Két szőke gyerek üvöltözik egymással a nyírszőlősi horgásztanyán a színben, amelynek egyik oldala nyitott. Kisfiú és kislány, testvérek lehetnek. Rángatják a csocsóasztalt, amely alig áll a lábán. A fiú a golyót teljes erővel csapja a kövezethez. Később valamit keresgélnek a kövön, mintha a golyóról pattant volna le egy szilánk. Megtalálják, egymás kezéből kapkodják ki. Látványos előadás, vonzó lehet, mert a két és fél éves kisunokám elengedi a játék fűnyírót, amit odáig tolt, megindul a gyerekek felé, mintha madzagon húznák. Megyek vele.
A testvérek kék szeműek, közelről már nem annyira félelmetesek. Kisiskolás korúak, a fiú egy évvel lehet idősebb a lánynál. Látom, mit keresnek a kövön: a résekbe fűzőgyöngyök szorultak, azokat próbálják kipiszkálni. Az előző délutánon kézműves foglalkozást tartottak a színben, akkor szóródhattak le a gyöngyök. Az unokám azonnal segít gyöngyöt piszkálni, de nehezen boldogul. A kislány otthagyja a bátyját, mellénk guggol, és várja, hogy az unokám kiszedje a gyöngyöt a résből. Ahogy sikerül neki, nyújtja is a kislánynak, aki azonnal kikapja a kezéből, és várja a többit. Ezt fogjuk játszani? Az unokám azonnal tudomásul veszi, én lázadoznék, de aztán inkább segítek neki. Amelyik gyöngyöt ujjal nem lehet kipiszkálni, azt kifordítom egy jégkrémpálcikával. Ez jó, mert kipattan a gyöngy, viszont hiába nyúlna érte az unokám, a kislány gyorsabb. Odakap, ha kell, félrelöki az unokám kezét, hogy hozzáférjen a guruló gyöngyhöz. Pedig úgyis megkapná. Nem lehet megállapítani, hogy ez az ingerültség természetes, vagy tanult viselkedés, mindegy is. A fiú közben egy ideje már szólongatja a húgát, hogy játsszon vele, de a kislány mindig azt feleli neki, nem. A fiú megsértődik, elszalad a nagyapjához, aki egy padon ül egy nejlonszatyor mellett, telefonál. „Papu, játsszál velem!”
Papu nem jön, telefonál tovább, én viszont a legszívesebben mennék, rosszulesik ez a szerep, ami nekünk jutott. Az unokám azonban maradni akar. A sokadik kipiszkált gyöngyöt is lassan, áhítatosan nyújtja oda a kislánynak, ha véletlenül ő jut hozzá. A lány idővel mintha hozzá lassulna. Egyszer megsimítja a kezét is. Ezen meglepődünk. Az unokám kapcsol előbb. A kislányra néz, köszörüli a torkát, morgó, aztán harákoló hangot hallat. Én tudom, hogy a zöld kukásautót utánozza a Nándimeséből, de a kislány nyilván nem, döbbenten várja, mi következik. Az unokám nyugodtan befejezi a mutatványt, elmagyarázza, hogy ez a zöld kukásautó, és aztán keresi tovább a gyöngyöket.
A kislány nem felel, nem mozdul. Bámul.
Ilyen, Kiscsillagom, a türelem.

Kiszállok az autóból a hátsó ülésről, az unokám mellől. Hazahoztak, ők mennek tovább. Elköszönök. Nem szól, néz rám, és aztán lefelé mutat, az ülés felé, ahol az ivókulacs, a puffasztott golyós zacskó és egy játéktelefon van. Visszabújok félig, odanyújtom neki a kulacsot, de nem az kell neki. Sem a golyó, sem a telefon. Nyúlok gyorsan a zsebembe, szerencsére maradt még egy borsóhüvely, borsót eszegettünk végig az úton. Bontom ki, nyújtom a tenyeremben a borsószemeket, de rázza a fejét. Továbbra is az ülésre mutat.
Az anyja elöl már tudja, miről van szó, csak nekem ilyen lassú a felfogásom.
Azt akarja, üljek vissza mellé. Azt nem lehet, mert már késő van, fáradt, fürödnie kell, aludni, és már elköszöntem stb. – hirtelen nem is tudom, miért ne lehetne.

Körbenfutás a teremben libasorban, indiánszökdelés, gimnasztika, aztán párokba rendeződés, ütés és hárítás. Szabad küzdelem. Közel lépni a másikhoz, annyira, hogy lásd a rezdüléseit, amikor eltalálod, lásd, ahogy gyürkőzik, mindjárt visszaadja. Ilyen közelről nem félelmetes. Végül labdázás ötkilós medicinlabdákkal. Így zajlott a bokszedzés. Még szép, hogy a járvány idején szünetet kellett tartani.
Aztán megszűnt az ökölvívó-szakosztály.
A társaság a fürdőben, a szabadtéri gyógymedencében találkozott újból egy este. Beszélgettek, mint korábban edzés után az öltözőben a kamionozás szépségeiről és kihívásairól, arról, hogyan készül töltelékes áru vadhúsból, hogy már karabélyokkal lőnek egymásra a határ túloldalán az embercsempészek, és érdemes-e taxisra hallgatni, ha Rómában jó diszkóba szeretnél menni.
A fürdő melletti pizzériában vacsoráztak. A hegesztő ott tudott csatlakozni hozzájuk. Dániáról beszélt és arról, hogy mostanában hosszú gázcsöveket raknak össze. Ha egy nagyobb szakasszal elkészülnek, hajó húzza befelé a tengerbe. Dolgozni, maszkban, aztán készenlétben állni hosszú ideig, ez elég fárasztó. Egyszer nagyon unta magát, beállt segíteni azoknak, akik pakoltak, de meglátta a főnök és rászólt, mi ez, tessék visszamenni a lakókocsiba várakozni.
A hegesztő mesélés közben levette a kabátját. Alatta trikó, bal vállán-karján műanyag fólia csillogott. Új tetoválás, fekete-fehér grafika. Odanézett mindenki, nahát, milyen szép.
A karon, amit más combnak is elfogadna, Harry Potter koncentrál, és emeli a pálcát.

A pécsi fényfesztiválon éjjel épületek falára, járdára vetítenek színes fényekből komponált képeket. Az emberek keresztül-kasul járják a várost, megállnak bámészkodni, társalognak.
Mi hamarabb elfáradunk ebben, mint a helyiek. Visszamennénk a szállásunkra. A házigazda azt mondja, ő még marad a barátaival, de mi menjünk csak haza nyugodtan a hegyre, odatalálunk, a kapu pedig nyitva. A kutya ugatni fog, de ne féljünk tőle, mindenkit megugat, őket is mindig, és már ismer minket, hiszen délelőtt találkozott velünk. Csak szólítsuk a nevén, menjünk be bátran az udvarra, hátrálni fog, megnyugszik. Ezt nehéz elhinni, de nem vitatkozunk. A bejárati ajtó kulcsát az udvarban a pad támláján, hátul, szögre akasztva találjuk. Jó éjszakát!
A taxi sokára ér oda értünk a megbeszélt helyre. A keskeny hegyi utcákon szédítő tempóban megy, szólni kell a sofőrnek, hogy lassítson. A viteldíj azonban olcsóbb, mint nálunk ugyanekkora távolságon. Kiszállunk a kapu előtt, a kutya dühödten ugat. A nevén szólítom, még jobban ugat, nem hátrál. Nyitjuk a kaput, szólunk hozzá, kimondom megint a nevét, többször is. Nincs mit tenni, bemegyünk. A kutya ugat, de hátrál. Ahogy bemegyünk az udvarra, elhallgat. Közelebb jön, megszagolja a kezem, a lábam, engedi megsimítani a fejét. Mehetünk. Ott a pad, és a támláján hátul, a szögön a kulcs.
Minden pontosan úgy történt, ahogy megmondták.
Nyugaton vagyunk.

Amikor nem fáj semmije, a futó tényleg jól érzi magát a versenyen, függetlenül attól, hogy a mezőny elején halad vagy a végén. Mintha szeretnivaló ünnepségen lenne, például esküvőn. A sajátján vagy másén, ez nem egyértelmű, mindenesetre nem kell megtagadnia magától semmit. Nem is szabad. Innia kell, nem várhatja meg, hogy szomjas legyen. Enni is, mindent, amit csak megkíván. A pálya mellett nyolc-tíz kilométerenként, frissítőasztalokon aszalt gyümölcsök, sajtok, szalámi, meleg étel is, sütemények. Meggyes pite. Egy helyen hűtött montenegrói bor, ami talán túlzás, tekintve, hogy két magyar borvidéket is érint a versenypálya. Barátok, jó szándékú ismeretlenek figyelik – ahogy a felesége is –, hogy érzi magát, mert ezt fontos tudni mindenképp. Ha nem beszél, ki kell találni, mi lehet a kívánsága, olyasvalami, ami esetleg nincs az asztalon. Ezek az emberek ilyenkor jobban egymásra hangolódnak, mint a honfiak a kormánypárti frakcióban.
„Azt hiszem, szükséged van most erre” – mondja egyikük, fehér kutyája világít az éjszakában. Szamojéd spicc, vizsgázott terápiás kutya. Meg kell állni, megsimogatni, különben nagyon csalódottan nézne. Várunk vissza! – így engedi útnak másvalaki, miután enni adott neki, az asztaltól, ahol tényleg visszafelé is el kell haladnia négy-öt óra múlva a cél felé menet, ha minden jól megy. Kérdés, hogy amikor odaér másodszor is, még mindig jól érzi-e magát. Meglátszik, például a mozgásán. Mozog. Eszik, iszik, köszön, megy tovább. Ennyiből nem derül ki, milyen a mentális állapota, pedig ezt is jó tudni. A barát tehát utánaszól halkan: András! A futó megáll, visszanéz, beszélnek, először nem érti, amit hall, de rájön, hogy ugratják, a káromkodás is kiszalad a száján, nincs mit tenni. Mert azt kellett hallania megint: várunk vissza.

Sötétzöld katonai takaró széle lóg ki egy huzat nélküli dunna alól az erdei tisztáson. Szemét nincs a közelben, mint a többi erdei ember tanyáján.
– Hol lehet?
– Ott, alatta – mondja a szociális munkás.
Tényleg, húzódik a dunna közepén egy gyűrt hegyvonulat, de olyan keskeny, elképzelhetetlen, hogy ott benn ember legyen, ezt gondolja a fotóriporter.
– Ott fekszik pedig, ha mondom – bizonygatja a szociális munkás hangosan, és közelebb megy a szatyorral. Vagdalthús van benne, piros és zöld dobozos. Leteszi a dunna mellé.
– Jó estét, Pista!
A dunna széle csodálatosképpen fölemelkedik, öreg gyerekarc van alatta. Fél méterre pislog a szociális munkás cipőjétől. Mozdul a száj, de alig lehet érteni, mit mond. Köszöni az ételt.
– Szívesen. Aztán egyen!
A fej egy pillanatra megemelkedik. Bólint. Zizzen a szatyor, ahogy megfogja, behúzza a dunna alatti világba. Visszabújik ő is. Most megint láthatatlan.

Egyiptomi férfi. Kitűnő tanuló volt, mehetett külföldre szakmai gyakorlatra, és ő a békés, vendégszerető Magyarországot választotta. Amikor leszállt vele a repülőgép Budapesten, akkora hó hullott, hogy két napba telt, mire odaért gyakorlati helyére, egy tangazdaságba. Fél év múlva megnősült, hazavitte magyar feleségét. Két évvel később visszajöttek, mert itt jobb feltételek között foglalkozhatott kukoricanemesítéssel, olyan hibridekkel, amelyek tűrik a szárazságot. Ez a szempont Egyiptomban is, Magyarországon is fontos. Amit létrehozott, fennmarad, a vetőmag-vállalkozást már az unokák vezetik. Ő az ezredfordulón volt hatvanéves. Hirtelen ment el. Sírján az algyői temetőben a kő sötét színe miatt most jobban látszik, mint a többi síron az, ami a legutóbbi eső után mindenen megült a szabad ég alatt, főleg autókon (persze, lehet azt hinni, hogy ilyen távoli ügyek nem érintenek minket), sárgásvörös fátyol: szaharai homok.

„Ebbe az utcába nem megyünk be” – mondta a beteg, nevetett is, ami csodálatos volt, mert a tüdejének egy része nem működött. Elmagyarázta komolyan is, azért nem akarja, hogy beadják neki azt a gyógyszert, mert az emberkísérlet lenne.
A fiatal doktornő, akit segíteni osztottak be arra az osztályra, egy kollégával együtt figyelte a nevetést. Disszimuláció, látszik, milyen erős hit táplálja. A másik orvos mondott valamit, a doktornő csak bólintott, érti, mi a beteg kívánsága. Figyelte tovább az arcot, amit, lehet, másnap vagy legkésőbb harmadnap már nem fog látni, ezért talán illik emlékezni rá valameddig.
Másnap, így mondja, azon kapta magát, hogy kerüli azt az ágyat. Utóbb persze oda kellett mennie – már más feküdt ott – mégis, egészen sokáig ment ez a kerülgetés. Otthon aztán sírt.

Szilveszter éjjel egy hatvanas években játszódó angol krimibe merültünk. Puritán, ólmos fényű képek, kiszámíthatatlan mese. Az orvos szakértő az áldozatokon olyan sebeket talált, amelyek nagymacskára vallottak, és tényleg nem ember, hanem tigris gyilkolt. Lelőtték egy szögletesre nyírt sövénylabirintusban.
Félig oldalról nézve a képernyőt szokatlan volt, hogy ilyen lapos, ahhoz képest, milyen mélység nyílik meg benne.
Ez nyilván csak nekem tűnt föl. Egyedi öregségélmény.
A tévészerelés volt a hobbija házunk korábbi tulajdonosának, Vajna Andrásnak. Gyűjtötte a tévéket – ahogy a tévécsatornákat Andy Vajna, aki eredetileg szintén András –, sehol sem láttam még ennyit együtt: a melléképület, a garázs, a garázs padlása is tele volt. Azért lehetett rájuk szükség, mert ha az egyikben tönkrement valami, azt a másikból pótolni tudta. Vajnáék már elköltöztek, és mi már ott laktunk, de még mindig nem sikerült elvinni a teljes gyűjteményt. El kellett férniük a mi holmijainknak a melléképületben, ehhez több szabad helyre volt szükség, úgyhogy én is pakoltam a tévéket. Blokktégla formájúak voltak, tornyot, falat lehetett belőlük építeni. Raktam egyiket a másikra, figyeltem, hogy kötésben legyenek, aztán ahogy az egyiket megemeltem, majdnem kiesett a kezemből. Háromszor olyan nehéz volt, mint a többi. Bámultam a cirill betűs feliratot az elején: orosz gyártmány. Talán kovácsoltvas alkatrész van benne?
Néhány évvel az ezredforduló után jártunk, a fiaim nem értették, mitől vicces ez, hiszen nem lehetett emlékük a szovjetorosz ipar bumfordi gyártmányairól.
Azóta András elment, ahogy Andy. Én nagyapa vagyok.
Az új tévék a mienknél is keskenyebbek. Ettől néha még szédítőbb a mélység, amiben elmerülünk. Kiszámíthatatlan, hogy ez is mivel jár.

Terepjáróval ennivalót és vizet viszünk a csapdákban lévő csalimadaraknak. Kék vasketrecek a bozótosban, derékig érő füvű kaszálóban, néhány éve telepített erdő szélén.
Dolmányos varjú ugrál az egyikben, várta már nagyon az ételt. Ez a varjú nagyon régen megvan már, úgy beszél róla a vadászmester, mint egy megbízható munkatársról. A legtöbb csapda lakója tyúk vagy kakas, néhánynak galamb.
A dúvad megérzi a csalit, hallja a hangját – magyarázza a vadászmester –, körbenézi a ketrecet, hol juthatna be. Nyilván csak egy helyen, ahol aztán fogva marad. A tyúkhoz nem férhet hozzá, hiába hiszi, hogy majd szépen leemeli, mint az ólban az ülőről. Arról nem beszélünk – annyi mindenről esik szó, és nem is ezért vagyok ott –, mi történik a csapdába ejtett dúvadakkal, és hogy milyen fajokra gondoljak, amelyek ezek szerint itt nem kívánatosak. A csalimadarakról viszont megtudom, hogy nem esik bántódásuk.
Amíg a vadászmester oda nem ér, ott szuszog, vergődik mellettük, alattuk, a rács túlsó oldalán a ragadozó, ami rájuk pályázott, és talán már sejti, mi vár rá.
A csapdázás itt munka, ahogy a vadetetés, az itatógödör mélyítése a talajvízszint alá. Azoknak a dúvadaknak, amelyek nem mennek be a ketrecbe, hattyúnyakcsapdát kell állítani. A vadászmester beássa a homokos földbe, felhúzza, ráakasztja a húsdarabot, beszórja a tetejét földdel. Csak akkor csapódik el, ha valami elkezdi fölfelé húzni a húscafatot. A ragadozó madarak nem ásnak a húsért, így azokat biztosan nem öli meg. Vagyis a csapda szelektál. Van mellette figyelmeztető tábla, hogy aki erre jár, vigyázzon. Nem veszélyes azokra az emberekre sem, akik nem értenek magyarul, erre mennek el a földúton vagy az erdőben, nagy csapatban, miután átjutottak valahogy a határon. Ezen akár át is gyalogolhatnak – és mutatja, milyen biztonságos a csapda: rálép, ugrál rajta egyet-kettőt. Így tényleg nem csapódik el.
Róluk sem beszélnénk, nem ezért jöttem, de aztán megkérdezem: a többi csapdához nem nyúlnak?
– Nem bántják a tyúkot, a kakast, de ha galambot találnak, azt kiveszik – magyarázza a vadászmester. – Eleinte kerestem a közelben tollat vagy vért, a tűzrakás nyomát, hogy hátha levágták, megsütötték, de nem. Csak kiveszik és szabadon engedik.

Szeretnél segíteni valakinek, telefonon beszéltek, nem ismered, nem látod az arcát, azt mondja, „pedig nagyon szeretném, ha mögtalálná”. Amit keres, azt nehéz megtalálni az archívumban. Átváltasz te is ö-ző beszédre, mert mégis szeretnél neki adni valamit. Észre sem veszed rögtön, hogy váltottál, és lehet, ő sem, csak egyszerre megélénkül a beszélgetésetek.
Rejtőzködő ö-ző.
Ez a tudományos neved. A nyelvész így említ.
Kineveted a Mars téri világító táblát, Polcbötyár, mert így nem beszél senki, ez biztos – annyira biztosan tudod, mit hogyan lehet mondani ö-zve, de napok telnek el úgy mégis, hogy megszólalnál tájszólásban. Nem is figyelsz rá, hogy a gyereked ezt használja-e otthon, és komolyan figyelni kell, hogy tetten érd magad, mikor váltasz át. Egyébként olyan érzés, mint amikor hazaérve a városból leveted a cipőt, és zokniban mégy be a szobába.
A tájszólás el fog tűnni – mondja a könyvtáros, ahogy ezt a váltást szóba hozod, mert egyre kevesebben fogják használni. Beszélgettek, Algyőn, a függetlenség napján, a sátornál. Ez ünnepnap, gulyáslevest mérnek óriásbográcsból, árusok vannak, ugrálóvár, rodeóbika. A bikának mintha foszforeszkálna a szeme. Egymás után ülnek föl rá a gyerekek, a kezelő indítja a menetet, a bika előbb csak forog, aztán nyolcast ír le a feje, ennél tovább nem bírják, akik rajta ülnek, lecsúsznak. Melletted áll egy férfi, karján négyéves szőke kislány, nézitek, ahogy a bikára most egy nagyobb lány ül föl. Mintha tovább bírná, de a bika őt is gyorsan lerázza.
„A fene ögye ki a szömit!” – szakad ki a karonülő kislányból. Az apja zavartan mosolyog, neked pedig átmelegszik a szíved ettől a csúnya beszédtől.

Köszönök egy idegennek, még egynek, és a következő sarkon túl is valakinek, ahogy Diane Lane köszön egy egész filmen keresztül minden reggel a szigorú öregúrnak, aki végül ránéz és megbillenti a kalapját (Napsütötte Toscana), tehát kalandból, de a viszonzás reményében. A reményt régen kőbe vésték, még ha szerényen rövidítve is. A. B. F. R. A., a boldog feltámadás reménye alatt.
Szeretném azt hinni, ez csak érzelmesség, nem érzelgősség. Úton vagyok, voltam éjjel az erdőben, összetegeződtem a dunai szúnyogokkal, a töltésen a fejem fölött villant egy hulló csillag, mint a vaku, nem láttam még ilyet. Olyat sem, hogy ha fáj az ember hasa, de a lába bírja, akkor létezik az az állapot, amiben tovább lehet menni, amikor épp nem görcsöl nagyon, és ezt lehet bírni akár tíz órán át. Csak erősebben kell hinni, hogy a futás valójában most is boldogít, és nem hiábavaló önpusztítás. Visszaérek Szekszárdra, és mielőtt találkoznék a barátokkal, akik elém indultak a Garay térről, nehogy a végén eltévedjek, a fáradtság miatt, az endorfintól, vagy mert már otthon érzem magam, köszönök, az Árnyas szurdik elejétől a Kadarka utcáig hat vagy hét embernek. A legtöbben fogadják. Tudják, milyen verseny van itt. Aki nem tudja, megkérdezi, hiszen már beszélgetünk.
– Honnan futsz?
– Innen indultam tegnap, át Bajára, aztán vissza.
– Ott aludtál?
– Nem aludtam.
– Nem? – ez egy hatvanéves férfi. Néz figyelmesen. Úgy látja, igazat mondok. – Akkor most már gyere be, üljél le, öntök gyorsan egy fröccsöt!
Meglepődik a válaszon: jó lenne, de kifutok az időből. Elköszönünk. Vannak ilyen idők, ajánlott távolságok, járvány, új élet, ami mintha mégis mindenben megegyezne a régivel. Megegyezik, szeretném ezt hinni.

Kodelkának se keze, se lába, mégis vígan úszik a Dunába'.
Amikor az udvaron, a babakocsiban altatott, ezt énekelte a dédnagyanyám. Onnan tudom, hogy emlegették a családban. Fahangja volt, és máskor nem is nagyon danolt, de nekem igen.
Ami a szöveget illeti, gyilkosságról szól. Megtörtént eset, Szász János filmet forgatott róla négy éve. Most utánaolvastam. Léderer Gusztáv főhadnagy és felesége, Schwartz Mici 1925. január 8-án megölte Kodelka Ferenc hentest, több húsüzlet és vágóhíd tulajdonosát a pénzéért. Feldarabolták a halottat, darabjait bőröndökbe rakták, elvitték a Dunához, bedobálták. Gricsák Ferenc, egy csepeli gyártelep éjjeliőre meglátta őket, megkérdezte, mit csinálnak. Azt felelték, megdöglött a kutyájuk, azt dobták a vízbe. Az őr gyanúsnak találta a dolgot, szólt a csendőrségnek. A nyomozók a család házának padlásán megtalálták a bőröndöket. Az egyikben még voltak emberi maradványok. Léderer Gusztávot kivégezték, Lédererné a háború után szabadult a börtönből. Budapesten virágot, cseresznyét árult. Pénzért állítólag hajlandó volt elénekelni a kuplét, amit róla írtak.
Én is azt hallhattam Mamukától.
Nyilván mindegy volt, mit énekel, úgysem értettem.
Nem rémlik az arca, sem a hangja. Van rólunk közös fekete-fehér kép, az udvaron ülünk, én a kocsiban, ő kisszéken, fején kendő, beárnyékolja a szemét, lefelé néz, maga elé. Ez nem sok emlék.
Most megtudtam, hogy volt humora, nem is akármilyen.

Közel állt Sztálinhoz. Azt is hallotta, ahogy beszéd közben levegőt vesz. A generalisszimusz belenézett egy pillanatra a makói fiú szemébe, ahogy az arcokat figyelgette, míg a tolmácsok fordították a hadifoglyoknak a beszédét.
„Ti elpusztítottátok ezt az országot. Most már addig nem mentek haza, ameddig föl nem építitek megint.”
Mondott mást is, de ezt jegyezték meg a legjobban. A makói fiú megértette, ezt az embert nem érdekli, hogy ők sem a saját akaratukból mentek oda háborúzni.
– Mit gondol! Nem szólhatott ott vissza senki! – feleli az egykori hadifogoly a Kossuth Söröző pultjánál, már fátyolos kamaszhangon. A mellette álló másik kocsmavendég odébb húzódik, én maradok, látom, ahogy a kilencvenéves férfi megfiatalodik a sírásban. Kérdezek tovább, ha már elkezdtem, ez a figyelem és az együttérzés jele, de neki fájdalmat okoz.
Várni, hogy egyszer elfogy ez a fájdalom.
Ritkán látott vendég, de most itt van, és igazi kútfő, érdemes lenne valakinek meghallgatnia. Ezzel a hírrel telefonált a Kossuth Söröző tulajdonosa. Kolléganőm, akivel beszélt, visszakérdezett, hogy akkor miért nem hallgatja meg valaki. Azért átadta az üzenetet, én meg mentem, és meghallgattam, ahogy tudtam.
Amikor már nem volt több mondanivalója, elköszöntem. A tulajdonostól is, aki a rozsdamentes pult mögül még utánam szólt, diadalmasan csillogott a szemüvege:
– Mondtam, ugye!

Körülöttem sündörgött, ahogy vártam a Vámos Cukrászda előtt. Figyeltem, megszólítottam.
„Eltávozás, vagy csak kimaradás?”
Ezt az értheti, aki volt katona. Azt kérdeztem, milyen hosszú időre lépett le otthonról, de igazán nem számított, mit mondok egy ismeretlen kutyának. Szólni akartam hozzá, mert ilyenkor a legtöbb úgy tesz, mintha megértene, ami megható és szórakoztató. Ez is figyelt. Nézte a szememet – sapka a fejemen, a maszk az orromig takart, szegény alig látott az arcomból valamit –, aztán megfordult, átszaladt a Vásárhelyi utcán, be a tüzéptelepre. Félméteres léccel jött vissza. Letette a lábam elé, ugatott kettőt, erős hangon. Felvettem a lécet. Azonnal elkapta a másik végét, húzta, jobbra-balra meg is rántotta a fejét. Elengedte, megint ugatott. Eldobtam a lécet. Rohant érte, hozta vissza, nyújtotta a kezem felé, de ahogy nyúltam érte, elhúzta, hogy utána kelljen lépnem, ha meg akarom fogni. Elkaptam a fát, huzakodtunk, aztán elengedte, úgyhogy megint el kellett dobnom. És megint.
Így ütöttük agyon az időt, egy labrador – vagy labradorféle – és egy számára vadidegen ember, akiről a hangja alapján azt gondolta, lehet vele játszani.
„A kutyádat is hozod? Nem mondtad” – ámult a csongrádi ember, aki értem jött autóval. Mondtam, hogy ez nem az enyém, nincs kutyám. Nem tudom, elhitte-e, de egyedül szálltam be. A kutya tudomásul vette, hogy dolgom van, elfordult, ment vissza a telepre.
Kaptam kézfertőtlenítőt, megtudtam, hogy ez nagyon hatékony szer, megöl mindent, ami árthat. A maszkot is levehetem, ha akarom, mert működik a légfrissítő, fertőtlenített levegőt szívunk be. Ahogy kanyarodtunk, éreztem, az ülés támlájának széle finoman ellentart. Megkérdeztem, jól érzem-e, a sofőr pedig válaszul bekapcsolta a hátmasszírozó programot. Nyugodt hang, lassú beszéd, okosautó.
Észre kellett vennem, milyen világba csöppentem.
A kutyát azért nem felejtettem el.
Jófej az a labradorféle, mondtam Veszternek, a tüzéptelep tulajdonosának, amikor beszéltünk. Igen, mondta, neki is tetszett, rendesen viselkedett náluk. Nem az övé, nemrég jött valahonnan. Egy ismerős azt mondta, tudja, kitől szökött el. Szóltak neki, az eljött, megnézte, de azt mondta, ez nem az ő kutyája. Most meg már hiába jönne bárki is – mondta Veszter – mert elment.
Kóbor kutya. Vagy világutazó.

Az aggódást nem lehet kinőni. Az aggodalmas természetű gyerek, akit gyávának is neveznek, úgy nő föl, hogy egyre több dolgában válik magabiztossá, de a szorongásait is mélyebben éli meg. Amikor például meg kell szerelni a trotil préstestekből álló töltetet durranó gyújtózsinórral egy fa derekán, nem szorul össze a gyomra. Máskor igen. Föl lehet nevelni két fiút, magas létrára mászni, megtanulni csirkét vágni, disznót, halat ölni kíméletesen, vállalkozást indítani, és majdnem ötvenévesen alig aludni éjjel, mert másnap reggel vinni kell a macskát ivartalaníttatni.
A macskán sosem látszik, hogy aggódna. Az anyja hozta a házhoz, harmadmagával, valamiért úgy gondolva, ott jó helyük lesz a kölykeinek. Aztán fondorlatos módon elpusztult, állítólag a harmadik szomszédban, a kicsik pedig maradtak. Köptek, fújtak, borzolták a szőrüket az ember láttán, az egyik megdöglött, de a másik kettőt sikerült megszelídíteni. Egyet sikerült elajándékozni, olyan házhoz, ahol szintén rettentő nagy szükség volt kismacskára. Egy maradt. Összejárta a friss betont a felújítás alatt álló fürdőszobában, és még sok más jelét adta annak, hogy hosszú távra rendezkedik be.
Miatta is lehet aggódni.
A macska a másnapi műtét miatt este hattól nem ehet, ezért be kell csukni éjjelre a melléképületbe. Kaparja az ablaküveget. Kihallatszik, két ajtón keresztül, ahogy mantyog, nem érti, miért lett bezárva. Gazdája nagyon sajnálja ezért, és a műtét miatt előre is. A feladat: reggel úgy nyitni ki azt a dupla ajtót, hogy a macska ne rontson ki, be kell valahogy tenni a vesszőből font, acélrácsos ajtajú macskabörtönbe, aztán elvinni az állatorvoshoz.
Reggelig el lehet képzelni minden eshetőséget, abban a tudatban, hogy az igazi jövő megjósolhatatlan.
Igen, mert a macska nem ront ki, hagyja magát betuszkolni a kutricába. Benn pedig úgy néz szét, mint amikor új lakást vizsgál az ember, és a mennyezeten itt-ott beázás nyomát fedezi fel.
A gazda áll a falhoz támaszkodva, izzad az idegtől. A kosár a lába mellett. A macska simán eléri. Ki is nyúl a rácson. Megfogja a lábat, finoman, mint amikor a karját, a vállát, az arcát szokta érinteni, és ott marad a mancsa.
Várnak.

Letöltendő börtönbüntetésre ítélték, már nem először. Tudomásul vette a határozatot. Amikor megkapta a behívót a börtönbe, mégsem jelentkezett.
Elbújt.
Hiába keresték a rendőrök.
Aztán előkerült. Bement a börtönbe, jelentkezett, hogy megjött, ha késve is, elnézést.
– Miért csinált ilyen hülyeséget, Columbo? – kérdezte tőle szolnoki ügyvédje. Columbo pedig – ez a beceneve – elmagyarázta, hogy ínhüvelygyulladása volt, nagyon fájt a keze, alig bírta mozgatni. Így nem mehetett a börtönbe, mert aki bekerül, annak, még ha ült is korábban, meg kell védenie magát a többiektől. Okvetlenül ki kell derülnie, hogy az új ember hol szerepel a rangsorban. Ő pedig nem akart csicska lenni. Ám ahogy meggyógyult, nem bujkált tovább.
Mese?
A szolnoki ügyvéd, akitől a történetet hallottam, azt mondta: nem, helyismeret.
2021. február 4.

Azzal a hírrel szaladtam be a nyári konyhába, hogy Fityula hátul, a tyúkólnál fölugrott a háztetőre, és most föntről ugat az utcára.
– Csúnya dolog hazudni, kisfiam – mondta nagyapám.
Nem kelt föl a kisszékről, hogy kimenjen az udvarra, megnézze, igazat mondtam-e.
Biztos, hogy nem ezért lett ez a szakmám, ami, hanem a nevelés, a természetem és véletlenek kellettek ahhoz, hogy már jó ideje embereket hallgatok.
Ha akarom, néha le tudom ellenőrizni, hogy amit mondanak, igaz-e, de nagyrészt rájuk kell hagyatkoznom. Nem mondhatom, hogy nagyot csalódtam volna. Többnyire érdemes hinni, felnőttnek nézni a másikat, és mindig van eredménye annak, ha igyekszem megérteni, valaki mit miért tett. Ilyenkor folyton figyelni arra, hogy ne hallgassak az előítéleteimre – egy idő után nehéz szellemi munka. Azért sokkal könnyebben megy, mint kutyának a háztetőre ugrás.
Ennek a történetnek nem is én vagyok a hőse, hanem a kutya. Mert tényleg fönt ugatott a tetőn.
Amikor felnőttek mondták neki, már a nagyapám is elhitte.
2021. január 28.

Vasárnap, ebédidő.
Láncfűrésszel dolgoznak a közelben.
Biztos, hogy azzal.
Meg lehet különböztetni a hangját a flex, a fűnyíró, a fúrógép, a csiszoló, a sátorunk közelében, az ártéri parcellán éjjel reflektorral szántogató traktor, vagy az öreg hőstenor cirkula hangjától. Belátni, hogy szinte sohasem rajtunk múlik, csönd van-e körülöttünk, hogy hiábavaló visszakívánni a régi, békebeli csöndeket, aztán a dühöt megélni, beleunni, és fülelni, természettudományos érdeklődéssel – ehhez nem kell férfinak lenni.
– Ó, hát van neki fűrésze – dünnyögi a feleségem. A nyitott ablaknál áll. Mintha egy gyerekről beszélne.
Amikor elkezdek nevetni, először nem is érti, min. El kell magyarázni, aztán ő is nevet. Nyilván még mindig halljuk a fűrészt, de nem halljuk meg, már csak azt, ebéd közben, amikor elhallgat.
Így lehet túlélni.
2021. január 10.

A pofonparti előtt össze kell szerelni a ringet, elrendezni a teremben a székeket, és az asztalokat, ahol a bírók ülnek. Fogadni kell az érkező szakosztályokat, megmutatni, hol öltözhetnek át a fiúk, a lányok. Egyeztetni, ki lesz a kék sarokban, ki a piros sarokban. Ha kiderül, hogy nincs mindenkinek piros és kék meze is, akkor megnézni, hogy kinek milyen van, és hogy az ellenfelének van-e másmilyen. Ha igen, akkor talán meg lehet kérni, hogy viselje azt inkább. Ennek a bírók nem örülnek, mert náluk más szerepel a papíron. Három menet, igazi bíróval, igazi ringben, szemben egy ismeretlen, akiről nem lehet tudni, milyen gyors, mekkorát üt. Mutathat kevesebbet, mint amire a kinézete alapján lehetett számítani, és lehet babaarcú gyilkos. Aki a ring mellett áll, az is többet tapasztal, mint ha a youtube-on meg-megállítva nézné Manny Pacquiao valamelyik meccsét. Élőben a kis ütés nyoma is látszik a másik emberen. Az is, amikor elkezd vérezni. „Jobb adni, mint kapni” – olvasom az egyik sportiskola versenyzőinek melegítőin.
Már összeszereltük a ringet, lehet szusszanni egy kicsit. Az egyik bíró eligazítást tart a szakosztályok vezetőinek. Egy kisfiú mögötte épp belakja a színpadot, szaladgál egyik sarokból a másikba. Edzésre is el szokta hozni néha az apja. Egy ideig buzgón csinálja velünk, amit az edző mond, aztán egyszerre kilép a felnőttek közül, mert úgy gondolja, ezt simán meg lehet tenni bármikor, és szaladgál, labdázik. Ha rászólnak, vagy visszaáll, vagy nem. Az apja most is figyelmezteti, ne mászkáljon ott, ne zavarja a megbeszélést. A kisfiú ránéz az apjára, de úgy dönt, nem hallgat a szóra.
A bíró közben felemeli a hangját. Nem tudjuk, mi miatt, talán egy közbevetett kérdés bőszítette fel, de egyre hangosabban beszél. Már kiabál. A szakosztályvezetők komolyan, még nagyobb figyelemmel hallgatják. Szemlátomást mind eldöntötték, az az indulat személy szerint nem nekik szól. Egy idősebb férfi inkább a terem sarka felé néz, tüntetőleg. Neki fontosabb, hogy közben lássa, hogyan készülnek a tanítványai.
A kisfiú megáll a színpad közepén. Nem szeppent meg, csodálkozik. Ránéz az apjára, aki azt suttogja neki, menjen oda hozzá végre, mert nagyon ideges az a bácsi.
A teremnek tökéletes az akusztikája. Minden szót lehet hallani, ami a színpadon elhangzik.
– Nyugodjon meg a bácsi! – dörmögi a kisfiú.
A szakosztályvezetők mozgolódnak, van, aki lehajtja a fejét, mert remeg a szája a nevetéstől. A terem sarkában valaki kuncog. A bíró mintha nem venne tudomást erről, beszél tovább, de már nem kiabál. Ennyi kellett neki, hogy megnyugodjon.
Egy gyerek, akin rögtön látszik, milyen ember.
2020. december 29.