Már hazafelé tart, át a Piac téren, mindjárt éjfél. Fut. Eddig egy lélekkel sem találkozott, itt, a Hóvirág utca sarkán viszont ketten is állnak. Most zárhatott be a Platán. Ránéznek. Egyikük megszólítja. Találkozik a két Magyarország, vándorló kőzetlemezek a mélyben.
– Hova szaladgálsz ilyenkor? Edzöl? – a másik ácsorgó nevet.
– Igen.
– Tán verseny lösz, mi?
– Igen.
– Mit! Éjjel lösz, bazmög? (Nevetés.)
– Igen.
– Jaj, hát már mög sé ismerlek, té vagy az? Öcsém!
– Nem.

Miatta halasztották el két órával a fesztivál megnyitóját, hogy biztosan ide tudjon érni Budapestről. Ahogy kiszállt a golyóálló kombiból, láttuk, amit a tévében nem lehetett észrevenni: festi a haját. Élénk gesztenyebarnára. 
A nagy sátorban az ebéd utáni desszert magas apátfalvi túrós lepény volt. Egyik embere ránézett a miniszterre, mosolyogva, kérdőn. Ő bólintott. Sóhajtott és kimondta: 
– Ilyet nem szabad ennem...
Beosztottja úgy nevetett, mint amikor a társasjátékban csaláson érik a nagyapát. Ő érezte, ez nincs rendben, megrezdült gesztenyeszín haja, vette a kicsi villát, és elfelezte a süteményt.
– Na! A fele... Ennyit azért mégiscsak lehet.
Aprókat kanalazott, hogy lassan fogyjon. Soká nézte a maradék darabot. Körbelesett. Beosztottja már nem figyelt, elég volt neki annyi, hogy rápirított a miniszter bácsira. Tehát gyorsan megette azt a darabot is.
Ez szép volt.
Igazán emberi.
Olyannyira, hogy muszáj volt belegondolnom, nincs-e egy kis igazság abban, amit egy gyűlésen mondott rólam – vagyis a magamfajtákról, de simán magamra ismertem –, hogy féreg vagyok.

A fenyőfának egy jó tündér megengedte, hogy lépkedjen, vándoroljon. A fa bejárja a világot, honvágya támad, hazamegy. Ám ez már nem ugyanaz a völgy, legalábbis nem érzi otthon magát benne. Elindul tehát újra, hogy megkeresse pontosan azt a helyet, ahol csemete volt. Lázár Ervin meséjét sokszor olvastam a fiaimnak. Szerették, talán értették is, hogy egy felnőttről szól, klassz kis tragédia-zárvány.
Mi lesz ezzel a hallgatag, álmodozó élőlénnyel?
Tovább keresgél, feltűnés nélkül, de közben megtanulja becsülni azokat a helyeket, amelyek legalább kicsit otthonosak, valami apróságtól. Amikor új házba költöznek, pakolnak a csillárok nélküli szobákban, rájuk esteledik. Fény kell. Muszáj legalább egy meztelen égőt fölszerelni a mennyezetről lógó vezetékre. Létrára mászik, ez tériszonnyal kellemetlen, küszködik. Düh, kétségbeesés közepette észreveszi a gyereket, aki bevackolt egy papírdobozba, és elaludt.
Éjjel a tévét kapcsolgatva egy krimiben ragad. John McClaine-nel óvakodik a reptéri épület fagyos alagsorában, bogár a fény felé. Zene szól, Patti Page énekli, milyen könnyű megszeretni az Old Cape Cod nevű amerikai fürdőhelyet. A lemez egy kinyitott szekrényben forog, a honvédségnél látott ilyen vasszekrényeket. Ujjnyi fűszoknyás táncosnő-baba billeg a lemezjátszón.
A munkahelyén, a neobarakk épületben késő este leveti a cipőt, mezítláb jár a szőnyegpadlón. A mosdóban nem kapcsol villanyt, ennyi év után már a sötétben is rátapint a csapra. Megnyitja. Folyik halkan a meleg víz, hívő szájából az ima.

Antal Imre a vásárhelyi strand meleg vizes medencéjében azt mondja a párjának, hogy nagyon régen evett már marhapörköltet.
– Majd én mindjárt főzök! – kiáltja mellettük egy ismeretlen férfi. Csobogva kimegy a lépcsőhöz, elsiet. Húsz perc múlva visszatér. Kéri Imikét, menjenek át a fák alá, ott állította föl a háromlábat, mindjárt jön a hús. Imike elmosolyodik, fölkel, párjával együtt megy az ismeretlen után, a hűvösbe. Tényleg ott áll az állvány, bográccsal, négy kempingszék, fehér műanyag asztal, gázpalack, hozzá való főzőapparát. Az asztal alatt kicsi kék zsírosbödön, kosárban hagyma, vágódeszka, nagykés. Néhány üveg sör. Huszonéves srác érkezik, poharakkal, hoz még egy csomó holmit, lepakol, köszön, eltűnik. Imike, az egykori zongoraművész, televíziós személyiség, Vásárhely szülötte leül a fák alatt, és a nap hátralévő részében élvezi a rajongást.
Ez az imádat messziről nézve nevetséges. Pedig nemes érzés. Nincs köze a hatalom iránti alázathoz, hiányzik belőle a félelem. Nem is istenhit, mert élő ember a tárgya. Nemi vonzódás sincs benne. Tiszta szeretet, el lehet fogadni. Imike és párja jól érzi magát. Új ismerősük sovány, magas, kopaszodik, de félhosszú a haja. Összeszereli, beluffantja a gázt, aprít, darabol. Izzad, mint egy galoppló, de azért ügyel, hogy a lábszár közé nehogy odadarabolja az ujjait. Beszélgetnek, söröket bontanak. Akik messziről nézik őket, látják, Imike beszélgetés közben kihúzza magát, mintha frakkban, zongoránál ülne, játszani kezd a fehér asztalon. Társa nézi egy ideig, aztán megérinti a vállát. Abbahagyja.
A pörkölt lassan készül el, de igazán finom, ízlik Iminek. Megköszönik szépen. Ha lehet, még maradnának, nagyon jó itt. Jó, mondja a vendéglátó. Már nem lesi egyfolytában Imrét, néha hajlandó elnézni mögötte. Látja a fák törzsét, messzebb a kőfalat, fölötte a gimnáziumot. Minden a helyén, állandó, biztos. Ehhez méri hozzá, újra és újra, a csodát.

Tizennyolc fok volt a szobában, az egyetlen nő kardigánt viselt. Ő lazacszínű ingben ült az asztalfőn. Lecsúszó szemüvegét időnként hüvelyk- és középső ujjával tolta vissza. Üvöltött:
– Hogy képzelted, hogy berakod ezeket a kiscipőket? Normális vagy?
Egy pár gyerekcipő az aznapi újság első oldalán. A boltban nem akarták visszacserélni, pedig egy nap alatt szétment egy kisgyerek lábán. Erről szólt a cikk. A képen azonban nem volt ember. Tényleg hülyén nézett ki az a két árva lábbeli. A főszerkesztőnek igaza volt, ez sokszor előfordult, az is, hogy ordenáré hangnemben beszélt velünk, most az előző esti szerkesztővel. Ilyenkor talán ugyanígy, kiabálva lehetett volna vele tárgyalni, de mit mondunk neki? Hogy nem egy nevet írtunk el, ez csak egy kép, és az olvasó észre sem veszi, hogy rossz? Hogy nem viselkedhet ilyen megalázóan egy nála húsz évvel idősebb emberrel?
Még az értekezlet elején kifogyott a golyóstollamból a tinta, csak vakarózni lehetett vele. Mégse tudtam fölkelni, elmenni másikért. Nem bírtam megszólalni, ahogy a többiek sem.
Egy nagy, lomha légy mentett meg minket. Berepült valahonnan az asztal fölé, ő pedig erre elhallgatott, le sem vette róla a szemét. Rovariszony. Ezt tudtuk róla. Összesodortam egy újságot, fölkeltem, és két pontatlan ütés után röptében eltaláltam a legyet. Akkor visszafordultam, felé, a szemébe néztem. Reméltem, látja, milyen dühös vagyok. Ám ő is, ahogy mindenki a szobában abban a pillanatban, a bal lábamra figyelt: rikító vörös ellipszisek a szürke nadrágon. Amíg idegességemben az asztal alatt, a lábamon körözgettem a tollal, újból megeredhetett a tinta. Vártam, hátha megszólal, vagy legalább valaki felröhög. Szép hosszú pillanat volt.

Börtönőr, virágtermesztő vállalkozó, végül bőrdzsekis, motoros öregúr lett. Egy fia és egy lánya született rosszul sikerült házasságából. A háza gyönyörű. Az ilyenre mondják, minden pedáns otthon mögött ott egy eltékozolt élet. Mit csinálhatott volna jobban? Amikor Svédországban élő lányával beszélt telefonon, és úgy érezte, gond lehet náluk, pénzt vett ki a bankból, motorra ült, meg sem állt a lánya házáig. Sok autó állt ott, de nem volt baj: a lánya ment hozzá az új társához, az esküvői vacsoránál tartottak. Amikor megtudta, mibe csöppent, szó nélkül kiment, visszaült a nyeregbe. Hiába próbálta marasztalni új veje, hazamotorozott.
Megírta az élettörténetét. Kérte, olvassam el, javítsam ki a hibákat. Kaptam tőle egy italnyitó készletet cseresznyefa dobozban. A ház alatti pincebárban adta át. Egy irigy ember megkönnyebbült volna, ha ott körülnézhet, mert volt sokféle ital, de a legtöbbje gyönge minőségű kocsisbor. Nézte, mit nézek, és kitalálta, mire gondolok:
– Ez az egész csak dísz. Tudod, hogy anyám kocsmáros volt. Én még sohasem ittam alkoholt.

Rángatták egymást, lökdösődtek a céllövöldék előtt. Mi meg, kicsik, nem tudtuk, mi ez. Durvák voltak, huncutul nevettek. Akkor olvastam, az Irén azt jelenti, béke. Lehet ilyen a béke?
Most leül mellém a buszon, beszélgetünk. Beadta a válópert, majd harminc év után. Nem volt értelme tovább várni, a férje régóta az anyjánál alszik, csak nap közben néz haza. A gyerekeknek is önálló életük van, legutóbb akkor jártak itthon, amikor bútort kellett pakolni meg festeni, mert az apjuk nem csinálta. Mióta lehet otthon főzni, a saját pálinkáját issza, ez annyival jobb, hogy legalább lehet tudni, mit. Kezdi reggel, és délben már nem lehet érteni, mit beszél. Pedig dumál, akkor is.
– Biztos rajtam is múlt, hogy ez lett – szól komoran. Érzem, ezt férfinak akarta elmondani, így ér valamit. Hallgatom, de nem ezt folytatja. Elmosolyodik:
– És te? Jársz még bunyózni?

A kamerát még nem kapcsolták be. A riporter elmagyarázza az országgyűlési képviselőjelöltnek, mi történik. Szerepelni fog a tudósításban, de nem azt írják majd a neve alá, hogy országgyűlési képviselőjelölt. Most mint magánembert kérdezik: járókelő, akit találomra megszólítottak, vagy olyasvalaki, aki (nyilván szenvedélyesen) érdeklődik a mezőgazdaság iránt.
Nem várom meg, mit beszél. Biztosan föltalálja magát, jó szándékkal mond valamit ezekről a családokról – amelyekkel ő nem fog találkozni személyesen, ahogy a tévénézők zöme sem. Rengeteg, csak a megyében negyvenezer család, ez összesen vagy hárommilliárd-kétszázmillió élet. Anyák, herék, dolgozók, mindenki a helyén a maga erős, igaz államában.

Odaadom a vacsorát a kutyának, befalja, pihen tíz-tizenöt percet, aztán kimegy az udvar közepére, ugatni. Néhány éve szokott rá. Nem konkrét dologgal van baja, csak úgy általánosságban ugat. Idővel a környékbeliek is csatlakoznak hozzá, mert ha ez az öreg kutya ennyire kitartóan ugat, akkor biztosan baj van.
Ilyenkor eleinte kimentem hozzá. Megérintettem a hátát, hogy rám figyeljen, széles mozdulatokkal elmagyaráztam neki – már régóta süket –, hogy hallgasson. Abbahagyta. Várta, mikor megyek be. Ahogy bementem, újrakezdte. Dühös voltam. Hosszú időnek kellett eltelnie, mire tudomásul vettem, hogy a kutyának tényleg ez a dolga. Itt nincs mit tenni, meg kell várni, hogy elfáradjon. Mostanában hamar belefárad. Amikor csönd lesz, felemelő érzés arra gondolni, félálomban is, hogy milyen türelmes vagyok.

Lassú füst egy szőke, csontos fiú körül. Szülei sokáig próbálkoztak, orvosi segítséggel is, mire sikerült ez a gyerek. Nagyon vigyáztak rá. Tizennyolc éves. Látom gyerekkora óta, most is, minden reggel, a megállóban. Ahogy jön a busz, gyorsan beleszív a cigarettába hármat-négyet, mintha csak azon kapna levegőt, hüvelyk- és mutatóujjával csípi, aztán elengedi, nem tapos rá. A füst maradékát a buszon fújja ki. Hunyorgó, kemény ember akar lenni.
Azt hiszem, sikerülni fog.
Fölszáll, az eldobott filter a légörvénytől odébb gurul az okkersárga köveken. A tegnapi is ott van még, az már nem mozdul.

Klárikának sötét pergamenszínű arca, vállig érő haja és borszaga van.
Nem kell ám végighallgatni, amit mond – kapod a figyelmeztetést a csongrádi sörözőben, de úgy érzed, ha már nem adsz neki pénzt, jobb sorsot, mert nem, legalább végig kell hallgatnod, amit mond. Ennyivel tartozol neki. Klárika fogja a vállad, és csillogó szemmel magyarázza neked, hogy az vajon milyen lenne, ha ő, mint rákos beteg, „fölszerelné magát” – és mutatja, hogyan vesz magára valamit –, és odaállna az utcán a Soros György mellé, megnyomná a gombot – és mutatja, hogy kell működésbe hozni egy robbanómellényt.
– Messze van – mondod neki.
– Kicsoda? – csodálkozik. – Milyen messze?
És ekkor – mindegy, hogy rettegsz boldogan, vagy szégyenkezel – érzed, hogy ez most nagyon fontos pillanat.

Székhelyi József és Pál Tamás szerda este a szegedi IH Rendezvényközpontban a Szép jó estét, Mr. Green! című darabot adta elő. A jegyen az áll: "tolerancia két részben, klezmerrel". New Yorkban egy zsidó hagyományok szerint élő idős özvegyembert fellök autójával egy fiatal férfi, akit szociális munkára ítélnek: a bácsiról kell gondoskodnia. Erről szól a darab, interneten utána lehet nézni. Aki szereti tudni, mire vált jegyet, utána is néz, hogy ne érje meglepetés, bár biztosan vannak hazárdőrök. Ahogy elcsendesedett a taps, és szedelőzködtünk, egy férfi azt mondta komoly arccal a párjának, előttem: „Tele van velük a parlament is, de hát mindegy...” Nincs mese: ha egy előadás jó, nemcsak a színpadon, a nézőtéren is zajlik a dráma.