsi vagyok rá. Nyíltan válaszol, mintha gyónna. Ha nem is látjuk ilyenkor beszélgetés közben a másik embert, a bizalmat és a szimpátiát lehet érezni.
Két nap múlva üzen megint. Azt írja, a koronavírus-járvány miatt elhalasztják az összes felvételt, így belátható időn belül biztosan nem találkozunk. Tényleg sajnálja. Szerintem egyáltalán nem fogunk találkozni, mert mire véget ér ez a járvány, nem ugyanott folytatódik az élet a televízióban, más témák lesznek érdekesek – de ezt nem írom meg neki. Jó, biztosan találkozunk még.
Ő azonban szemlátomást hisz ebben.
A szombatról vasárnapra virradó éjjel egy óra harminchat perckor morran a telefon az ágy mellett. Üzenet, reggel olvasom el. A szerkesztő kolléganő küldi a Guardian cikkét, arról, hogy a francia egészségügyi miniszter szerint – szótárazok húsz percig, mire megértem az angol szöveget – nem érdemes bizonyos gyulladáscsökkentő gyógyszereket szednie annak, aki a vírussal fertőződött, mert némely hatóanyagok blokkolják a szervezet természetes védekező képességét. Odaírja a küldemény mellé, hogy ez némely vérnyomáscsökkentőkre is igaz, érdemes ezt megbeszélni az orvossal.
Pár napja még csodálkoztam volna ezen az üzeneten, de vasárnap délelőtt nem ez az egyetlen ilyen, amit kapok. Látom, a barátaim olvasnivalókat küldenek egymásnak, ahogy aztán én is nekik. Ez a figyelmesség az immunrendszer válasza a vírusra. Praktikus, szívderítő üzenetek a rémhírek és az indulat ellen, amivel a közösségi oldalon lehet találkozni egyenes adásban.
Érdekes hogy így múlik el ez a tél. Igazi fagy sem volt, most pedig mintha az évszázad hava szakadt volna ránk. Aki hozzáfog, hogy alagutakat ásson benne, nem dolgozik hiába.

Hajnalban megyünk át a határon teherautóval, zúzottkőért. A szomszédban virrad ránk, ami még sötétlik a távolban, azok a világosi hegyek. A fiatalabb házakon más színű vakolat. Oszlopos paloták a falvakban. Toronyszálloda, de mintha magtár lenne, függőleges, csíkszerű ablakokkal, Arad szélén. Másféle villanyoszlopok, utcalámpák, csodálkozó arcú villamosok. Csak a benzinkutak ugyanolyanok, az új gyárcsarnokok, a százévesnél öregebb városi házak, és az emberek, ahogy mennek dolgozni.
Ez a leltározás elég tartalmas szórakozás egy korombeli embernek, lehet következtet a látottakból a nem láthatóra, mindegy, hogy jól vagy rosszul, úgysem derül ki. A Maros kavicsos, köves, sekély, tehát itt biztosan több a márna, a szilvaorrú keszeg. Nevetni is lehet. Lippán például a futballstadion mellett megyünk el, és látjuk, fölszántották a pályát. Micsoda igyekezet!
Ha valamiről nem tudom, mi, megnézhetem az okos telefonon. Paulis, Ópálos, az út mellett hatalmas katonaszobor, széles talapzaton, lépcsőkön kell felmenni. Ez az ópálosi csata emlékműve. 1944. szeptember 14-től 19-ig a magyar honvédség itt is megpróbálta megvetni a lábát. Egy ideig sikerült, hullámzott a front, de aztán a román és az orosz csapatok visszaszorították a magyarokat. A honvédség nagyon sok embert és harckocsit veszített, kénytelen volt lemondani Aradról és a dél-erdélyi területekről – olvasom. Egy pillanatig nem értem, miért kell egy ilyen eseménynek emlékművet állítani.
Ópálos központjában tábla mutatja, merre található Balla Géza pincészete.
Nem arra megyünk, hanem Patars felé, ami – olvasom – Petercse. 1337-ben a Csanád nemzetségé volt, a török pusztítás után puszta. A XVIII. században románok költöztek be, 1910-ben 369 román és 6 magyar ember lakta – gondolom, a magyarok a tisztviselők voltak és a csendőrök, de lehet, nincs igazam – 2002-ben 81 román lakost számoltak. Réz-, vas- és mészkőbánya működik mellette.
Ilyen leírás alapján milyennek képzeled?
A falut nem is látjuk. A bányához vezető út mellett legelő, birkahodály. A kosokat most elzárva tartják. Méhkaptárok. Elhúz mellettünk egy taxi. Valaki talán azzal jött dolgozni? A homlokrakodó megpakolja a kocsit, a mérlegnél kiderül, hogy többet rakott rá, mint amennyit szabad. Le kell szórni valamennyit lapáttal, a bánya kapuján kívül.
– Jönnek haverkodni – mutat a kocsisor eleje felé Tamás. Egy fehér és egy tarka kutyát látunk. Ő már ismeri őket, itt ezek a kutyák járnak. Megállnak mindegyik teherautó fülkéje mellett, a vezetőülés felől, fölnéznek az ajtóra. Tudják, honnan néz rájuk az ember. Onnan várják a jó szót, ennivalót. – Nézd meg a lábát!
A fehér úgy fut felénk, hogy a bal mellső lábát mindvégig emeli. Először csak ezt látom. Aztán azt is, hogy fordítva van az a láb, talppal fölfelé. Eltörhetett valamikor, és így, kicsavarodva forrt össze. Nem láttam még ilyen sérülést, el sem tudom képzelni, mi nyomoríthatta meg ilyen szerencsétlenül. Mintha folyton a markát nyújtaná.
Nem dobom le a szalámis kifli csücskét. Inkább lemászok hozzá, úgy adom oda, és így láthatom, ugyanolyan a szeme, mint az otthoniaké.

2020. február 26.
Térdműtét után ébredezve a kórteremben hideg fuvallatot érzett az arcán. Nem hitte, hogy a szobában fújhat a szél. Lehet, ez az altatás utóhatása? Nem, mert néhány perc múlva megint megcsapta a hideg. Észrevette, nem zár rendesen az ablak. A résen az udvarra is ki lehetett látni, kinn pedig hajladoztak a fák.
Évinek két felnőtt fia van.
A fiatalabbik ért oda hozzá előbb, látogatóba.
Megmondta neki, hogy ez tarthatatlan állapot. Ha nem ő, aki most itt fekszik, akkor a következő beteg fog megfázni, ez nem hiányzik senkinek. A fia egyetértett. Hazament, egy óra múlva jött vissza, szigetelőcsíkokat hozott otthonról. Az óvónő jól betakarózott, a fia kinyitotta az ablakot, szabta, illesztette a csíkokat. Közben ki-kinézett az udvarra, egyszer a folyosóra is, szemlátomást nyugtalanul.
– Mi a baj, kisfiam?
– Azt nézem, megláthat-e valaki.
– Ne törődj azzal! Kit zavarna ez? Csináld nyugodtan!
– Jól van, anya. Ahogy gondolod.
– Így gondolom, fiam.
Megcsinálta.
Jó lett.
És tényleg, mindez senkit sem zavart.

Orbán Viktor a Lázár utca felől, a Dr. Rapcsák András úton közelítette meg a Kossuth teret. Lázár János kísérte, és öltönyös fiatalemberek kisebb csoportja. Tőlük kissé lemaradva, de velük lépést tartva ment egy lezserül öltözött, napszemüveget viselő, könnyűzenét hallgató délceg férfiú.
A sétálóutca belátható volt. Az operatőrök, fotóriporterek félúton, a művelődési központ előtt álltak. A fák alatt, a padon komoly fiatalember ült, díszes mappával: Szabó István. A kávézó asztalánál egy lány: Szokolay Jennyfer. A miniszterelnök megállt a padnál, István kérésére aláírta a díszes kötésű alaptörvényt. Harminc méterrel odébb beleegyezett, hogy Jennyfer vele és Lázár Jánossal közös szelfit készítsen.
Mindenki a helyén volt. Az az öt, head-setet viselő turista is, aki csak azért utazott messzi vidékről Hódmezővásárhelyre, hogy megnézhesse a miniszterelnök elleni tízfős tüntetést, amely később kezdődött.
Amit láttunk, az alapján el lehetett képzelni, hogyan tervezték meg a biztonság szempontjából ezt a néhány órás programot.
Te, fiam, turista leszel. Te is. Te meg biciklis, biztos, ami biztos. Hol fog gyalogolni a miniszterelnök úr? A sétálóutcán. Oda nyilván több kolléga kell. Mellettük pedig te mégy, fiam. Sima járókelőnek öltözöl, nem kell túlgondolni a feladatot.
Nem is gondolta túl.
Budapesten, a Bajcsy-Zsilinszky úton tényleg belesimult volna a tömegbe az a srác. Vásárhelyen azonban senki sem öltözik úgy. És nem is sétált senki a sétálóutcán. Messziről látszott, minek szeretne látszani. Azért ballagott a csapattal, és állt, amikor állnia kellett, rendületlenül.
Sajnáltam.
A biciklist viszont, bár tudtunk róla, hogy van, nem vettük észre. Lehet, hogy ott volt, csak nem láttuk.
Az ő álcája ezek szerint tökéletes volt.
2020. február 15.

– Mivel foglalkozott, mielőtt hazaköltözött?
– Toll- és vajkereskedelemmel.
Az otthon alapítója nevet. Van néhány válasza erre a kérdésre, ez az őszinte.
– Toll és vaj? Toll-vaj? – tűnődik az újságíró.
Mosolyognak, egy tönkrement és aztán szemlátomást rendbe jött élet fölött. A felelet, és aztán a bővebb magyarázat sem kerül bele a füzetbe.
Fiatalon ment el, disszidált, és nem kellett rossz társaságba keveredni, mert a hülyeséghez elég a fejletlen jellem, egy gyönge vagy megrázó pillanat.
Ahogy a bűnbánathoz is elég ennyi.
Egy velencei antikváriumban, ahová csak gumicsizmában lehetett bemenni, mert bokáig ért benn a víz, magyar regényt talált. Nem kötelező olvasmány, legalábbis erre emlékezett volna, Jókait nem szerette. Az Egy az isten. Adorján Manassé kalandja, Olaszországban, aztán pedig újból otthon, Erdélyben. Szabadságharc, magyarok, románok, osztrákok. Nagyon szépen vezeti a hőseit az író. Akiket szeret, azoknak szilárd jellemet ad, így vigyáz rájuk, mintha isten lenne. Ezek nem is emberek, hanem ideálok – ezen hatódott meg, ahogy olvasta később, a könnyekig, mert erre mégis emlékezett az iskolából. Ahogy a saját gondolatára is: ha ilyenek nem is leszünk, néha azért hasonlíthatunk rájuk.
Az már egy másik regény, hogyan jut az ember arra a meggyőződésre, hogy kell egy ilyen otthon, mert ezek a szerencsétlen teremtések tényleg minden pénzt, törődést megérdemelnek, mások viszont inkább csak udvarias figyelmet.

Arra kért, kössek nála biztosítást, de nem erőltette.
Prágából jöttünk haza, busszal. Lett volna rá ideje az úton, hogy győzködjön, de azt mondta, tárgyaljunk erről máskor, amikor alkalmas nekem egy ilyen beszélgetés. Nem emlékszem, mit mondtam, mennyi idő múlva hívjon. Az biztos, hogy keresett, meg is talált. Szégyenkeztem, hogy ilyen lekvár vagyok, mert mégis egyenesebb lett volna, ha már a buszon mondom neki: ne fáradjon velem, nem fogunk szerződést kötni. Kimentettem magam. Nem sértődött meg. Érdeklődött, mikor kereshet legközelebb. Azt mondtam, egy év múlva, talán.
Pontosan egy év múlva fölhívott.
A magyarázaton, amit akkor kitaláltam, jót mulatott, de nem volt bántó ez a nevetés. Intelligens, megbízható ember, szelíd a hangja, finom, közvetlen a modora, jó vele beszélgetni – de tényleg nincs vele semmi dolgom.
Azért beszéltünk, így: egy-kétévente.
Ahogy lett mobiltelefonom, könnyebben elért. Megesett, hogy öt évet mondtam neki. Amikor hívott öt év múlva, megkérdezte, emlékszem-e még, ki ő. Jót beszélgettünk megint, az ő szempontjából kézzel fogható eredmény nélkül.
Így telt el az utóbbi húsz évem, a biztosítási szakma szempontjából nézve felelőtlenül. Ezt azonban ő sosem éreztette velem, még csak nem is célzott rá.
Ma megcsörrent a telefonom, láttam a nevét a kijelzőn: Laci. Megint a kérdéssel kezdte: emlékszem-e még rá? Megváltozott a hangja. Azért keresett, mert érdekli, hogy mi van velem.
Hát persze.
Elmondtam, mi történt, amióta nem beszéltünk. Ő is beszámolt, hogy vele mi minden esett meg: házépítés, aztán újratervezés a családi életben, költözés egy Szeged melletti faluba, ahogy látja, a legjobb helyre, ami létezhet. Képzeljem el: a szomszéd portán rackajuhok legelnek! Biztosítottuk egymást arról, hogy mindketten szeretünk falun élni.
Aztán hallgattunk egy sort. Vártam. Ő tűnődött el végül azon, milyen érdekes, hogy eleve nem is hozza szóba azt, amiért régebben keresett.
Ez azért van, mert már nyugdíjas.
Ahogy letette, az jutott eszembe, most már én is hívhatnám. Tényleg érdekel, mi van vele.
2020. január 27.

Le kellett bontani a karácsonyfát Vízkeresztkor. Kérdeztem, miért nem maradhat, amíg meg nem unjuk. Mert ez a szokás.
Ha ez majd rajtam múlik – gondoltam –, nem fogok vele ennyire sietni. Egy ideje látom, mintha mások is elhatározták volna gyerekkorukban, hogy változtatnak ezen a szokáson. Azt nem tudhatom, hány helyen áll még a fa a szobában, de a kinti fényfüzérek sok helyen világítanak. Az üzletek korai ünnepi akciói miatt divat méltatlankodni, a karácsony után egy hónappal is világító fényekre nincs panasz. Szegeden, megírta az újság, január utolsó hetéig még minden este fölkapcsolják a díszkivilágítást. Jó néhány útvonalon pedig azután sem veszik le az égősort, mert bonyolult és drága munka lépten-nyomon szerelgetni. Maradnak a zsinórok a Tisza Lajos körút fáin. Világi hívság? Egy héttel Vízkereszt után, hajnalban, ködben futottam az algyői templom mögött, a töltésen, és a dupla ablakon benézve láttam, odabenn még világítanak az égők a karácsonyfán.
Ez, ki lehet mondani, hallgatólagos összeesküvés. Azért nem bukott még el, mert tömegek figyelik támogatólag. Lehet, valamilyen gyereklelkű háttérhatalom is áll mögötte.
Mikor kezdődött?
Én huszonnyolc éve láttam az első jelét, egy halálfejes zászlóval jelölt katonai teherautóból. A gépkocsioszlop Kiskunhalasról tartott Szegedre. Harckocsiaknákat vittünk, amelyek a halasi tüzérlaktanyában voltak velünk, a délszláv háború miatt, két vagy három hétig. Logikus, teljes, a maga módján szuperül működő világban éltük ott az életünket, de az időérzékelésem valamiért eltompult. Feri, egykori katonatársam, akivel néha szoktunk erről beszélgetni, pár éve talált egy cikket, ami leírta madártávlatból nézve, mi történt velünk, körülöttünk, annak fényében, hogy épp új hatalmak születtek és erősödtek, de az az írás már eltűnt az internetről. Maradtak a személyes emlékek.
Az egyik ilyen eleven képem az, hogy már sötétben megyünk át egy falun, a sofőr mellett ülök, kezemben a gépkarabély. A tártáskában egy töltött tár, amit, ha muszáj megállnia a kocsinak, be kell tenni a fegyverbe, ki kell szállni, őrizni a kocsit. Lassítunk, egy pillanatra belátok az ablakon egy szobába, amelyben nem a tévé sápadt fénye világít, hanem karácsonyfa. Nem tudom megmondani, hogy január vége volt, vagy már február eleje. De láttam, tényleg karácsonyfa áll ott, mégpedig – és ennek akkor egyszerre megint normális, szelíd jelentése lett – teljes díszben.
2020. január 19.

2020. január 9.

Ültünk az asztalnál, vártuk a tolmácsokat. A köszönésen túl a világért sem szóltunk volna egymáshoz, újságírók és politikusok, három szomszédos országból. Nem ismertük a másik két nyelvet, és angolul sem akaródzott megszólalni. A szakállas, sötétbarna hajú ember – csak a nevét tudtam, ott volt előtte, táblán – rosszul tűrte ezt a kelet-európai nyomorúságot. Fölkelt, elment a terem végébe, ahol a gyufásdobozt látta. Elhozta, meggyújtotta az asztalon a gyertyát.
Ez emlékezetes volt.
Az nem annyira, amit később mondott. Határ menti önkormányzati vezetők gyűltek ott össze, szép közös terveiknek – újabb átkelőhelyek, útépítés – akkor még rendre keresztbe tettek az államok. Egy-egy ilyen találkozás barátságos protokollvacsora volt, kívánsághangverseny – alkalmi tolmácsokkal, akiknek magyarról szerbre, magyarról románra, románról szerbre, majd vissza kellett fordítaniuk. Bár nagyon igyekeztek, nem voltak gyakorlottak, érezte ezt minden jelenlévő. Így aki beszélt, csak annyit mondott, amennyit könnyen, egyértelműen le lehetett fordítani. A szakállas román parasztpárti ember sem mondott semmi izgalmasat.
„Politikusnak akkor higgy, ha ló legel a sírján” – olvasom a közösségi oldalon. Igazságtalan általánosítás ez, mert a politikusok nem tódítanak többet a hétköznapi embernél. Jellemzően olyankor maradnak hazugságban, ha szenvedélyből beszélnek arról a témáról, amelybe beleásták magukat, aztán a pártjuk, kormányuk azt az ügyet mégis másképpen közelíti meg. Lehet persze sorolni a példákat és az ellenpéldákat. Eszembe jut Viorel is, akinek a világnézetéről nem tudtam meg semmit. Azt viszont láttam, hogy intelligens ember, van önbizalma, önérzete, és jó szándékú. Szívesen segít, vadidegen embereken is, csak hogy ne érezzék kellemetlenül magukat.
Nemrég ismerősnek jelöltem a Facebookon, pár héttel később boldog születésnapot kívántam neki. Amit másnap közzé tett, így hangzik a google-fordító gépies tolmácsolásában: „Kedves Barátaim! Köszönöm a szívem mélyén a jó egészséget és boldogságot, amit a szülinapomon küldtél nekem! Megtiszteltetés és kiváltság élvezni a barátságod. Azt kívánom, hogy élvezd az összes szép és jó dolgot, amit az élet kínál neked. Isten segítsen!” Karácsonykor így üzent: „Kedves Barátaim, a mi Urunk Jézus Krisztus születésének szent ünnepe hozzon neked egészséget, jólétet, jó akarat és békés pillanatokat a szeretett együtt. Áldott karácsonyt!”
Gyatra fordítás, suták ezek a mondatok, igen. Szerintem mégis, így is lehet érezni, milyen megnyerő, természetes a stílusa.
A híve vagyok, ez kétségtelen.

Akkor jött hozzánk először, amikor kiderült, hogy eladtak minket. Az újság az amerikai nyugdíjalaptól az amerikás magyarhoz került, a kormány barátjához. A jól értesült olvasók úgy gondolták, egyszerre kormánypártivá vált mindenki nálunk. Ennek megfelelően szóltak hozzánk; azokban a napokban többen telefonáltak, írtak levelet, és nem volt sok köszönet azokban az üzenetekben.
Egyszerre hat vagy hét műanyag láda állt a portán, tele zöldpaprikával. A portás azt mondta, hogy egy szentesi olvasónk hozta nekünk ezt, vigasztalásul, vegyen belőle, aki szereti. Hamar elfogyott. Legközelebb a portás engem hívott: ideért a paprikás ember, úgy illene, hogy valaki beszéljen vele. Mentem, hogy megköszönjem a figyelmességét.
Szikár, magas ember, szerintem ez tűnik szembe annak, aki megpillantja. Pedig sokkal jellemzőbb rá, hogy messziről csillog a szeme. Először találkozni valakivel, aki pedig régóta tudja, miről mit gondolsz, mi érdekel, nagy élmény, mintha eddig ismeretlen rokonnal hozna össze a sors. Laci figyelmes újságolvasó, ismeri a munkámat és jó néhány kollégámét. Szeret beszélgetni, a közlésvágynál nagyobb benne a kíváncsiság, és egyaránt élvezi, ha ő, vagy ha a másik ember fejez be szépen egy gondolatot. Felüdülés vele a beszélgetés.
Kiderült, a paprikát egy barátjától hozza. A formája, mérete miatt a termés egy része eladhatatlan, az ízével azonban nincs semmi gond. A jó barátok egy ideje kapnak belőle – magyarázta Laci –, és most már mi is. Úgyhogy ezután időnként jönni fog. Nem lehet előre tudni, mikor, de azért számíthatunk rá, most pedig segítsek neki kipakolni az új szállítmányt.
Tényleg jött. Többnyire én vártam. Behoztuk a paprikát, beszélgettünk, a nyilvánosság állapotáról, olyan ügyekről, bajokról, amelyek ma már szót sem érdemelnek.
Nem sokkal azután, hogy elkerültem az újságtól, fölhívott: jön megint Szeged felé, út közben megállna, hogy szót váltsunk. Találkoztunk. Kivett a csomagtartóból egy láda paprikát, azzal, hogy ez az enyém. Megkérdezte, kit kereshetne az újságnál maradt kollégáim közül, aki elébe menne, és fogadná őt, amikor hozza a paprikát. Segítettem, de azt nem tudom, hogy végül boldogult-e.
Pénteken este otthon azzal fogadott a kisebbik fiam, hogy egy szatyor zöldpaprika lógott a kilincsen, amikor délután hazaért. Rögtön hívtam Lacit telefonon, hogy megköszönjem, de nem vette föl. Írtam is neki. A paprikát ettük, jutott belőle salátába, tojásrántottába. Már csak a csípősek maradtak meg, a karácsonyi halászlé mellé, azoknak, akik bírják. Szenteste végül válaszolt: „Kedves Barátom! Akkor jó helyre adtam be...”
Szóval – gondoltam át újból – találunk egy szatyor paprikát a kapun, azonnal őrá gondolok, föl sem merül bennem, hogy nem tőle kaptuk, természetesnek fogadom el, ami nem mindenkinek lenne az.
Mi ez a könnyelműség?
Hit.

2019. december 23.

Jöttek a fiúk megnyesni a nagy diófát. Hidraulikus emelőkosarat hoztak, elérik vele a korona tetejét. Kérdezik, honnan kaphatnának hozzá áramot. A gazda ugrik, nyitja a műhelyajtót, mutatja az ajtó fölött a dugaljat.
– Hogy rakhattad ezt ilyen magasra? – szalad ki az egyik srác száján. Csóválja is a fejét, nevet. Nem sértésnek szánja, csak éppen mondani kellett valamit.
A gazda azonban elszótlanodik. Árulja el, hogy azt a dugaljat még az előző tulajdonos szereltette az ajtó fölé? Derüljön ki, hogy neki eszébe sem jutott még lejjebb tenni? Vallja be, hogy nem szokott villanyt szerelni? Akármit is mondana, kiderülne, hogy nem elég gyakorlatias ember.
Még szerencse, hogy az árammal semmi gond. Rendes, épkézláb áram, szépen működésbe hozza a kosarat. A srác fölemelkedik vele a korona magasságába. Kollégája lentről figyeli a munkáját. Amikor lehet, elhúzza a lehulló ágakat, tovább darabolja. Látszik, hogy összeszokottan dolgoznak, tudják, mikor mit kell csinálni. A gazda nyilván nem állhat be segíteni, hiszen fizet ezért a munkáért, és különben is, gondolja, ezek után nyilván az derülne ki, hogy csak hátráltatja őket. Szól nekik, hogy ha szükség van rá, benn megtalálják. Visszamegy a házba, a számítógépe elé, dolgozni. Írja tovább a könyvet, amelyről most épp azt gondolja, egyenetlen, szétesett.
Délben még nyesnek, darabolnak a fiúk.
A gazda ilyenkor szokott futni, de most nem indul el. Hogy nézne ki, hogy miközben ezek az emberek neki dolgoznak, ő elmegy itthonról? Esetleg azt is gondolhatják, állna csak be hozzájuk, csinálná azt, amit ők, majd nem lenne kedve még futkorászni is.
De akkor mihez kezdjen?
Súlyzózik. Nem abban a szobában, ahová az udvarról be lehet látni – átmegy a hálószobába. Leengedi az utcára néző ablak redőnyét is, mert elképzelhető, hogy valamelyik srác kimegy az utcára, és benéz az ablakon, meglátja, mit művel. A gazda érzi, ez beteges aggodalom, de nincs mit tenni. Negyvenen túl már hozzászokik saját hülyeségeihez az ember.
Ahogy befejezi a gyakorlatait, és fölhúzza a redőnyt, a fiúk is végeznek épp. Egyikük félig kinyitja a bejárati ajtót, beszól: ki kellene jönni, megnézni, jó lesz-e így.
A diófa szép. Arányosan ritka, emlékeztet Csontváry magányos cédrusára. A vastag ágak összevágva, a vékonyát elvitték teherautóval. Minden rendben.
Muszáj megszólalni, megint.
– Egyébként merre szoktál futni? – ezt most a másik fiú kérdezi. Beszélgetés kezdődik, arról, hogyan lehet elkezdeni a futást, hogyan lehet vigyázni az ízületekre, és mi fogyaszt jobban, a sport vagy, ahogy a srác mondja, a visszafogott övészet.
A gazda magyaráz, nagyon egészséges önérzettel.
Apróságokon múlik, hogy épp megbomlik, vagy helyreáll a világ rendje.

Macskák ülnek a bolt előtt. Befelé figyelnek. Aranyos képet lehetne róluk készíteni. A négy macska egy nyugdíjas asszonyt kísért el idáig, felvágottat szoktak kapni tőle, többnyire parizert. Rózsaszínű szeletek a járdán, néhány méteren szétszórva. A macskák mindet eltakarítják, mennek egy darabig az ember után, aki ételt ad, aztán tovább, a dolgukra. Mindegyik tartozik valahová, ez nekik csak egy villámcsődület.
Az egyik cirmos, nagydarab kandúrnak valami történt a bal fülével, lehet, verekedés közben nyomorították meg. Ahogy elindul, át a kocsiúton, a néni fennhangon utána szól: „Csola, hová mégy!” A sérült füle után így nevezett macska nem fordul meg. Egyébként sem szoktak a nevükre hallgatni. A cirmos helyében erre én sem reagálnék, inkább üssön el egy autó.
A néni hangja erős, haja kontyban. Szigorú nézése valamilyen gyermekintézményben fejlődhetett ki ilyen szépen harminc-negyven évvel ezelőtt, és azóta szilárdan tart.
És eteti mások macskáit.
Hétköznapi rejtély, alig tűnik föl.
Lehet, tényleg megismerhetőek egy zárkózott személyiség rétegei, úgy, ahogyan a vöröshagyma levelei lefejthetők – mint A szív bajnokai című filmben mondják a nagydarab fekete srácot családjába fogadó törékeny asszonyról, akinek megformálásáért Sandra Bullock Oscar-díjat kapott.
Az a kérdés, mindig, van-e kedved hozzá, hogy megismerd.
Meg mered-e kérdezni, miért csinálja? Inkább nem.
Ezt például elintéznéd azzal, hogy ilyenkor a néni is biztosan befelé figyel.

A kezembe dobta a harckocsiakna gyújtóját, ahogy magyarázott nekünk. Én elkaptam és élesítettem, ahogy szerintem várta. Kerepelt az óramű, az ütőszeg befordult. Visszakattintottam a helyére, rá lehetett csavarni a kupakját, hogy elrakjuk a ládába. MVZ-57-es gyújtószerkezet, kívülről olyan színű, mint a pác, amit ma a húsnak kavartam. Méz, mustár, olaj, bors, kömény.
Polgárháború zajlott a szomszédban, minket Kiskunhalasra vezényeltek, ott volt a tüzérlaktanyában fél Magyarország honvédsége. Az egri felderítők kijártak a határra, mi a tüzérekkel Pirtón gyakoroltuk, mi lesz, ha jönnek a jugó harckocsik. Aknamezőt húztunk, a tüzérek pedig fölsorakoztak mögé, töltöttek, vártak. Egyszer a parancsnokság eldöntötte, szereljük össze az éles aknákat, hadd derüljön ki, ez mennyi időbe telik. Az egyszerűség kedvéért nem mondták meg, hogy ez is csak gyakorlás. Ültünk a kocsikon, jártak a motorok, hogy majd indulunk, most tényleg a határra. Aztán leálltak a motorok, az aknákat szétszereltük. A fölhúzott óraműveket is le kellett engedni minden gyújtóban, mert nem feszülhet a rugó. Ez is egy feladat.
Az egyik társam kezéből kiesett a gyújtó, rá a láda vasalt sarkára, felrobbant.
A sérülteket elvitte a mentő, a munkát pedig azok folytathatták, akik önként jelentkeztek. A legtöbben jelentkeztünk. Álltunk oktatási alakzatban, a fiatal főhadnagy elmagyarázta sokadjára, hogyan működik ez a fajta gyújtó, mire kell vigyázni, aztán dobta.
Nem tudtam eldönteni utóbb, miért csinálta.
A gyújtó a puha földre esett volna, ha elejtem, nem történik semmi baj, legföljebb megszégyenülök. Hirtelen ötlettől vezérelt szélhámosság, ezzel intéztem el. Tessék elfelejteni.
Pedig neki is új volt az a helyzet. Még harmincéves sem lehetett, nála alig tíz évvel fiatalabb embereket kellett tanítania, akikről alig tudott valamit. Ha tényleg menni kellett volna, tőlünk függ az élete. Együtt ült velünk a pácban – gondolom most – de ezt így ki nem mondhatta. Katonai pedagógia. Először ki kellett szűrni azokat, akik megijedtek a robbanás láttán, nekünk pedig meg kellett mutatnia, hogy bízik bennünk. Nagy levegőt vett, és találomra választott valakit, engem.
Eddig tartott belátni, semmi okom nincs arra, hogy haragudjak rá.

2019. november 17.
Ha horgászni megyek, nem az emberekre vagyok kíváncsi. Jó lenne egyedül maradni, de ez már a Tisza-parton sem mindig sikerül. Szombaton délután az algyői strandon egy horgász épp összepakolt, indult haza, amikor odaértem. Letelepedtem, bedobtam én is. Öt perccel később egyedül maradtam a parton. Hideg szél fújt, bízhattam abban, hogy nem jön más. Egy óra múlva mégis érkezett egy pár. Tőlem ötven méterre telepedtek le. Miután bedobtak, a nő talpas poharat vett elő, rozébort bontottak. Elfértek, a hangjukat is elnyomta a szél és a hullámcsobogás. Fél órával később viszont megjelent a part tetején egy autó, egészen addig eljött, ameddig lehetett. Kiszállt egy harminc körüli vékony férfi, köszönt nekünk, jobbra és balra, aztán lecuccolt, pont közénk. A túlsó szomszéd odament a jövevényhez, mondott neki valamit. Lehet, pont azt tette szóvá, ami miatt én is bosszankodtam: jobb lenne, ha odébb menne, mert így már olyan sűrűn vagyunk, mint egy horgásztavon. Egyikünk sem tud rendesen pecázni, összeakadhatnak a szerelékek.
Meglehet, ha én is szólok neki, elhurcolkodik.
Nem mentem oda.
Nem förmedtem rá, hogy menjen már innen, és udvariasan sem szóltam neki, hogy följebb, ötven méterre ugyanolyan jó hely ígérkezik, ráadásul ott nemrég etettek.
„Ha hagyod magad, letaposnak” – visszhangzott bennem, amit régen otthon mondtak ilyenkor. De hát negyvenhét éves vagyok. Nincsenek már sokan a családban, akik fölróhatják nekem a gyöngeségeimet.
Vigyáztam minden dobásnál, nehogy összeakadjunk. Fogtam egy harcsát, amit ugyan vissza kellett engedni, de legalább nem ültem ott kukán.
A köztünk ülő jövevény egy keszeget fogott. Aztán egyszerre fölpattant, és futva ment az autójához. Hároméves kisfiúval jött vissza a partra.
Ezért nem akart eltávolodni a kocsitól.
A gyerek nemrég ébredhetett föl. Vékony, sírós hangon beszélt, de ahogy meglátta a halat a szákban, felélénkült. Lelkesen segített az apjának a botok körül, azt mondta, ő is akar fogni „egy bagolykeszeget”. A haragom elpárolgott. Együttéreztem az apával, drukkoltam, hogy bírja türelemmel a gyerek minél tovább, hogy pecázhasson. Talán fél órát bírta. Elengedték a keszeget, hazamentek.
Csak a jegyzőkönyvbe akartam rögzíteni: örülök, hogy nem szóltam rá erre a férfira. Jobb a tudat, hogy esetleg élhetetlen vagyok, mint azzal szembesülni, hogy meggondolatlan, tapintatlan. Nem tudom, változik-e ez még, vagy már végleg felnőttem.

2019. november 10.
– Ott nekünk szolgáik voltak – meséli a nyolcéves Márkó. Arról beszél az edzésen, milyen volt a család első nyaralása. Felnőttek állják körül. A szemük nevet, egymás arcára pillantva nyugtázzák, Márkó a pincérekre gondol, amikor szolgákról beszél.
Most járhatott étteremben először.
– Azt mondták anyáék, spórolnunk kell, nagyon. És addig-addig spóroltunk, hogy az összes pénzünk elfogyott...
Olyan csönd van, mint amikor az edző a következő gyakorlatot magyarázza. Tényleg érdemes nagyon figyelni. Nyilvánvaló a tanulság, a kisgyereket okvetlenül el kell vinni világot látni. Fontos a helyszín, de még lényegesebb, hogy az ember ott legyen mellette. Nem csak azért, hogy el tudjon neki magyarázni mindent, amit esetleg nem ért, hanem mert ez a felnőttnek is izgalmas.
Akkor is, ha járt már ott azelőtt százszor.
– ...Egyszer pedig bementem egy szobába – folytatja Márkó. – Volt ott a padlón egy vaddisznó, ami szőnyeg.