– Foglalkozása?
– Kisasszony.
Nevetve mesélte, hogy nem dacból válaszolt így annak idején az új hatalom hivatalnokának. Tényleg ezt gondolta korrekt feleletnek. „Igen, ennyire naiv voltam” – mondta derűsen.
Neki tényleg azt írta elő az édesapja, hogy tanuljon, nyelveket is, vegyen zongoraleckéket, énekórákat, tudjon meg mindent arról, hogyan kell vezetni egy háztartást, hogy ha majd férjhez megy, felnőtt asszony lesz valaki mellett, boldoguljon, és ne legyen kuka a társaságban. Édesapja szerette, így látta jónak nevelni. Nem számolt azzal, hogy olyan rendszer jön, amelyben kisasszonyokra nem lesz szükség. Persze, ő is naiv volt.
Nem ismerem a folytatást. Nem tudom, milyen igazságtalanságok érték még a tizenhat éves gyereklányt, miután egy hivatali szobában összeomlott körülötte az a világ, amit addig megismert. Nem tudom, mi lett a vagyonos polgárcsaláddal, visszajárt-e valami abból, ami akkor elveszett – voltak-e a famíliában, akik naivan vártak a revansra, a teljes, igazságos kártérítésre, és aztán méregették a valóságos kárpótlást. Tényleg a nevetés az egyetlen érett, felnőtt válasz a történelem abszurd húzásaira?

Csöngettek. Ahogy megy az ablak felé, át a nagyszobán, először az autó fehér tetejét látja meg a kocsibejárón. Száraz a torka. Így meg lehet ismerni ezt az autót. Ugyanez a kocsi jött érte fél éve, kora délelőtt, kisebb fajta küldöttséggel. Bekocogtak az ablakon a slusszkulccsal: jöjjön azonnal, nincsenek elegen a frakcióban, kell a szavazata, különben nem lesz költségvetés, és az beláthatatlan következményekkel járna.
Legutóbb megmondta, nem megy többé. De hát hogyan beszéljen az ember arról, hogy megsértődött?
„Még meg sem borotválkoztam” – ezt felelte végül, de sürgették: nem baj, csak öltözzön föl. Jöjjön.
Most két nő áll a kapu előtt. Képviselők.
Házikabátot vesz, beengedi őket. Csöndesen köszönnek, megállnak a nappaliban, és csaknem egyszerre kezdenek el sírni. Nem tudja, miért sírnak.
Az egyik keresi az ő tekintetét, a másik kimeredt, könnyes szemmel néz körül a lakásban. Csendéleteket lát, tájképeket, portrékat, nagy íróasztalt levélnehezékkel, amely bronz akt, körben szépen restaurált régi szekretereket, a könyvespolcon klasszikus-gerinceket, fő helyen a Márai-naplók teljes sorát. Régies ízléssel berendezett enteriőr, a tulajdonos minden nyilvánosan kimondott szavának aranyfedezete.
Szépen kéri őket, üljenek le.
Akkor meglátja egyikük kezében az ételhordót. Elhozták az ebédjét. Nyilván tudják, mostanában akadozik a kihordás. Nyúl az ételhordóért, hogy akkor kiviszi a konyhába. A nő föláll, átadja, picit gépies, ünnepélyes mozdulattal – ezen mindhárman mosolyognak. Mire visszaér a konyhából, a nők abbahagyják a sírást.
Ebből tudhatja, hogy szeretnének még valamit.

Hozzánk jár, elfogadja az ennivalót, de megérinteni nem engedi magát a fekete macska. Amikor nálunk lakott egy vizsla, hetekig nem mutatta magát. Miután hazavitték a kutyát, megint visszaszokott. Nem tudom, hogy azért ragaszkodik hozzánk, mert számító, vagy hűségeskedik. Azt nyilván nem mondhatom, hogy a miénk.
A konyhának az udvarra nyíló ajtajánál szokott ülni. Úgy figyel befelé, mintha tévét nézne. A műsor akkor kezd izgalmassá válni, amikor főzünk valamit, és húst darabolunk. Már az is érdekes, ha szendvics készül. Olyankor kap egy szelet szalámit, esetleg egy vékony húsnyesedéket. Ahogy nyitom a szúnyoghálóajtót, és kiadom alatta az ételt, a jobb mancsával nyúl érte, beleakasztja a körmét, elrántja a zsákmányt, és odébb fut vele. Este, amikor megkapja a hivatalos vacsoráját a műhelyben, a tányérjába, három lépés távolságot tart.
Szoktam neki halat hozni a Tiszáról. Egy ilyen alkalommal a lábamhoz dörgölőzött, nyilvánvalóan véletlenül. Talán lehetett neki igazi gazdája, akihez dörgölőzött, vagy ez a macskáknál ösztönös viselkedés - nem tudom.
Két napja gondoltam egy merészet. Amikor odaöntöttem neki a zörgős ételt, és hozzáfogott, közelebb léptem. Megsimítottam a hátát, nagyon óvatosan, de ő fölpúposította, hogy erősebben érje a kezem. Mohóság volt ebben a mozdulatban. Három simítás volt - fölnézett, meglátta, hogy én simogatom, és akkorát ugrott ijedtében, hogy fölborította a tálját. Aztán csak állt, nézett, mint aki most ébred.
Nem tudtam nevetni, mert ez nem vadállati rémület és zavar volt, hanem emberi szorongás. Megsajnáltam, kimentem a színből.
Alig tudok valamit a macskákról. Csak annyi látszik, hogy ez olykor szeretetteljes, máskor szomorú, bántalmazó kapcsolat az emberiséggel, amelytől bárhogy próbálnak, nem tudnak szabadulni.

Csak egy óránk volt arra, hogy fürödjünk a Balatonban, de már nem vagyunk gyerekek. Ezt is tudtuk élvezni, jutott elég élmény. Emlékezetes a nagy kalapú nagyasszony a büfé teraszán, aki szigorúan rászólt a pincérre, hogy ne a mi rendelésünket vegye föl, hanem az övét, mert már régebb óta vár. A hattyú kedves volt, közel úszott a strandolókhoz a kamasz fiókáival együtt, és, ahogy a kicsik is, kézből evett. Olvastam valahol, hogy ez a madár különösen agresszív, ha fiai vannak. Jó volt látni, hogy az emberek nem kenyeret adtak nekik, amitől megbetegedhetnének, hanem kukoricát.
A legérdekesebb látvány egy harminc év körüli nagyvilági férfi volt, aki nyugágyon napozott, szivarral a kezében, mintha egy csöndes, homokos parton pihenne valamelyik tengernél, vagy egy filmen. A gödrösi szabad strand legforgalmasabb helyén állt az ágya. Jöttek-mentek az emberek körülötte, sok papucs csoszogott, karcogott a betonon. A napot is eltakarták előle szinte mindvégig. Nem zavartatta magát, arca sem rezdült, pedig ébren volt. Néztük pár pillanatig, mulattunk rajta.
Hazafelé megint eszembe jutott.
Nincs jelentősége, de talán mégsem biztos, hogy sznob volt. Lehetett igazi különc is, aki tényleg tudott pihenni abban a zsivajban. Ha ez a helyzet, nem érdemelte meg, hogy kinevessem.
Helyet foglalni egy büfé asztalánál, mintha tényleg nyaralna az ember, de közben is figyelni, mert itt sérülhetnek az érdekei, bármelyik pillanatban; szóvá tenni a sérelmet – nem foglalkozni azzal, hogy a pincér egyedül van, és annyit lót-fut, hogy kilométerórát kellene szerelni a lábára – végül tudomásul venni, hogy majdhogynem hiába emeltük föl a szavunkat: ez a mi iskolánk, munkahelyen, családi ebédlőasztal mellett, temetésen, szabadságon. Vajon hogyan lehetne könnyedén alkalmazkodni, szorongás nélkül, a méltóságot megőrizve – és tudni, mikor lehet fölhúzni a moszkitóhálót a függőágyra, kirekesztve az egész világot, hanyatt dőlni, élvezettel? Igazi, nagy életművészet ez. Nagyobb, mint kivándorolni, aztán boldogan élni egy szabálykövető, összetartóbb, boldogabb közösségben.

Tücsök ciripel éjjel a nyitott ablak előtt, olyan erős hangon, hogy zavar az olvasásban. Híreket böngésztem, de becsukom a számítógépen az összes oldalt, és inkább hallgatózom. A monitor alig világít. Új a háttérkép, két napja állította be a feleségem. Lapos folyópart, pára a víz fölött, félsötét, piros égalj, a túloldali erdőnek a körvonala látszik.
A Tiszán, nem messzire Mindszenttől, egy homokpadnál készült ez a felvétel. Sokszor aludtunk ott sátorban. Mögöttünk, az erdőben rengeteg tücsök ciripelt. Amikor pedig nem közvetlenül a parton, hanem fönn, az erdőben vertük föl a sátrat, körülvett minket ez a hang. Nagyjából egyforma távolságban lapultak, úgy, mint egy halászháló csomói. Biztosan egymáshoz szóltak ilyenkor. Az egész, amit hallottunk, a társalgásuk. A ciripelésnek oka van, annak is, amikor abbamarad.
Ha valamerről elhallgattak a tücskök, onnan hamarosan halk motozás, avarzizegés hallatszott, valamilyen nagyobb állat vonult. Legalábbis náluk nagyobb: általában egér, mert a még nagyobbakat általában zavarja az emberszag, messze elkerülik a sátrat. A róka nem kerüli, de ha ennivaló vagy lábbeli nem marad kívül, akkor nem tud ellopni semmit.
Feküdni egy sátorban a Tisza-parton, messzire a lakott helytől, hallgatni a víz loccsanásait, neszelni a zajokra, miközben mindenki más jóízűen alszik – így táboroztam én sokáig. Nem szerettem sátorban aludni. Védtelennek érzem magam a vékony ponyva alatt. Akármi történhet odakinn. Elemelhetik a ladikot, a horgászbotokat, lopakodni sem kell, mert a sátorból csak nehézkesen, lassan mászhat ki az ember. Egy zippzár, kettő, cipőt húz, kapcsolja a zseblámpát, amelynek fényénél úgyis csak azt látja, amit megvilágít. Ha pedig lekapcsolja, a szemének szoknia kell a sötétet. Vaksi, lassú, gyámoltalan.
Hogyan is lehetne így nyugodtan aludni?
„Az az ember, aki elmondta esti imáját, olyan kapitány, aki őrszemeket állít. Nyugodtan alhat” – ezt a francia költő, Charles Baudelaire írja, de én egy magyar könyvben olvastam. Lengyel László és Várszegi Asztrik húsz éve megjelent Beszélgetőkönyvecskéjében említik, hogy egyiküknek kinn állnak az őrszemei éjjelenként, a másik viszont vállalja minden következményét annak, hogy őrszemek nélkül alszik.
Rám is ez várt, mint aki nem köteleződött el valamilyen hit mellett. Vállalni minden elképzelhető rosszat, és ebben megnyugodni. Nagy örömöt okozott, amikor észrevettem, aztán megfigyeltem az erdőt átjáró ciripelést, a természet adta riasztórendszert, amely nem hanggal, hanem csönddel jelzi, mire kell figyelni – és újból folyamatos ciripeléssel azt, hogy megint minden rendben arrafelé. Jó így, az apró zajok alapján ismerkedni az éjszakával. Hamarabb el tudok aludni az erdőben, jobbat pihenek.
A kazánházban, a mélyhűtő mellett tömött szatyor áll, benne szárazon tartó dobozokban gyufa, fűszerek, evőeszközök. Minden holmi, ami a sátorozáshoz kell. Bármikor indulhatunk.
A monitor háttérképe és az egyetlen tücsök, ami odakinn ciripel, mindent ideidéz, amit megéltem a sötét Tisza-parton. Itt ez a tücsök – jó erre gondolni –, úgy hallatja a hangját, mint ha most is rengeteg társa lenne. És tényleg jelent valamit, ha elhallgat.

Az öngyilkos hajlamú sorkatonákat azonnal leszerelik, ezt hallotta, és ő meg akart szabadulni a honvédségtől. A gyengélkedőn, ahol a legtöbb időt töltötte, volt két cimbora, akikkel kártyázás közben megbeszélte, milyen gyógyszerből hány szemet fog bevenni. Ők várnak egy ideig, aztán szólnak az ügyeletesnek. Bekerül a kórházba, kimossák a gyomrát, ami nagyon rossz, de mégsem tart tizenegy hónapig, mint a hátralévő szolgálati ideje.
Bevette a tablettákat. Két barátja közben valahonnan füvet szerzett, beszívtak, megfeledkeztek róla. Amikor átment hozzájuk, nevettek rajta, hogy tényleg megcsinálta. Valahogy mégis kiderült, hogy baj van. Civil mentő jött érte, beültették. Amikor a kocsi kikanyarodott vele a laktanyakapun, elveszítette az eszméletét. Megmentették.
Hétköznapi munkahelyi beszélgetés, katonaviselt emberek és több fiatal, hallgatjuk a beszámolót. Ez után már nem szól senki. Lehet gondolkodni, tisztességről, bátorságról.
Az biztos, békeidőben nagyobb bátorság kellett ehhez az életveszélyes színjátékhoz, mint nekem ahhoz, hogy elfogadjam, a haza szolgálata kötelesség, bevonuljak, megtanuljam, amit ott tanítottak, vigyázzak a társaimra, összetartsak azokkal, akikre ugyanígy lehetett számítani, letöltsem a kiszabott időt. És biztos, hogy tisztességtelen volt az ő menekülése? Ha már kiderült, hogy a laktanya nem neki való hely, nem lett jobb mindenkinek, hogy lelépett, mielőtt tényleg kárt tett volna magában, másokban?
Róla gondolkodtam, és arra jutottam, hogy sokkal több bajom van magammal. Nem szeretek ítélkezni, bizalmatlan vagyok azokkal szemben, akik magabiztosan ítélnek – de közben azt szeretném, hogy az én igazam nyilvánvaló legyen. A haza például legyen állandó közösségi tér, szellem és érző személyiség, lásson, halljon. Hallja azt is, amiről épp beszéltünk. Tartsa számon, mit tettem érte, legyen igazságos, legyen tisztában a szeretetem természetével.
Ez naivitás.
Most úgy látszik, nyilvánvaló jelek alapján, hogy a hazának rá, az egyszeri álöngyilkosra van szüksége. Én pedig az vagyok, akitől meg akar szabadulni, illetve jó néven venné, ha magamtól eltisztulnék innen.

A fénykard, amit apja készített – ásónyél, ezüst festékkel befújva – a könyvállvány mögül került elő. Azzal támasztotta alá valaki, ott, ahol megroppant. Valaki?
Nyilván az apja.
Vajon miért nem árulta el, hogy tudja, hová lett a kard? Merthogy – mondja Peti –, biztosan látta, hogy nagyon hiányzik neki.
Kamaszkora egyik felében megvolt, a második szakaszában pedig kereste az elveszett holmit, amelynek valóságos értéke nincs, csak szimbolikus. Ha nem kereste épp, akkor búsult amiatt, hogy nem találja. Utóbb ezt a fájdalmat elnyomták újabbak, akkor lett megint eleven, amikor fizikaórán szóba került az erő.
Nézni a Csillagok háborúját évről évre, olyan érzéssel, mint egy katolikus szertartás szerinti rekviemet.
Most kipakolta a szülői házban az utolsó, érintetlen szobát, és váratlanul nagy öröm érte.
A megroggyant állványt kidobta, a kardnak még keresi a végleges helyet. Szem előtt nem akarja hagyni – akárkinek nem fog magyarázkodni, mi ez –, azt mégsem szeretné, ha megint elkallódna.

– Egy harmincéves férfi ma nem az, ami régen.
Saját éttermének teraszán a fiáról beszél így, aki tehát még éretlen, nem akar foglalkozni vendéglővel, pincével, szőlővel. Mintha Horatio Herbert Kitchener ülne velem szemben a Your country needs you föliratú első világháborús brit plakátról. Vele együtt picit én is neheztelve gondolok valakire, akit nem ismerek, viszont elképzelhetem, milyen. Aranyifjú, legszívesebben vitorlázik, kártyázgat a barátaival. Köztisztviselő a kormányhivatal jogi és hatósági főosztályán. Magyar-történelem szakos középiskolai tanár, cinizmus-szürke kardigánban. „Üzleti ügyekkel nem foglalkozom” – mondja halkan, somolyogva, ha az apja kapálni hívja a szőlőbe. Csordás Gábor, a költő, aki azt írja Sanzon című verse végén, „egy harmincéves férfi mennyire/nem tudja még hogy várni nincs mire/ mert amire egy ilyen férfi vár/ az megtörtént és elfeledte már”.
Mindegy, mit gondolok, mert az a srác egyszer majd, már nem soká, megállapodik.
Érdemes megvárni, akár itt, a teraszon.
Különben a hatvanéves férfiak sem olyanok, mint régen. Aki például velem szemben ül, várt rám a teraszon, a telefonban hallott hang és a kinézetem alapján jól ítélte meg, hogy csakis én lehetek, aki közeledik. Messziről rám kiáltott, a keresztnevemen szólított, tegezett, pedig most találkozunk először. Magabiztos és kíváncsi, őszinte, a végletekig. Lakatosnak tanult, vendéglátóipari főiskolát végzett, dolgozott szállodában, csak negyvenévesen vette az első hektár szőlőt. Belehabarodott ebbe az új életformába, főzni, ismeretlen embereknek, saját borral kínálni őket, látni, ahogy ellágyulnak. Michelin-csillaggal ér föl, amikor azt mondják, baszod, ez finom volt.
Harley Davidson a garázs hátsó traktusában. Idén még nem volt vele kinn, de majd szeptemberben.
Ez, bármennyit áll, mindig elindul.

– Szia, uram! – köszön rám a pincér az alsóörsi büfénél. Apám és a feleségem már az asztalnál ül, én most értem ide. Ez a modoros udvariasság, hozzá a hosszú ujjú fekete ing a rövidnadrággal, leengedett nadrágtartóval illik a látványkonyhához, a grillpult két faszenes vasalójához – de kiráz tőle a hideg. Kedves öcsém, nem vagyok én úr, paraszt vagyok, legalábbis ehhez a parádéhoz képest annak érzem magam, ráadásul bazi öregnek. Jó ez neked?
Ezt mind leolvashatja az arcomról, mert természetesebben viselkedik, ahogy fölveszi a rendelést. Alkalmazkodik, egy pillanat alatt, beláthatom, hogy otthon van a szakmájában. Nem téblábol, nincs fölösleges mozdulata. A szemetet ugyanolyan látványosan viszi el a konténerhez, ahogyan az innivalót hozza az asztalunkhoz. Óvatosan próbál rávenni arra, hogy komolyabb ételt kérjek, mint a rántott sajt, de tudomásul veszi, hogy nem fogadom el az ajánlását.
Leül mellettünk egy család, két gyerekkel és egy baráti házaspárral – a pincér megdicséri az egyik fiú taréjosra nyírt haját. Figyelme úgy oszlik meg, hogy senki sem érezheti magát a teraszon mellőzöttnek.
Az új vendégek olyan hangosan beszélnek, hogy muszáj odafigyelni rájuk. Anyának ismerős a zene, hangosan dudorászva kíséri szegény Amy Winehouse énekét, apa is csatlakozik hozzá, de nem mosolyognak. Azt gondolom, mint gyerekkoromban, hogy ezek biztosan pesti emberek. Ott ez a viselkedés természetes, nekem egzotikus.
– Megmondtam, hogy nem kérek hozzá szívószálat! – csattan fel anya, ahogy a pincér kihozza nekik az üdítőket. – Szegény teknősök!
Nézünk páran az asztal felé, látjuk az üdítőt, amely flakonban van előtte. Az ugyanolyan káros műanyag szemét, mint a szívószál.
Mit lehet ilyenkor mondani? És mit kell?
A pincér is a flakont nézi. Halkan elnézést kér.
Öt perccel az ellenszenves első benyomás után elnyeri a szimpátiámat. Már sajnálom.

Tanulok: ha egy magyar ember hangosan kimondja Afganisztánban, hogy „köszönöm”, bajba kerül, mert ez a női nemi szerv a helybeliek nyelvén. A „kérem”: férfi nemi szerv. Helyette inkább azt kell mondani – már a tolmácsnak is –, hogy „legyen szíves”, vagy „add ide”.
A „kérem szépen” a nemi szerv méretére utal.
Orrot fújni sem szabad nyilvánosan. Leülni úgy illik, hogy a lábfejek ne nézzenek senki más irányába. Mutatóujj helyett az egész kézzel kell mutatni, és csak a jobbal: bal kézzel mutatni, enni illetlenség – bár ezek a tanácsok minden iszlám országban érvényesek, ahol a vallás határozza meg a mindennapi életet. A legérdekesebb passzus az egymás kezét fogó férfiakról szól a Magyar Honvédség Összhaderőnemi Parancsnokságának 2010-es kézikönyvében, amelyet az Afganisztánba induló békefenntartó katonák számára írtak. A 36., Mit tegyen, és mit ne! című fejezetben ez áll: „Ne nevessen és mutogasson, ha két férfit kézen fogva lát. Ez a szoros barátság jele (ez alól nem kivételek a rendőri, katonai szervek tagjai sem).”
Két kultúra kölcsönhatása figyelhető meg tehát azon a fotósorozaton, amely Orbán Viktor miniszterelnök és Recep Tayyip Erdogan török elnök tavalyi, október 8-i budapesti találkozásakor készült. Az egyik akkori felvétel most előkerült, vándorol a Facebookon: az, amelyen Edrogan Orbán mindkét kezét szorítja. Reakció ez a mém arra, hogy a Coca-Cola meleg párokat ábrázoló plakátjai miatt Boldog István országgyűlési képviselő bojkottot hirdetett a közösségi oldalon az üdítőitalgyár termékei ellen. Beszámolt erről a hazai sajtó, több nemzetközi hírügynökség – az arab Aljazeera is. Megszólalt a Hit Gyülekezete, a Coca-Cola, a Fidesz, a Pesti Srácoknál dolgozó újságíró kolléga, aki tolószékes embereket sem szeretne látni ilyen plakátokon.
Arra gondoltam, elég jó nekem itt – nem szívesen mennék külföldre, főleg nem muzulmán többségű országba –, mert nálunk lehet nyugodtan háborogni, bojkottálni, ítélkezni, ujjal mutogatni, megérteni, beszélni zéró cukorról és toleranciáról, megfigyelni mindenféle szörnyeteg lélek kifejlődését, testközelből. És közben mindig fölbukkannak ilyen képek a közös hírfolyamban: más kuncoghat rajta, nekem meg tömény igazság-pillanat, hogy bármit hiszünk, egymás intim szférájában tartózkodó nőkről, férfiakról szinte semmit sem tudunk.

Hat katona lépked az utcán, színes házak között. Az egyik csapot talál a fal mellett, néhány méter összetekert slaggal. Hiába nyitja a csapot, ezért megemeli a slagot, hátha abban maradt valamennyi víz, inni próbál. Látszik az arca a karimás angol sisak alatt, legföljebb húszéves. Egy másik benyúl a nyitott ablakon, mert teli hamutartót lát a párkányon. Lőni kezdenek rájuk valahonnan a közelből, nyilván a németek. Futnak egy nagykapu felé, de csak egy tud átmászni rajta, a többit eltalálják. Odaát a kapuhoz lapul, feje mellett tépik a deszkát a golyók. Húzná föl a puskáját, megakad a zár. Végül sikerül neki, megfordul, és átlő a deszkán. Gépfegyversorozat válaszol. Pánikba esik, eldobja a fegyvert, rohan, fölmászik a melléképület lapos tetejére. Fehér habos virágú orgonabokor mellett ugrik ki a másik utcára, ahol megint lőnek rá, homokzsákokból emelt barikád mögül, már a franciák. „Angol vagyok!” – kiabálja. Integetnek neki, hogy menjen közelebb. Francia katona nyúl ki érte a homokzsák mögül, behúzza a fedezékbe, tovább löki, jó utat kíván neki. Kiér a tengerpartra, ahol hosszú sorban várják az övéi, hogy értük jöjjenek a hajók.
Ez a Dunkirk című film negyedik perce. A feleségem ekkor áll föl, hogy nem akarja tovább nézni. Nincs semmi baj, maradjak nyugodtan, csak neki ez sok. Maradok, nézem.
Nyomasztó volt, tömény – mondja utóbb. Én pedig nem értem, mi az, ami nyomasztotta, ahhoz képest, hogy egyik kedvenc sorozata a Hannibal, ami pszichológiai és bűnügyi horror. A főszereplő az áldozatainak húsából főz ételt a vendégeinek. Egy másik gyilkos emberi bélből készít hangszerhúrt, a harmadik egy régi magtárban a bőrük színe alapján rendezi el az áldozatait, fölülnézetből döbbenetes látványt komponálva. Ezt én nem szeretem nézni. Más ez – mondja a feleségem –, mert erről tudja, hogy elejétől a végéig a fantázia szüleménye. Olykor nevetni is lehet a morbid párbeszédeken. A háborús film viszont nem elképzelt borzalmat ábrázol, hanem valóságosat. Nem kell, hogy fröccsenjen a vér, ahhoz, hogy megviselje.
Nehéz volt megérteni, de nyilván sokféleképpen vagyunk érzékenyek – és a történelemnek, hiába változatlan, időnként megnő a súlya, elviselhetetlenül.

Zene lüktet az algyői éjszakában, a nyitott ablakon át hallom, ahogy néhány házzal odébb, az udvaron páran együtt éneklik László M. Miksával, a Ladánybene 27 énekesével, hogy kell egy ház lenn az óceán partján. Oda kell visszavonulni, lassabban élni, mint addig bármikor, pipázgatni a parton, és mindent megérteni, ami addig nem volt egyértelmű. Ház nélkül ugyanez az élethelyzet nem ennyire idilli; József Attila versében homokos, vizes sík, ahol szétnéz merengve és okos fejével biccent az ember. Tényleg van köze a megvilágosodáshoz annak a lelkiállapotnak, ami a Tisza mellett, a Balatonnál vagy Dalmáciában elér. A végső igazság megértéséig azonban valószínűleg nem jutok el. Mert úgy érzem, nem akarok saját házat semmilyen parton.
Odamenni szeretek. Ott tölteni egy délutánt, egy hétvégét, két hetet. Horgászni, olvasni, írni, bejárni a környéket. Ha nem házban lakunk, sátort állítani, fát gyűjteni, főzni, beszélgetni, hallgatni. Hazamenni, és még néhány napig otthon is abban a szemlélődő nyugalomban tenni-venni, ami az én igazi természetem.
Hazamenni, úgy, hogy ne maradjon utánam semmi nyom. Nehéz ez, de megtanulható. A Tisza hullámterében lehet olyan WC-t készíteni, ami aztán eltüntethető. A szemetet lehet szelektálva gyűjteni, haza lehet vinni. A krumplihéjat esetleg le lehet borítani az erdőben ott, ahol vaddisznócsapást láttunk.
Persze, meg is lehet venni azt a helyet, ami megtetszett, és házat is lehet rá építeni, ha megengedik a szabályok. Be lehet vezetni a villanyt, vizet, aztán a csatornát is, ne a holtágba folyjon a szenny. Este végigmegy az autó az aszfaltos úton az erdőben, és itt is, ott is tévé villog a szobában.
Lehet kérni, hogy legyen sűrűbben szúnyogirtás.
Nem tudom, használt-e szúnyogriasztót az a hajléktalan, aki évekkel ezelőtt költözött a Tisza hullámterébe, nem messze a Tisza-palotától. Évek óta fönnálló problémának mondták a jelenlétét, mert olyan igényei voltak, amelyek zavarták a közeli kikötő közönségét, a sétányon közlekedőket – jobban, mint a partra nosztalgiából, meglepetésszerűen vissza-visszatérő idős naturisták. Amikor meghalt, fehér ruhás emberek jöttek – fertőzésveszélytől lehetett tartani –, lebontották a kunyhóját az árnyékszékével együtt. Egy csomó értéktelen holmi mesélt az emberi tevékenykedhetnék káoszáról. Ilyenkor talán csak a könyvek őrzik meg a méltóságukat. Az biztos, azt az erdei embert is foglalkoztatták az izgalmas életigazságok a vízparti házában. Krimiket olvasott.

Egészen lehetetlen helyeken is élnek halak. Négysávos főút melletti hólé- és esővízgyűjtő gödör; másfél éve művelt homokbánya; öntözőcsatorna, amely néha kiszárad, zöld, nyákos foltok maradnak csak a medrében – a következő nagy eső után megint van benne élet. Halat fogni nálunk csak horgászjegy birtokában lehet. Minden valamire való csatornát, tavat, folyószakaszt horgászegyesület kezel. Halat telepít, megszervezi az ellenőrzést, területi engedélyt ad ki, ami tíz-húszezer forintba kerül.
A gazdátlan vizek partján ennél kevesebb pénzért is le lehet ülni.
Hónapokig terveztük, hogy egyszer elmegyünk horgászni munkaidőben. Nem lógásra gondoltunk. Meg akartuk találni a módját annak, hogy ez munka legyen, és egyben a távolságtartás nagyvonalú gesztusa. Ez a lehetőség kínálkozott: megnézni, megírni az újságban, hová mehet el mifelénk, akinek nincsenek tízezrei arra, hogy telepített tavon pecázzon.
Mint a világgá ment gyerekek, álltunk a Száraz-ér partján a mellig érő nádban. Gyanús, téglavörös színű, hínárfoltos vízbe engedtük a horgainkat. Hallgattunk. Nem tudtuk élvezni a szabadságot. De legalább láthattuk, így nem lehet eltávolodni attól, ami nyomaszt.
A senki vizén pecázókat is kötik bizonyos szabályok. A kifogott őshonos halakat kíméletesen vissza kell engedni. Az idegenhonosakat – az ezüstkárászt, a Távol-Keletről, drága pénzért behozott amurt – viszont haza lehet vinni. A közellenség törpeharcsát az új divat szerint be kellene dobni a bozótba, hadd panírozza be magát porba, pusztuljon el szárazon. Ez állatkínzás, de ilyenért mégsem büntettek még horgászt.
Nem készültünk erre, és nem is akartunk halat vinni haza. Nem is fogtunk egyebet, csak kilenc apró vörösszárnyú keszeget (Scardinius erythrophthalmus). Jól megnézhettük, mielőtt visszadobjuk őket, sötét alapszínükkel milyen szépen, aggály nélkül alkalmazkodnak őshonukhoz.

– Ez elvisz minket Győrbe.
– Dehogy visz.
– Hát látod! Még mindig fölfelé kerülünk!
Mondom apámnak, hogy ha tényleg ismeri a rövidebb utat, ne hallgasson az okostelefonjára. De nem hallgat rám. Arra megy, amerre a hang javasolja – de közben háborog.
Most, egy háromszáz kilométeres dunántúli autótúrán használunk először navigációt. A feleségem állította be, a hangot is elnevezte, Andrisnak. Rólam. Érdemes használni kamionsofőr és mentő ismerősünk szerint is, mert szól, ha baleset történt előttünk, tudja, hol lassabb a forgalom, merre rossz az út. Csak hát olyanféle tudás ez, amit minden magyarázat nélkül, megfellebbezhetetlenül közöl.
„Hajts be a körforgalomba, majd hajts ki a második kijáraton!” – utasít, de a tábla az első kijáratnál tünteti föl Szegedet. Mi pedig arra mennénk. Apám szerint nem az a helyzet, hogy téved a navigáció, hanem direkt irányít minket kerülőútra, rosszindulattal. Hallgatok, mert lehet, én vagyok naiv, azzal, hogy a végletekig megbízom egy szoftver döntéseiben, tehát végső soron én is úgy viszonyulok hozzá, mint egy személyhez.
Hányan vagyunk a kocsiban? Apa, fiú: egy nem és egy igen, pont fordítva, mint az Ady-versben. És ott a harmadik szerzet, amelyről apám rendesen leszedi a keresztvizet.
Nem kérünk elnézést, és ez így rendben is van. Bár hazahozott minket, arról nem tudunk meggyőződni, tényleg ez volt-e a legjobb út.

Sötét éjjel három ember ül a csónakban. Egy evez, egy világít, a harmadik kezében puska. A fény néha megállapodik egy csillogó szempáron a víz felszínén. Lövés dörren. Odaeveznek, beemelik a zsákmányt. Tizennégy kajmánt ejt el így a magyar vadász a Ford cég telepének raktárosa és szakácsa segítségével Brazíliában.
Ez nem az állatbarátok idegeit borzoló napihír, hanem egy harmincas évekbeli magyar útleírás egyik jelenete.
Molnár Gábor Jaguárországban című műve hagyatékból került hozzánk. Ha nem kérjük, eltüntetik, egy szakajtónyi egyéb könyvvel együtt. Az antikváriumok már megteltek.
A szerzőt nem ismertem. Jó néhányan talán hümmögnek, hogy ők igen, de a magyar irodalom olyan, mint egy esőerdő, senki sem ismerheti teljes egészében. Megtudtam, Molnár Gábor az egyik legnépszerűbb útleírás-író volt. Angol, német, portugál és mongol nyelvre fordították le a munkáit. Brazíliában azért vadászott kajmánokra, mert kibontották a Ford-telep – Fordlandia – drótkerítését az ólaknál, rájártak a disznókra.
Mi lehet érdekes egy régi útleírásban, amikor a tévécsatornák negyede természetről, utazásról szól? Először is az élmény, ahogy tudatosul az olvasóban, a tragédia itt igazi tragédia, ez nem thriller. A hitelességnek olyan jegyei vannak, amelyek egyenrangúak a látható képpel. A Jaguárországban szerzője tenyérnyi rovarokat, veszélyes hüllőket gyűjt, vadászik, mégis azzal érint meg, ahogyan az emberről ír: „Alig egy hete idős magyar kubikos indult el Fordlandiából, Trinidad szigetére. Ide Sao Paulóból jött, ahol – mint különlegességet – sokáig magyar télikáposztát termesztett. Trinidad szigetén megint magyar télikáposztát akar termeszteni. A kilónyi káposztamag, amit magával vitt, volt a reménysége.” A világgá ment, de otthoni dolgaihoz mindvégig ragaszkodó magyar ember, mint természeti jelenség, akkor is bárhol föltűnhetett, és most is sokfelé előfordulhat a Földön. Nem fog eltűnni.

2019. Július 21.

– Megmondták, mivel gyanúsítják a fiamat. Képtelenség, hogy ilyet csinált volna. Nem is hittem el. Még szerencse – magyarázza az ötvenéves forma asszony, megigazítja a tévé tetején a kerek csipketerítőt. Odanézek a képernyőre, pár pillanatig ő is azt nézi, mint egy jósgömböt. Sötét. Semmi jele a keskeny szobában annak, hogy baj van. A tárgyaink biztonságot sugallnak, de részvétre nem kell számítani. Szép hímzett terítő az asztalon, kockás takaró az ágyon. Vitrin, porcelánszobrokkal. Piros fény a mászó kisgyerek száján. Ágyútalp, rajta ősrégi, bontatlan, Napoleon-konyak – és az ismerős, világító, zenélő gondola a forgó balerinával.
Fölhívott, hogy az ő fiáról szól a rendőrségi hír az újságban. Nem haragszik ránk, hogy ezt írtuk, de szeretné, ha minden körülmény megjelenne, mert van, ami elgondolkodtató.
A fia csöndes, rendes gyerek, ezt háromszor is elmondja. Kicsit lassú, menet közben meg lehetne operálni, ezt mondják rá. Van élettársa, fokhagymáznak. Egészen biztos, hogy összetévesztették valakivel, csak hát a rendőrök nem szívesen ismerik el, ha hibáztak.
Mi az, amit elgondolkodtatónak talált – kérdezem.
– Az, ahogyan beszéltek a fiamról. Vártuk lenn, a rendőrkapitányság földszintjén, a fiam párjával. Voltak ott egyenruhások és civilek is. Talán tudták, kik vagyunk, talán nem. Lejött a lépcsőn egy piszkafa férfi, és azt mondta a többinek: „Ez bevallotta, simán. Nem normális a gyerek”, és nevetett. Nem sokkal később kísérték lefelé a fiamat, alig ismertem rá, nagyon kimerült volt. Mit csinálhattak vele? Maga mit gondol?
Azt gondolom, természetes, hogy egy anya a fia ártatlanságában hisz. De amit az a rendőr mondott, abból nem az következik, hogy vallatták a srácot, inkább talán az, hogy tényleg visszataszító dolgot tett, és természetesen beszélt róla. Leírhatjuk az újságban, mit érez az anyai szív, de ez nem segít, semmit.
Nekem ezt kellene bevallanom. Nem megy könnyen. Jó ideig csak ülök csöndben, nézem a vitrinben a gondolát, hol is lehetett bekapcsolni.

– Nem zavarja a kutya?
– Nem, dehogy.
– Az jó, mert szerintem nem is tudnám elküldeni.
A tarka kutya a lábamra tette a fejét, ahogy lefeküdt az asztal alatt. A jobb hátsó lábát pedig hátranyújtotta a házigazda lábáig.
Ez egy felsőörsi ház teraszos kertje. Rálátunk a Balatonra, amely tele színes vitorlákkal, másfél órája zajlik a Kékszalag-verseny. Körben egy hektár szőlő zöldell.
A gazda, akivel beszélgetek, eredetileg villamosmérnök, szoftverfejlesztő. Nemrég vette meg ezt a portát. Szőlőt telepített, házat építtetett, kutat fúratott. Napelemekkel termeli az áramot, önellátók régóta. A felesége is élvezi ezt az életet, neki pedig tényleg felüdülés a sorok között szöszmötölni a kompjuteres meló után. A szüret most már családi ünnep, a rokonok is eljönnek. A szőlőhöz ugyan senki sem értett, de beletanultak.
A hétköznapokon sincsenek itt egyedül, mert a közelben lakik a barátja, egy zongoraművész, aki már régen itt él. Együtt kirándulnak hosszú ideje, családostul. A túrák régebben a művész házánál értek véget, kerti szalonnasütéssel, borozással. Egy ilyen estén derült ki, hogy eladó ez a közeli telek. Így került ő is ide.
– A barátomék nincsenek itthon. Ez az ő kutyájuk, vigyázok rá.
Elmagyarázza, hogy amikor a barátja gyakorol, a kutya ott szokott feküdni a lábánál.
Előveszi a telefonját, látom, valamilyen zenét keresett ki a youtube oldalon. Előbb egy reklám indul el, aztán még egy, a szoftverfejlesztő halkan cifrát káromkodik, de végre megszólal a Chopin-prelűd. A kutya fölrezzen a zongoraszóra, megemeli a fejét, és halkan nyüszögni kezd, bizonyítva, hogy minden, amiről ez az ember beszélt nekem, igaz.
Pár másodpercig tart ez, aztán a házigazda leállítja a zenét, kíméletből. A kutya nagyot szusszan, visszateszi a fejét a cipőm orrára, és kinyújtja a lábát. Megint összeköt minket.

Egy órát botorkálunk a hóban, amely olvad, és sár van alatta. János a holtág partján kacsákat fényképez. Úgy akarja, hogy minél több réce látszódjon, közel kell menni hozzájuk, de mégse olyan közel, hogy elrepüljenek. A menekülő állatot ábrázoló kép csak azt dokumentálja, hogy a fotós megzavarta a természetet. A majdnem két méteres férfi tehát bőr félcipőben lépked a sáros parton – reggel még nem tudta, hogy ez lesz a feladat, nem hozott csizmát –, leguggol, hogy kisebbnek látsszon. A kacsák mintha segíteni akarnának neki, kapkodják a fejüket, de nem repülnek el. Én is segítek, viszem a hátizsákját.
A képek egy újságcikkhez készülnek, amely arról szól, hogy a holtág partján télen is van élet. Ember egy szál se, de végül fényt látunk a parti vendéglőben. A kapu zárva. János átnyúl a kerítésen, elhúzza a reteszt. Nagyon otthon van, látom. Fölmegyünk a lépcsőn, benyitunk. A tulajdonos, hatvan körüli szikár férfi, rejtélyesen mosolyog. János odahív a helyiség végébe, ahol bekeretezve az ő fotója függ a falon.
Két teát kérünk. Megkapjuk, a tulajdonos is leül mellénk. Nézzük az ablakon át a holtágat. Két éve nem öblítette át a Tisza, legközelebb biztos kiönt idáig. Be fog jönni ide, a terembe, és ezt el kell viselni, mert a vendégek is a természet és a víz miatt jönnek. Erről folyik a szó. Aztán hallgatunk. János szólal meg utóbb:
– Meddig vagy nyitva ma? Lehet, már zártál volna, csak mi tartunk föl.
– Egy hét múlva tervezzük, hogy nyitunk. Szóval most még nem...
– Hűha, akkor betörtünk!
– Akkor lenne betörés, ha nem lettem volna itt. De hát szerencsére itt vagyok.
Sötét van, mire beülünk az autóba. Én is tűnődöm a tanulságon, de János szólal meg hamarabb:
– Látod, így szeretek én dolgozni. Ilyen szép nyugodtan.

Szétszedtem a szekrényt, amely egyidős velem. A melléképületben tartottuk, már nem volt benne semmi, legalábbis ezt gondoltam. Ahogy megfogtam, kibillentettem a helyéről – halálra ítélt jószághoz nyúl ilyen határozottan és elfogódottan az ember –, megláttam a hátulján, amit addig nem vettem észre, a minőségi tanúsítványt. Olyan írógéppel írták, amelyen nem volt hosszú ú ű és í betű. „Szegedi Butor Kisipari Szövetkezet, Minőségi Bizonyitvány”. Két ajtó a bal oldalon, két nyitott polc a másikon, alul két ajtóval nyitható rész. A fölső ajtót nyitottam ki először, hatalmas matrica fogadott a belső oldalon: az olasz Moretti sör festményszerű hirdetése. Rémlett már, apám hozta egyszer a benzinkútról, de nem tudom, hogy én ragasztottam föl, vagy a hugom. Az alatta lévő ajtón annak az újságnak a matricája, ahol tizenhét évesen jelent meg az első írásom, ahová akkor úgy szerettem volna menni dolgozni, ahogy C. Ronaldo a Realba, és ahol dolgozhattam is huszonöt évig.
Észrevétlenül mentek ki a divatból a reklámmatricák.
Az ajtó leszerelésénél rábukkantam a böhöm nagy fejű csavarra, amelyet apám tekert be. A gyári valamiért kilazult, nem tartott, az ajtó lenyaklott. Próbálta megjavítani. Sikerült is, csak ez hosszabb csavar volt, majdnem kibújt a vége a másik oldalon. Kicsúcsosodott a lakkozott felület a hegy nyomán. Végighúztam rajta az ujjam, akkor már sokadjára szorult el a torkom.
Ezt pedig így kell – jó, hogy ilyen sokáig halogattam ezt a szétszerelést. Húsz évvel ezelőtt biztosan baltával, nagykalapáccsal esek neki, hogy minél hamarabb végezzek vele. Most négyféle csavarhúzóval, lazítóval, kulcsokkal, fogókkal, türelemmel. Végül odaértem az alsó kétajtós részhez, amelynek mindkét ajtaja mindig lógott, mert hiába mondták a szüleim, hogy ne, kinyitott állapotban is rátámaszkodtam. A játékaimat ide kellett elpakolni minden este.
Akkor is leszakadt épp, amikor a Nagyapáti fiúk, akik eljöttek hozzánk a szüleikkel, odaültek, kinyitották, és mindent kipakoltak, ami benne volt. Egyenként fogták meg a játékaimat, egy mozdulat, melyik hogyan működik, nevettek mindegyiken, aztán tették félre, maguk mögé, nyúltak be a következőért. Amit letettek, fölvettem a szőnyegről. A legtöbbért már nem is tudtam lehajolni, csak álltam, öleltem, ami a kezemben volt.

– Kérem, öntözzék a növényeimet! – mondja Damir a poljicai ház kertjében.
Körbevezet, odalép mindegyik frissen ültetett citrom- és narancsfacsemetéhez, megmutatja a címkén a feliratot. Olyan büszke rájuk, hogy nem lehet meghatódottság nélkül nézni. Ezen a helyen tavaly ökörszív-paradicsom termett. Ettől eltekintve a kert nem változott: megvan a cseresznyefa, az olajfa, a kert sarkán a gránátalmafa, két nagy virág nyílt rajta. A kerítésen szőlő, a lugason kivi. Rózsabokrok, rozmaring, menta a járda mellett. A nagy fügefa tele gyümölccsel. Ha egy hónappal később jöttünk volna, megint ehetnénk róla.
Angolul, ahogyan én, úgy Damir sem tud elmondani mindent, amit szeretne, hiányoznak a megfelelő szavak. Ám a jóindulat és a bizalom is közös nyelv. Tavaly észrevette, hogy ezek a magyarok nem csak fürödni, főzni szeretnek, a kertben is szívesen szöszmötölnek. Kihúzgálták a gazt a paradicsom közül, és nem hagytak elszáradni semmit.
Nem kell megmagyaráznia, miért bízza ránk a locsolást. Elköszön tíz napra, mi pedig, ahogy vállaltuk, minden második este nyitjuk a csapot, végigmegyünk a slaggal.
Tíz napi szoros, bizalmas kapcsolat egy kis darab vörösesbarna horvát földdel, mintha birtokolnánk. Pedig nem vettük meg, nem foglaltuk vissza.