– Szia, uram! – köszön rám a pincér az alsóörsi büfénél. Apám és a feleségem már az asztalnál ül, én most értem ide. Ez a modoros udvariasság, hozzá a hosszú ujjú fekete ing a rövidnadrággal, leengedett nadrágtartóval illik a látványkonyhához, a grillpult két faszenes vasalójához – de kiráz tőle a hideg. Kedves öcsém, nem vagyok én úr, paraszt vagyok, legalábbis ehhez a parádéhoz képest annak érzem magam, ráadásul bazi öregnek. Jó ez neked?
Ezt mind leolvashatja az arcomról, mert természetesebben viselkedik, ahogy fölveszi a rendelést. Alkalmazkodik, egy pillanat alatt, beláthatom, hogy otthon van a szakmájában. Nem téblábol, nincs fölösleges mozdulata. A szemetet ugyanolyan látványosan viszi el a konténerhez, ahogyan az innivalót hozza az asztalunkhoz. Óvatosan próbál rávenni arra, hogy komolyabb ételt kérjek, mint a rántott sajt, de tudomásul veszi, hogy nem fogadom el az ajánlását.
Leül mellettünk egy család, két gyerekkel és egy baráti házaspárral – a pincér megdicséri az egyik fiú taréjosra nyírt haját. Figyelme úgy oszlik meg, hogy senki sem érezheti magát a teraszon mellőzöttnek.
Az új vendégek olyan hangosan beszélnek, hogy muszáj odafigyelni rájuk. Anyának ismerős a zene, hangosan dudorászva kíséri szegény Amy Winehouse énekét, apa is csatlakozik hozzá, de nem mosolyognak. Azt gondolom, mint gyerekkoromban, hogy ezek biztosan pesti emberek. Ott ez a viselkedés természetes, nekem egzotikus.
– Megmondtam, hogy nem kérek hozzá szívószálat! – csattan fel anya, ahogy a pincér kihozza nekik az üdítőket. – Szegény teknősök!
Nézünk páran az asztal felé, látjuk az üdítőt, amely flakonban van előtte. Az ugyanolyan káros műanyag szemét, mint a szívószál.
Mit lehet ilyenkor mondani? És mit kell?
A pincér is a flakont nézi. Halkan elnézést kér.
Öt perccel az ellenszenves első benyomás után elnyeri a szimpátiámat. Már sajnálom.

Tanulok: ha egy magyar ember hangosan kimondja Afganisztánban, hogy „köszönöm”, bajba kerül, mert ez a női nemi szerv a helybeliek nyelvén. A „kérem”: férfi nemi szerv. Helyette inkább azt kell mondani – már a tolmácsnak is –, hogy „legyen szíves”, vagy „add ide”.
A „kérem szépen” a nemi szerv méretére utal.
Orrot fújni sem szabad nyilvánosan. Leülni úgy illik, hogy a lábfejek ne nézzenek senki más irányába. Mutatóujj helyett az egész kézzel kell mutatni, és csak a jobbal: bal kézzel mutatni, enni illetlenség – bár ezek a tanácsok minden iszlám országban érvényesek, ahol a vallás határozza meg a mindennapi életet. A legérdekesebb passzus az egymás kezét fogó férfiakról szól a Magyar Honvédség Összhaderőnemi Parancsnokságának 2010-es kézikönyvében, amelyet az Afganisztánba induló békefenntartó katonák számára írtak. A 36., Mit tegyen, és mit ne! című fejezetben ez áll: „Ne nevessen és mutogasson, ha két férfit kézen fogva lát. Ez a szoros barátság jele (ez alól nem kivételek a rendőri, katonai szervek tagjai sem).”
Két kultúra kölcsönhatása figyelhető meg tehát azon a fotósorozaton, amely Orbán Viktor miniszterelnök és Recep Tayyip Erdogan török elnök tavalyi, október 8-i budapesti találkozásakor készült. Az egyik akkori felvétel most előkerült, vándorol a Facebookon: az, amelyen Edrogan Orbán mindkét kezét szorítja. Reakció ez a mém arra, hogy a Coca-Cola meleg párokat ábrázoló plakátjai miatt Boldog István országgyűlési képviselő bojkottot hirdetett a közösségi oldalon az üdítőitalgyár termékei ellen. Beszámolt erről a hazai sajtó, több nemzetközi hírügynökség – az arab Aljazeera is. Megszólalt a Hit Gyülekezete, a Coca-Cola, a Fidesz, a Pesti Srácoknál dolgozó újságíró kolléga, aki tolószékes embereket sem szeretne látni ilyen plakátokon.
Arra gondoltam, elég jó nekem itt – nem szívesen mennék külföldre, főleg nem muzulmán többségű országba –, mert nálunk lehet nyugodtan háborogni, bojkottálni, ítélkezni, ujjal mutogatni, megérteni, beszélni zéró cukorról és toleranciáról, megfigyelni mindenféle szörnyeteg lélek kifejlődését, testközelből. És közben mindig fölbukkannak ilyen képek a közös hírfolyamban: más kuncoghat rajta, nekem meg tömény igazság-pillanat, hogy bármit hiszünk, egymás intim szférájában tartózkodó nőkről, férfiakról szinte semmit sem tudunk.

Hat katona lépked az utcán, színes házak között. Az egyik csapot talál a fal mellett, néhány méter összetekert slaggal. Hiába nyitja a csapot, ezért megemeli a slagot, hátha abban maradt valamennyi víz, inni próbál. Látszik az arca a karimás angol sisak alatt, legföljebb húszéves. Egy másik benyúl a nyitott ablakon, mert teli hamutartót lát a párkányon. Lőni kezdenek rájuk valahonnan a közelből, nyilván a németek. Futnak egy nagykapu felé, de csak egy tud átmászni rajta, a többit eltalálják. Odaát a kapuhoz lapul, feje mellett tépik a deszkát a golyók. Húzná föl a puskáját, megakad a zár. Végül sikerül neki, megfordul, és átlő a deszkán. Gépfegyversorozat válaszol. Pánikba esik, eldobja a fegyvert, rohan, fölmászik a melléképület lapos tetejére. Fehér habos virágú orgonabokor mellett ugrik ki a másik utcára, ahol megint lőnek rá, homokzsákokból emelt barikád mögül, már a franciák. „Angol vagyok!” – kiabálja. Integetnek neki, hogy menjen közelebb. Francia katona nyúl ki érte a homokzsák mögül, behúzza a fedezékbe, tovább löki, jó utat kíván neki. Kiér a tengerpartra, ahol hosszú sorban várják az övéi, hogy értük jöjjenek a hajók.
Ez a Dunkirk című film negyedik perce. A feleségem ekkor áll föl, hogy nem akarja tovább nézni. Nincs semmi baj, maradjak nyugodtan, csak neki ez sok. Maradok, nézem.
Nyomasztó volt, tömény – mondja utóbb. Én pedig nem értem, mi az, ami nyomasztotta, ahhoz képest, hogy egyik kedvenc sorozata a Hannibal, ami pszichológiai és bűnügyi horror. A főszereplő az áldozatainak húsából főz ételt a vendégeinek. Egy másik gyilkos emberi bélből készít hangszerhúrt, a harmadik egy régi magtárban a bőrük színe alapján rendezi el az áldozatait, fölülnézetből döbbenetes látványt komponálva. Ezt én nem szeretem nézni. Más ez – mondja a feleségem –, mert erről tudja, hogy elejétől a végéig a fantázia szüleménye. Olykor nevetni is lehet a morbid párbeszédeken. A háborús film viszont nem elképzelt borzalmat ábrázol, hanem valóságosat. Nem kell, hogy fröccsenjen a vér, ahhoz, hogy megviselje.
Nehéz volt megérteni, de nyilván sokféleképpen vagyunk érzékenyek – és a történelemnek, hiába változatlan, időnként megnő a súlya, elviselhetetlenül.

Zene lüktet az algyői éjszakában, a nyitott ablakon át hallom, ahogy néhány házzal odébb, az udvaron páran együtt éneklik László M. Miksával, a Ladánybene 27 énekesével, hogy kell egy ház lenn az óceán partján. Oda kell visszavonulni, lassabban élni, mint addig bármikor, pipázgatni a parton, és mindent megérteni, ami addig nem volt egyértelmű. Ház nélkül ugyanez az élethelyzet nem ennyire idilli; József Attila versében homokos, vizes sík, ahol szétnéz merengve és okos fejével biccent az ember. Tényleg van köze a megvilágosodáshoz annak a lelkiállapotnak, ami a Tisza mellett, a Balatonnál vagy Dalmáciában elér. A végső igazság megértéséig azonban valószínűleg nem jutok el. Mert úgy érzem, nem akarok saját házat semmilyen parton.
Odamenni szeretek. Ott tölteni egy délutánt, egy hétvégét, két hetet. Horgászni, olvasni, írni, bejárni a környéket. Ha nem házban lakunk, sátort állítani, fát gyűjteni, főzni, beszélgetni, hallgatni. Hazamenni, és még néhány napig otthon is abban a szemlélődő nyugalomban tenni-venni, ami az én igazi természetem.
Hazamenni, úgy, hogy ne maradjon utánam semmi nyom. Nehéz ez, de megtanulható. A Tisza hullámterében lehet olyan WC-t készíteni, ami aztán eltüntethető. A szemetet lehet szelektálva gyűjteni, haza lehet vinni. A krumplihéjat esetleg le lehet borítani az erdőben ott, ahol vaddisznócsapást láttunk.
Persze, meg is lehet venni azt a helyet, ami megtetszett, és házat is lehet rá építeni, ha megengedik a szabályok. Be lehet vezetni a villanyt, vizet, aztán a csatornát is, ne a holtágba folyjon a szenny. Este végigmegy az autó az aszfaltos úton az erdőben, és itt is, ott is tévé villog a szobában.
Lehet kérni, hogy legyen sűrűbben szúnyogirtás.
Nem tudom, használt-e szúnyogriasztót az a hajléktalan, aki évekkel ezelőtt költözött a Tisza hullámterébe, nem messze a Tisza-palotától. Évek óta fönnálló problémának mondták a jelenlétét, mert olyan igényei voltak, amelyek zavarták a közeli kikötő közönségét, a sétányon közlekedőket – jobban, mint a partra nosztalgiából, meglepetésszerűen vissza-visszatérő idős naturisták. Amikor meghalt, fehér ruhás emberek jöttek – fertőzésveszélytől lehetett tartani –, lebontották a kunyhóját az árnyékszékével együtt. Egy csomó értéktelen holmi mesélt az emberi tevékenykedhetnék káoszáról. Ilyenkor talán csak a könyvek őrzik meg a méltóságukat. Az biztos, azt az erdei embert is foglalkoztatták az izgalmas életigazságok a vízparti házában. Krimiket olvasott.

Egészen lehetetlen helyeken is élnek halak. Négysávos főút melletti hólé- és esővízgyűjtő gödör; másfél éve művelt homokbánya; öntözőcsatorna, amely néha kiszárad, zöld, nyákos foltok maradnak csak a medrében – a következő nagy eső után megint van benne élet. Halat fogni nálunk csak horgászjegy birtokában lehet. Minden valamire való csatornát, tavat, folyószakaszt horgászegyesület kezel. Halat telepít, megszervezi az ellenőrzést, területi engedélyt ad ki, ami tíz-húszezer forintba kerül.
A gazdátlan vizek partján ennél kevesebb pénzért is le lehet ülni.
Hónapokig terveztük, hogy egyszer elmegyünk horgászni munkaidőben. Nem lógásra gondoltunk. Meg akartuk találni a módját annak, hogy ez munka legyen, és egyben a távolságtartás nagyvonalú gesztusa. Ez a lehetőség kínálkozott: megnézni, megírni az újságban, hová mehet el mifelénk, akinek nincsenek tízezrei arra, hogy telepített tavon pecázzon.
Mint a világgá ment gyerekek, álltunk a Száraz-ér partján a mellig érő nádban. Gyanús, téglavörös színű, hínárfoltos vízbe engedtük a horgainkat. Hallgattunk. Nem tudtuk élvezni a szabadságot. De legalább láthattuk, így nem lehet eltávolodni attól, ami nyomaszt.
A senki vizén pecázókat is kötik bizonyos szabályok. A kifogott őshonos halakat kíméletesen vissza kell engedni. Az idegenhonosakat – az ezüstkárászt, a Távol-Keletről, drága pénzért behozott amurt – viszont haza lehet vinni. A közellenség törpeharcsát az új divat szerint be kellene dobni a bozótba, hadd panírozza be magát porba, pusztuljon el szárazon. Ez állatkínzás, de ilyenért mégsem büntettek még horgászt.
Nem készültünk erre, és nem is akartunk halat vinni haza. Nem is fogtunk egyebet, csak kilenc apró vörösszárnyú keszeget (Scardinius erythrophthalmus). Jól megnézhettük, mielőtt visszadobjuk őket, sötét alapszínükkel milyen szépen, aggály nélkül alkalmazkodnak őshonukhoz.

– Ez elvisz minket Győrbe.
– Dehogy visz.
– Hát látod! Még mindig fölfelé kerülünk!
Mondom apámnak, hogy ha tényleg ismeri a rövidebb utat, ne hallgasson az okostelefonjára. De nem hallgat rám. Arra megy, amerre a hang javasolja – de közben háborog.
Most, egy háromszáz kilométeres dunántúli autótúrán használunk először navigációt. A feleségem állította be, a hangot is elnevezte, Andrisnak. Rólam. Érdemes használni kamionsofőr és mentő ismerősünk szerint is, mert szól, ha baleset történt előttünk, tudja, hol lassabb a forgalom, merre rossz az út. Csak hát olyanféle tudás ez, amit minden magyarázat nélkül, megfellebbezhetetlenül közöl.
„Hajts be a körforgalomba, majd hajts ki a második kijáraton!” – utasít, de a tábla az első kijáratnál tünteti föl Szegedet. Mi pedig arra mennénk. Apám szerint nem az a helyzet, hogy téved a navigáció, hanem direkt irányít minket kerülőútra, rosszindulattal. Hallgatok, mert lehet, én vagyok naiv, azzal, hogy a végletekig megbízom egy szoftver döntéseiben, tehát végső soron én is úgy viszonyulok hozzá, mint egy személyhez.
Hányan vagyunk a kocsiban? Apa, fiú: egy nem és egy igen, pont fordítva, mint az Ady-versben. És ott a harmadik szerzet, amelyről apám rendesen leszedi a keresztvizet.
Nem kérünk elnézést, és ez így rendben is van. Bár hazahozott minket, arról nem tudunk meggyőződni, tényleg ez volt-e a legjobb út.

Sötét éjjel három ember ül a csónakban. Egy evez, egy világít, a harmadik kezében puska. A fény néha megállapodik egy csillogó szempáron a víz felszínén. Lövés dörren. Odaeveznek, beemelik a zsákmányt. Tizennégy kajmánt ejt el így a magyar vadász a Ford cég telepének raktárosa és szakácsa segítségével Brazíliában.
Ez nem az állatbarátok idegeit borzoló napihír, hanem egy harmincas évekbeli magyar útleírás egyik jelenete.
Molnár Gábor Jaguárországban című műve hagyatékból került hozzánk. Ha nem kérjük, eltüntetik, egy szakajtónyi egyéb könyvvel együtt. Az antikváriumok már megteltek.
A szerzőt nem ismertem. Jó néhányan talán hümmögnek, hogy ők igen, de a magyar irodalom olyan, mint egy esőerdő, senki sem ismerheti teljes egészében. Megtudtam, Molnár Gábor az egyik legnépszerűbb útleírás-író volt. Angol, német, portugál és mongol nyelvre fordították le a munkáit. Brazíliában azért vadászott kajmánokra, mert kibontották a Ford-telep – Fordlandia – drótkerítését az ólaknál, rájártak a disznókra.
Mi lehet érdekes egy régi útleírásban, amikor a tévécsatornák negyede természetről, utazásról szól? Először is az élmény, ahogy tudatosul az olvasóban, a tragédia itt igazi tragédia, ez nem thriller. A hitelességnek olyan jegyei vannak, amelyek egyenrangúak a látható képpel. A Jaguárországban szerzője tenyérnyi rovarokat, veszélyes hüllőket gyűjt, vadászik, mégis azzal érint meg, ahogyan az emberről ír: „Alig egy hete idős magyar kubikos indult el Fordlandiából, Trinidad szigetére. Ide Sao Paulóból jött, ahol – mint különlegességet – sokáig magyar télikáposztát termesztett. Trinidad szigetén megint magyar télikáposztát akar termeszteni. A kilónyi káposztamag, amit magával vitt, volt a reménysége.” A világgá ment, de otthoni dolgaihoz mindvégig ragaszkodó magyar ember, mint természeti jelenség, akkor is bárhol föltűnhetett, és most is sokfelé előfordulhat a Földön. Nem fog eltűnni.

2019. Július 21.

– Megmondták, mivel gyanúsítják a fiamat. Képtelenség, hogy ilyet csinált volna. Nem is hittem el. Még szerencse – magyarázza az ötvenéves forma asszony, megigazítja a tévé tetején a kerek csipketerítőt. Odanézek a képernyőre, pár pillanatig ő is azt nézi, mint egy jósgömböt. Sötét. Semmi jele a keskeny szobában annak, hogy baj van. A tárgyaink biztonságot sugallnak, de részvétre nem kell számítani. Szép hímzett terítő az asztalon, kockás takaró az ágyon. Vitrin, porcelánszobrokkal. Piros fény a mászó kisgyerek száján. Ágyútalp, rajta ősrégi, bontatlan, Napoleon-konyak – és az ismerős, világító, zenélő gondola a forgó balerinával.
Fölhívott, hogy az ő fiáról szól a rendőrségi hír az újságban. Nem haragszik ránk, hogy ezt írtuk, de szeretné, ha minden körülmény megjelenne, mert van, ami elgondolkodtató.
A fia csöndes, rendes gyerek, ezt háromszor is elmondja. Kicsit lassú, menet közben meg lehetne operálni, ezt mondják rá. Van élettársa, fokhagymáznak. Egészen biztos, hogy összetévesztették valakivel, csak hát a rendőrök nem szívesen ismerik el, ha hibáztak.
Mi az, amit elgondolkodtatónak talált – kérdezem.
– Az, ahogyan beszéltek a fiamról. Vártuk lenn, a rendőrkapitányság földszintjén, a fiam párjával. Voltak ott egyenruhások és civilek is. Talán tudták, kik vagyunk, talán nem. Lejött a lépcsőn egy piszkafa férfi, és azt mondta a többinek: „Ez bevallotta, simán. Nem normális a gyerek”, és nevetett. Nem sokkal később kísérték lefelé a fiamat, alig ismertem rá, nagyon kimerült volt. Mit csinálhattak vele? Maga mit gondol?
Azt gondolom, természetes, hogy egy anya a fia ártatlanságában hisz. De amit az a rendőr mondott, abból nem az következik, hogy vallatták a srácot, inkább talán az, hogy tényleg visszataszító dolgot tett, és természetesen beszélt róla. Leírhatjuk az újságban, mit érez az anyai szív, de ez nem segít, semmit.
Nekem ezt kellene bevallanom. Nem megy könnyen. Jó ideig csak ülök csöndben, nézem a vitrinben a gondolát, hol is lehetett bekapcsolni.

– Nem zavarja a kutya?
– Nem, dehogy.
– Az jó, mert szerintem nem is tudnám elküldeni.
A tarka kutya a lábamra tette a fejét, ahogy lefeküdt az asztal alatt. A jobb hátsó lábát pedig hátranyújtotta a házigazda lábáig.
Ez egy felsőörsi ház teraszos kertje. Rálátunk a Balatonra, amely tele színes vitorlákkal, másfél órája zajlik a Kékszalag-verseny. Körben egy hektár szőlő zöldell.
A gazda, akivel beszélgetek, eredetileg villamosmérnök, szoftverfejlesztő. Nemrég vette meg ezt a portát. Szőlőt telepített, házat építtetett, kutat fúratott. Napelemekkel termeli az áramot, önellátók régóta. A felesége is élvezi ezt az életet, neki pedig tényleg felüdülés a sorok között szöszmötölni a kompjuteres meló után. A szüret most már családi ünnep, a rokonok is eljönnek. A szőlőhöz ugyan senki sem értett, de beletanultak.
A hétköznapokon sincsenek itt egyedül, mert a közelben lakik a barátja, egy zongoraművész, aki már régen itt él. Együtt kirándulnak hosszú ideje, családostul. A túrák régebben a művész házánál értek véget, kerti szalonnasütéssel, borozással. Egy ilyen estén derült ki, hogy eladó ez a közeli telek. Így került ő is ide.
– A barátomék nincsenek itthon. Ez az ő kutyájuk, vigyázok rá.
Elmagyarázza, hogy amikor a barátja gyakorol, a kutya ott szokott feküdni a lábánál.
Előveszi a telefonját, látom, valamilyen zenét keresett ki a youtube oldalon. Előbb egy reklám indul el, aztán még egy, a szoftverfejlesztő halkan cifrát káromkodik, de végre megszólal a Chopin-prelűd. A kutya fölrezzen a zongoraszóra, megemeli a fejét, és halkan nyüszögni kezd, bizonyítva, hogy minden, amiről ez az ember beszélt nekem, igaz.
Pár másodpercig tart ez, aztán a házigazda leállítja a zenét, kíméletből. A kutya nagyot szusszan, visszateszi a fejét a cipőm orrára, és kinyújtja a lábát. Megint összeköt minket.

Egy órát botorkálunk a hóban, amely olvad, és sár van alatta. János a holtág partján kacsákat fényképez. Úgy akarja, hogy minél több réce látszódjon, közel kell menni hozzájuk, de mégse olyan közel, hogy elrepüljenek. A menekülő állatot ábrázoló kép csak azt dokumentálja, hogy a fotós megzavarta a természetet. A majdnem két méteres férfi tehát bőr félcipőben lépked a sáros parton – reggel még nem tudta, hogy ez lesz a feladat, nem hozott csizmát –, leguggol, hogy kisebbnek látsszon. A kacsák mintha segíteni akarnának neki, kapkodják a fejüket, de nem repülnek el. Én is segítek, viszem a hátizsákját.
A képek egy újságcikkhez készülnek, amely arról szól, hogy a holtág partján télen is van élet. Ember egy szál se, de végül fényt látunk a parti vendéglőben. A kapu zárva. János átnyúl a kerítésen, elhúzza a reteszt. Nagyon otthon van, látom. Fölmegyünk a lépcsőn, benyitunk. A tulajdonos, hatvan körüli szikár férfi, rejtélyesen mosolyog. János odahív a helyiség végébe, ahol bekeretezve az ő fotója függ a falon.
Két teát kérünk. Megkapjuk, a tulajdonos is leül mellénk. Nézzük az ablakon át a holtágat. Két éve nem öblítette át a Tisza, legközelebb biztos kiönt idáig. Be fog jönni ide, a terembe, és ezt el kell viselni, mert a vendégek is a természet és a víz miatt jönnek. Erről folyik a szó. Aztán hallgatunk. János szólal meg utóbb:
– Meddig vagy nyitva ma? Lehet, már zártál volna, csak mi tartunk föl.
– Egy hét múlva tervezzük, hogy nyitunk. Szóval most még nem...
– Hűha, akkor betörtünk!
– Akkor lenne betörés, ha nem lettem volna itt. De hát szerencsére itt vagyok.
Sötét van, mire beülünk az autóba. Én is tűnődöm a tanulságon, de János szólal meg hamarabb:
– Látod, így szeretek én dolgozni. Ilyen szép nyugodtan.

Szétszedtem a szekrényt, amely egyidős velem. A melléképületben tartottuk, már nem volt benne semmi, legalábbis ezt gondoltam. Ahogy megfogtam, kibillentettem a helyéről – halálra ítélt jószághoz nyúl ilyen határozottan és elfogódottan az ember –, megláttam a hátulján, amit addig nem vettem észre, a minőségi tanúsítványt. Olyan írógéppel írták, amelyen nem volt hosszú ú ű és í betű. „Szegedi Butor Kisipari Szövetkezet, Minőségi Bizonyitvány”. Két ajtó a bal oldalon, két nyitott polc a másikon, alul két ajtóval nyitható rész. A fölső ajtót nyitottam ki először, hatalmas matrica fogadott a belső oldalon: az olasz Moretti sör festményszerű hirdetése. Rémlett már, apám hozta egyszer a benzinkútról, de nem tudom, hogy én ragasztottam föl, vagy a hugom. Az alatta lévő ajtón annak az újságnak a matricája, ahol tizenhét évesen jelent meg az első írásom, ahová akkor úgy szerettem volna menni dolgozni, ahogy C. Ronaldo a Realba, és ahol dolgozhattam is huszonöt évig.
Észrevétlenül mentek ki a divatból a reklámmatricák.
Az ajtó leszerelésénél rábukkantam a böhöm nagy fejű csavarra, amelyet apám tekert be. A gyári valamiért kilazult, nem tartott, az ajtó lenyaklott. Próbálta megjavítani. Sikerült is, csak ez hosszabb csavar volt, majdnem kibújt a vége a másik oldalon. Kicsúcsosodott a lakkozott felület a hegy nyomán. Végighúztam rajta az ujjam, akkor már sokadjára szorult el a torkom.
Ezt pedig így kell – jó, hogy ilyen sokáig halogattam ezt a szétszerelést. Húsz évvel ezelőtt biztosan baltával, nagykalapáccsal esek neki, hogy minél hamarabb végezzek vele. Most négyféle csavarhúzóval, lazítóval, kulcsokkal, fogókkal, türelemmel. Végül odaértem az alsó kétajtós részhez, amelynek mindkét ajtaja mindig lógott, mert hiába mondták a szüleim, hogy ne, kinyitott állapotban is rátámaszkodtam. A játékaimat ide kellett elpakolni minden este.
Akkor is leszakadt épp, amikor a Nagyapáti fiúk, akik eljöttek hozzánk a szüleikkel, odaültek, kinyitották, és mindent kipakoltak, ami benne volt. Egyenként fogták meg a játékaimat, egy mozdulat, melyik hogyan működik, nevettek mindegyiken, aztán tették félre, maguk mögé, nyúltak be a következőért. Amit letettek, fölvettem a szőnyegről. A legtöbbért már nem is tudtam lehajolni, csak álltam, öleltem, ami a kezemben volt.

– Kérem, öntözzék a növényeimet! – mondja Damir a poljicai ház kertjében.
Körbevezet, odalép mindegyik frissen ültetett citrom- és narancsfacsemetéhez, megmutatja a címkén a feliratot. Olyan büszke rájuk, hogy nem lehet meghatódottság nélkül nézni. Ezen a helyen tavaly ökörszív-paradicsom termett. Ettől eltekintve a kert nem változott: megvan a cseresznyefa, az olajfa, a kert sarkán a gránátalmafa, két nagy virág nyílt rajta. A kerítésen szőlő, a lugason kivi. Rózsabokrok, rozmaring, menta a járda mellett. A nagy fügefa tele gyümölccsel. Ha egy hónappal később jöttünk volna, megint ehetnénk róla.
Angolul, ahogyan én, úgy Damir sem tud elmondani mindent, amit szeretne, hiányoznak a megfelelő szavak. Ám a jóindulat és a bizalom is közös nyelv. Tavaly észrevette, hogy ezek a magyarok nem csak fürödni, főzni szeretnek, a kertben is szívesen szöszmötölnek. Kihúzgálták a gazt a paradicsom közül, és nem hagytak elszáradni semmit.
Nem kell megmagyaráznia, miért bízza ránk a locsolást. Elköszön tíz napra, mi pedig, ahogy vállaltuk, minden második este nyitjuk a csapot, végigmegyünk a slaggal.
Tíz napi szoros, bizalmas kapcsolat egy kis darab vörösesbarna horvát földdel, mintha birtokolnánk. Pedig nem vettük meg, nem foglaltuk vissza.

Tagyon és Szentantalfa között, az emelkedőn megelőz egy Renault Megane, hátulján nemzetiszín matrica, Nagy-Magyarország a Magyar Hiszekeggyel. Iparkodok utána, bár elég lassan. Félnapi vonatozás után ez a negyvenedik kilométer biciklin, buckák között. Csak négy kilométert tekertem fölöslegesen, ez nem sok, időben megkérdeztem, megmutatták a helyes utat. Hálás vagyok érte. Ez pedig érzékeny lelkiállapot. Ilyenkor máshogyan vizsgálja az ember a kérdést: akinek fontos, hogy egy magyar se felejtse el, mi történt a versailles-i Nagy Trianon-kastélyban, az miért hajt francia autót?
Talán még sincs ezzel baj.
Ha jóindulattal nézem, láthatom huncut honfoglalásnak, ott, ahol a legkevésbé számítanak rá, egy sivatagihomok-színű csomagtartón. Lesből odacsapás, hogy aztán lehessen hátrafelé nyilazni több tízezer kilométeren át.
A nagymagyar-nosztalgia kiállta az idő próbáját. Ha én nem is viselnék, és főleg nem árulnék ilyen térképpel díszített pólót, sapkát, jelvényt, matricát, mások meg fogják tenni, száz év múlva is. És hülyeség, hogy mindnyájan agresszív, valamilyen korábbi sérelmükért revansra váró, esetleg egy régi bűnükért vezeklő figurák. Ugyanakkora eséllyel akad közöttük szelíd, megfontolt ember, mint az én drága hittestvéreim, a horgászok között. Ezt meg kell érteni, el kell fogadni: muszáj hiedelmek és előítélet nélkül tekintetbe venni honfitársaim érzéseit, sőt, hiedelmeit és előítéleteit is, különben lehetünk bármennyien, és lehet bármekkora Magyarország, szűk lesz nekem.
Ezeket gondolom az emelkedőn, nagyobb fogaskerékre váltok, és utolérem a matricás autót – ami azért megy egész könnyen, mert az autó áll. Annak a vendégháznak a parkolójában, ahol én is szobát foglaltam.

Hősszerelmesre itta magát a kocsmában. Udvarolni kezdett a pultos lánynak, aki azt mondta neki, most már menjen haza, mert ittas.
– Kicsoda ittas?! Én?! – kiáltott, föl is pattant a székről, pedig azt sem lehet kinézni belőle, hogy a hangját föl bírja emelni, olyan vékony már szegény.
– Igen. Te – szólalt meg valaki mögötte halkan. Hátra se fordult, úgy mondta:
– Jó. Akkor megyek – és elment.
Nevetünk, ahogy a barátom mesél erről a srácról, akit itt mindenki ismer. Viszonzom a történetet egy másikkal, amelynek ugyanilyen jellegzetes ember a hőse. Több hasonló figuráról is megemlékezünk jó kedvünkben. Ártatlan mulatságnak tűnik, ha itt lennének köztünk az önpusztítás mutatványosai, tán nem ilyen vidáman, de együtt nevetnének velünk, köszönnék a figyelmet.
Nagyrészt korombeliek.
Mind rettenetesen néznek ki.
És mindegyik történet, amit hallottunk, valójában tragédia. Ezeken nevetni érzéketlenség, főleg úgy, hogy segíteni nem tudok.
Ahogy hazamegy mindenki, ezen tűnődöm, és azon, hogy már késő.

– Egy pohár sauvignon blanc-t kérek!
A bortéka és vendégház pultja mögött két fejkendős lány figyel rám, együtt szolgálnak ki. Az egyik mosolyogva, halkan megkérdezi, melyik az a fajta. Megmutatom a polcon az üveget. Bólint, elővesz a hűtőből egy ugyanolyan címkéjű bort. Nagy figyelemmel önt a pohárba, egy hajszálnyival többet, mint amennyi jár. A másik közben megkeresi a fiókban a nyomtatott táblázatot. Abból derül ki, mennyit fizetek. Összedugják a fejüket, mosolyogva megbeszélik, mi a teendő. Később rájövök, hogy épp záróra előtt jöttem. Egyikük megmondja: igen, ilyenkor már pakolni szoktak, de addig maradnak, amíg én itt vagyok. A másik hozzáteszi, vigyem föl nyugodtan a poharat a szobámba, majd visszakerül.
Nyári diákmunkások a Balaton-felvidéki nazarénus családi vállalkozásnál.
Lehet, fogalmuk sincs arról, milyen az az ital, amit kínálnak. Viszont nagyon igyekeznek, és akkora nyugalom árad belőlük, hogy nem lehet meghatottság nélkül nézni őket. A Gault Millau étteremkritikusa is ellágyulna tőlük.
Jó pihenést kívánnak. Nem udvariassági formula ez, komolyan mondják. Mélyen alszom, ahogy otthon. Pedig nincs klímagép, se ventilátor. Egész jól bírom a meleget.

Kétszemélyes, nyitott tetejű BMW hajt végig délután háromnegyed hatkor az algyői Vásárhelyi utcán és a Kastélykert utcán. Megelőz engem, a biciklist. A Platán Kocsma ablakpárkányainál most is könyökölnek páran. Nézem, ők is észrevették-e, amit én, de ahhoz inkább az utca túloldalán, a feszületnél kellene állniuk. Ismeretlen fiatal srác és lány ül a kocsiban, a csomagtartóból pedig egy fűkasza szára és damilos feje lóg ki, a bal oldalon.
Mintha tényleg létezne az a hely, ahol az ilyen autót nem státuszszimbólumnak veszik, hanem hobbiból, a járókelők nem bámulják meg, nem irigylik, és aki munkája, esze révén meggazdagodik, simán megengedi magának azt a luxust, hogy ugyanúgy éljen, ahogy azelőtt. Azon a helyen is mérgesen nő a fű a sok eső után.

Lebontották régi templomukat, amely nem számított műemléknek. A téglákat megkapargatták, jó pénzért eladták Németországba. Így lett újra vagyonuk – meséli a szobrászművész az egyik történelmi egyház gyülekezetének tagjairól. Nem elítélően szól róluk. Inkább becsüli bennük, hogy pontosan tisztában voltak azzal, milyen érték van a kezükben.
Vasas tégla, amelyet útépítésekhez és víziközműveknél használtak, mert tartósabb, mint amiből a házak épültek. Tíz-tizennégy napig tartott az égetése, egyenletesen emelkedő, végül már nagyon magas hőfokon, amit úgy értek el, hogy azt a teret, amelyben a művelet zajlott, lezárták.
– Hiába könyörögtem itt, amikor a régi partfalat bontották, ami ugyanilyen téglából volt, hogy tessék szépen bontani, kiválogatni az épeket, mert mind érték! Nem hallgattak rám – magyarázza égő szemmel a szobrász. – Nekieresztették a markolót, az pedig darabokban szaggatta le a falat. Amit letépkedett, abból hulladék lett!
Hallgatom, és nem tudom eldönteni, igaza van-e. Még ha láttam volna is azt a falat, azokat a téglákat, nem tudnám megmondani, vasasak voltak-e.
Talán tényleg az az ember lenne itt a legfőbb érték, aki száz évekre visszamenőleg tudná mindenről, ami anyagi vagy szellemi lényegű, hogy mennyit is ér.

Kaptunk két koktélparadicsom-palántát évekkel ezelőtt. Termésük elszóródott, azóta a gazzal együtt néhány tő mindig kihajt.
Boltban, zöldségesnél állandóan lehet paradicsomot kapni, mert az üvegházakban egész évben terem. Szabadföldivel nagy mennyiségben ma már nem foglalkoznak. Amikor megkérdeztem a piacon egy árustól, miért nem termeszti legalább egy kicsi darabon, azt mondta, vállalhatatlan kockázattal jár a szabad ég alatt paradicsomot nevelni.
Nálam nem számít a kockázat. A paradicsom itt azt mutatja meg, mennyire vagyok még türelmes ember.
Tavasszal mindig úgy látszik, hogy most eltűnt, nem hajt ki egy sem, valami érte. Nem is volt normális eddig – gondolom ilyenkor –, hogy másutt palántálják, vigyáznak rá, fóliát húznak fölé, nálam meg vadon kel. Tessék, eddig tartott, vége a csodának, lehet palántát venni. Aztán mégis megjelennek a cirkalmas levelek a folyondár, a tyúkhúr, a disznóparéj között, a borsó vagy a hagyma sorában. Ilyenkor arrafelé óvatosabban kell kapálni. Finoman kell kihúzni a gazt mellőle, mert könnyen kifordul a földből.
Később ott, ahol tömegesen nő, ritkítani kell.
Ez a gyöngém.
Csak bámulom, aminek a természet törvénye szerint talán nem is lenne szabad léteznie, a virulens paradicsom-monokultúrát, másfél négyzetméteren. És nem tudok dönteni.
Ha nincs eső, locsolni kell. Később karót ütni a tövek mellé, fölkötni, lazán, de azért úgy, hogy a szél ne törje le. Ahogy érik, rá kell nézni mindennap, szedni, ami szintén haladatlan munka – cserébe sokáig, az első fagyokig eltart.
A termésnek totális paradicsomíze van.
Hazamentettem a naptáramat a munkahelyemről. A találkozókra, eseményekre emlékeztető bejegyzések közé most beírtam: karókat vágni. Ez a következő feladat.
Ilyenek a paradicsomi állapotok, közelről.

A borízű hang, amely éjfél körül az ablakunk alatt – bár nem kértük – egy szép hosszú horvát kesergőt énekelt, azé a félmeztelen, mosolygós, bottal járó öregúré, aki reggel a boltnál kéreget. Erre akkor jövök rá, amikor megszólít. Fölismerem a hangot:
– Uram! Két kunára van szükségem!
Föl sem merül benne, hogy esetleg nem értem, amit horvátul mond. Tényleg értem: azt, hogy kettő, oroszul is így tanították. A goszpodár bevillan a rajzfilmből, amit gyerekkoromban a Belgrád 1-es csatornán néztünk: „ja szam Tarzan, goszpodar dzsungele”, Tarzan vagyok, a dzsungel ura, nyilván.
Itt állok egy tenger partján, idegenben, mégis tudom, ki kicsoda, mi a vágya, és lám, milyen barátságos velem. Az otthonosság illúziója. Ebben nyaralunk. Ezért fizettünk.
Kiveszem a pénztárcámból a két fényes érmét, a bácsi megköszöni, bevonul a botba. Vajon mit kap két kunáért? Néhány szál cigarettát? Egy nyelet pálinkát, pult alól?
Találgatok, jóindulattal, lenéző kíváncsisággal. A valóság azonban, bár megismerhető, mégis elképzelhetetlenül változatos, mint a dzsungel.
A bácsi egy pohár joghurttal ballag kifelé. Úgy viszi, mint valami érdemrendet, lassan, méltósággal. Leül a betonpadra, megrázza kétszer, fölnyitja, beleiszik, és megint felém fordul:
– Köszönöm, uram!

Elfekvő osztály a címe a festménynek, amely egymásra halmozott, hólepte gumiabroncsokat ábrázol. Mucsi Zoltán képét a legutóbbi vásárhelyi őszi tárlaton lehetett látni.
A gumik szabályos körei harmóniát sugallnak. A zárt udvar, a zsúfoltság és a hó viszont szorongást vált ki a nézőből. Ezt az érzést erősíti a kép címe is, amely az ember sorsához hasonlítja az autógumiét. Jól megnéztem. El is kísért egy ideig a látvány emléke, és nem gondoltam, hogy egy ilyen élménynek lehet jó hangulatú utóélete.
Horvátországban, Poljica faluban, a halászok kikötőmólójáról a három méter mély, tiszta vízben betondarabok, drótok, kidobott rákvarsa-keretek között most láttam egy teherautó-gumit. A tenger, úgy fest, mindent magába fogad, a rosszat is, ahogy gyerek elméje a káromkodást. A gumin ugyanolyan szépen rétegződik az üledék, mint körülötte a köveken, a hulladék egy hatalmas, élő szervezet része lett. Ha már el kell feküdni valahol, tényleg sokkal jobb itt, így. Ahogy néztem, megmozdult a gumi közepében egy rák, félénk, zárkózott teremtés.