Orbán Viktor a Lázár utca felől, a Dr. Rapcsák András úton közelítette meg a Kossuth teret. Lázár János kísérte, és öltönyös fiatalemberek kisebb csoportja. Tőlük kissé lemaradva, de velük lépést tartva ment egy lezserül öltözött, napszemüveget viselő, könnyűzenét hallgató délceg férfiú.
A sétálóutca belátható volt. Az operatőrök, fotóriporterek félúton, a művelődési központ előtt álltak. A fák alatt, a padon komoly fiatalember ült, díszes mappával: Szabó István. A kávézó asztalánál egy lány: Szokolay Jennyfer. A miniszterelnök megállt a padnál, István kérésére aláírta a díszes kötésű alaptörvényt. Harminc méterrel odébb beleegyezett, hogy Jennyfer vele és Lázár Jánossal közös szelfit készítsen.
Mindenki a helyén volt. Az az öt, head-setet viselő turista is, aki csak azért utazott messzi vidékről Hódmezővásárhelyre, hogy megnézhesse a miniszterelnök elleni tízfős tüntetést, amely később kezdődött.
Amit láttunk, az alapján el lehetett képzelni, hogyan tervezték meg a biztonság szempontjából ezt a néhány órás programot.
Te, fiam, turista leszel. Te is. Te meg biciklis, biztos, ami biztos. Hol fog gyalogolni a miniszterelnök úr? A sétálóutcán. Oda nyilván több kolléga kell. Mellettük pedig te mégy, fiam. Sima járókelőnek öltözöl, nem kell túlgondolni a feladatot.
Nem is gondolta túl.
Budapesten, a Bajcsy-Zsilinszky úton tényleg belesimult volna a tömegbe az a srác. Vásárhelyen azonban senki sem öltözik úgy. És nem is sétált senki a sétálóutcán. Messziről látszott, minek szeretne látszani. Azért ballagott a csapattal, és állt, amikor állnia kellett, rendületlenül.
Sajnáltam.
A biciklist viszont, bár tudtunk róla, hogy van, nem vettük észre. Lehet, hogy ott volt, csak nem láttuk.
Az ő álcája ezek szerint tökéletes volt.
2020. február 15.

– Mivel foglalkozott, mielőtt hazaköltözött?
– Toll- és vajkereskedelemmel.
Az otthon alapítója nevet. Van néhány válasza erre a kérdésre, ez az őszinte.
– Toll és vaj? Toll-vaj? – tűnődik az újságíró.
Mosolyognak, egy tönkrement és aztán szemlátomást rendbe jött élet fölött. A felelet, és aztán a bővebb magyarázat sem kerül bele a füzetbe.
Fiatalon ment el, disszidált, és nem kellett rossz társaságba keveredni, mert a hülyeséghez elég a fejletlen jellem, egy gyönge vagy megrázó pillanat.
Ahogy a bűnbánathoz is elég ennyi.
Egy velencei antikváriumban, ahová csak gumicsizmában lehetett bemenni, mert bokáig ért benn a víz, magyar regényt talált. Nem kötelező olvasmány, legalábbis erre emlékezett volna, Jókait nem szerette. Az Egy az isten. Adorján Manassé kalandja, Olaszországban, aztán pedig újból otthon, Erdélyben. Szabadságharc, magyarok, románok, osztrákok. Nagyon szépen vezeti a hőseit az író. Akiket szeret, azoknak szilárd jellemet ad, így vigyáz rájuk, mintha isten lenne. Ezek nem is emberek, hanem ideálok – ezen hatódott meg, ahogy olvasta később, a könnyekig, mert erre mégis emlékezett az iskolából. Ahogy a saját gondolatára is: ha ilyenek nem is leszünk, néha azért hasonlíthatunk rájuk.
Az már egy másik regény, hogyan jut az ember arra a meggyőződésre, hogy kell egy ilyen otthon, mert ezek a szerencsétlen teremtések tényleg minden pénzt, törődést megérdemelnek, mások viszont inkább csak udvarias figyelmet.

Arra kért, kössek nála biztosítást, de nem erőltette.
Prágából jöttünk haza, busszal. Lett volna rá ideje az úton, hogy győzködjön, de azt mondta, tárgyaljunk erről máskor, amikor alkalmas nekem egy ilyen beszélgetés. Nem emlékszem, mit mondtam, mennyi idő múlva hívjon. Az biztos, hogy keresett, meg is talált. Szégyenkeztem, hogy ilyen lekvár vagyok, mert mégis egyenesebb lett volna, ha már a buszon mondom neki: ne fáradjon velem, nem fogunk szerződést kötni. Kimentettem magam. Nem sértődött meg. Érdeklődött, mikor kereshet legközelebb. Azt mondtam, egy év múlva, talán.
Pontosan egy év múlva fölhívott.
A magyarázaton, amit akkor kitaláltam, jót mulatott, de nem volt bántó ez a nevetés. Intelligens, megbízható ember, szelíd a hangja, finom, közvetlen a modora, jó vele beszélgetni – de tényleg nincs vele semmi dolgom.
Azért beszéltünk, így: egy-kétévente.
Ahogy lett mobiltelefonom, könnyebben elért. Megesett, hogy öt évet mondtam neki. Amikor hívott öt év múlva, megkérdezte, emlékszem-e még, ki ő. Jót beszélgettünk megint, az ő szempontjából kézzel fogható eredmény nélkül.
Így telt el az utóbbi húsz évem, a biztosítási szakma szempontjából nézve felelőtlenül. Ezt azonban ő sosem éreztette velem, még csak nem is célzott rá.
Ma megcsörrent a telefonom, láttam a nevét a kijelzőn: Laci. Megint a kérdéssel kezdte: emlékszem-e még rá? Megváltozott a hangja. Azért keresett, mert érdekli, hogy mi van velem.
Hát persze.
Elmondtam, mi történt, amióta nem beszéltünk. Ő is beszámolt, hogy vele mi minden esett meg: házépítés, aztán újratervezés a családi életben, költözés egy Szeged melletti faluba, ahogy látja, a legjobb helyre, ami létezhet. Képzeljem el: a szomszéd portán rackajuhok legelnek! Biztosítottuk egymást arról, hogy mindketten szeretünk falun élni.
Aztán hallgattunk egy sort. Vártam. Ő tűnődött el végül azon, milyen érdekes, hogy eleve nem is hozza szóba azt, amiért régebben keresett.
Ez azért van, mert már nyugdíjas.
Ahogy letette, az jutott eszembe, most már én is hívhatnám. Tényleg érdekel, mi van vele.
2020. január 27.

Le kellett bontani a karácsonyfát Vízkeresztkor. Kérdeztem, miért nem maradhat, amíg meg nem unjuk. Mert ez a szokás.
Ha ez majd rajtam múlik – gondoltam –, nem fogok vele ennyire sietni. Egy ideje látom, mintha mások is elhatározták volna gyerekkorukban, hogy változtatnak ezen a szokáson. Azt nem tudhatom, hány helyen áll még a fa a szobában, de a kinti fényfüzérek sok helyen világítanak. Az üzletek korai ünnepi akciói miatt divat méltatlankodni, a karácsony után egy hónappal is világító fényekre nincs panasz. Szegeden, megírta az újság, január utolsó hetéig még minden este fölkapcsolják a díszkivilágítást. Jó néhány útvonalon pedig azután sem veszik le az égősort, mert bonyolult és drága munka lépten-nyomon szerelgetni. Maradnak a zsinórok a Tisza Lajos körút fáin. Világi hívság? Egy héttel Vízkereszt után, hajnalban, ködben futottam az algyői templom mögött, a töltésen, és a dupla ablakon benézve láttam, odabenn még világítanak az égők a karácsonyfán.
Ez, ki lehet mondani, hallgatólagos összeesküvés. Azért nem bukott még el, mert tömegek figyelik támogatólag. Lehet, valamilyen gyereklelkű háttérhatalom is áll mögötte.
Mikor kezdődött?
Én huszonnyolc éve láttam az első jelét, egy halálfejes zászlóval jelölt katonai teherautóból. A gépkocsioszlop Kiskunhalasról tartott Szegedre. Harckocsiaknákat vittünk, amelyek a halasi tüzérlaktanyában voltak velünk, a délszláv háború miatt, két vagy három hétig. Logikus, teljes, a maga módján szuperül működő világban éltük ott az életünket, de az időérzékelésem valamiért eltompult. Feri, egykori katonatársam, akivel néha szoktunk erről beszélgetni, pár éve talált egy cikket, ami leírta madártávlatból nézve, mi történt velünk, körülöttünk, annak fényében, hogy épp új hatalmak születtek és erősödtek, de az az írás már eltűnt az internetről. Maradtak a személyes emlékek.
Az egyik ilyen eleven képem az, hogy már sötétben megyünk át egy falun, a sofőr mellett ülök, kezemben a gépkarabély. A tártáskában egy töltött tár, amit, ha muszáj megállnia a kocsinak, be kell tenni a fegyverbe, ki kell szállni, őrizni a kocsit. Lassítunk, egy pillanatra belátok az ablakon egy szobába, amelyben nem a tévé sápadt fénye világít, hanem karácsonyfa. Nem tudom megmondani, hogy január vége volt, vagy már február eleje. De láttam, tényleg karácsonyfa áll ott, mégpedig – és ennek akkor egyszerre megint normális, szelíd jelentése lett – teljes díszben.
2020. január 19.

2020. január 9.

Ültünk az asztalnál, vártuk a tolmácsokat. A köszönésen túl a világért sem szóltunk volna egymáshoz, újságírók és politikusok, három szomszédos országból. Nem ismertük a másik két nyelvet, és angolul sem akaródzott megszólalni. A szakállas, sötétbarna hajú ember – csak a nevét tudtam, ott volt előtte, táblán – rosszul tűrte ezt a kelet-európai nyomorúságot. Fölkelt, elment a terem végébe, ahol a gyufásdobozt látta. Elhozta, meggyújtotta az asztalon a gyertyát.
Ez emlékezetes volt.
Az nem annyira, amit később mondott. Határ menti önkormányzati vezetők gyűltek ott össze, szép közös terveiknek – újabb átkelőhelyek, útépítés – akkor még rendre keresztbe tettek az államok. Egy-egy ilyen találkozás barátságos protokollvacsora volt, kívánsághangverseny – alkalmi tolmácsokkal, akiknek magyarról szerbre, magyarról románra, románról szerbre, majd vissza kellett fordítaniuk. Bár nagyon igyekeztek, nem voltak gyakorlottak, érezte ezt minden jelenlévő. Így aki beszélt, csak annyit mondott, amennyit könnyen, egyértelműen le lehetett fordítani. A szakállas román parasztpárti ember sem mondott semmi izgalmasat.
„Politikusnak akkor higgy, ha ló legel a sírján” – olvasom a közösségi oldalon. Igazságtalan általánosítás ez, mert a politikusok nem tódítanak többet a hétköznapi embernél. Jellemzően olyankor maradnak hazugságban, ha szenvedélyből beszélnek arról a témáról, amelybe beleásták magukat, aztán a pártjuk, kormányuk azt az ügyet mégis másképpen közelíti meg. Lehet persze sorolni a példákat és az ellenpéldákat. Eszembe jut Viorel is, akinek a világnézetéről nem tudtam meg semmit. Azt viszont láttam, hogy intelligens ember, van önbizalma, önérzete, és jó szándékú. Szívesen segít, vadidegen embereken is, csak hogy ne érezzék kellemetlenül magukat.
Nemrég ismerősnek jelöltem a Facebookon, pár héttel később boldog születésnapot kívántam neki. Amit másnap közzé tett, így hangzik a google-fordító gépies tolmácsolásában: „Kedves Barátaim! Köszönöm a szívem mélyén a jó egészséget és boldogságot, amit a szülinapomon küldtél nekem! Megtiszteltetés és kiváltság élvezni a barátságod. Azt kívánom, hogy élvezd az összes szép és jó dolgot, amit az élet kínál neked. Isten segítsen!” Karácsonykor így üzent: „Kedves Barátaim, a mi Urunk Jézus Krisztus születésének szent ünnepe hozzon neked egészséget, jólétet, jó akarat és békés pillanatokat a szeretett együtt. Áldott karácsonyt!”
Gyatra fordítás, suták ezek a mondatok, igen. Szerintem mégis, így is lehet érezni, milyen megnyerő, természetes a stílusa.
A híve vagyok, ez kétségtelen.

Akkor jött hozzánk először, amikor kiderült, hogy eladtak minket. Az újság az amerikai nyugdíjalaptól az amerikás magyarhoz került, a kormány barátjához. A jól értesült olvasók úgy gondolták, egyszerre kormánypártivá vált mindenki nálunk. Ennek megfelelően szóltak hozzánk; azokban a napokban többen telefonáltak, írtak levelet, és nem volt sok köszönet azokban az üzenetekben.
Egyszerre hat vagy hét műanyag láda állt a portán, tele zöldpaprikával. A portás azt mondta, hogy egy szentesi olvasónk hozta nekünk ezt, vigasztalásul, vegyen belőle, aki szereti. Hamar elfogyott. Legközelebb a portás engem hívott: ideért a paprikás ember, úgy illene, hogy valaki beszéljen vele. Mentem, hogy megköszönjem a figyelmességét.
Szikár, magas ember, szerintem ez tűnik szembe annak, aki megpillantja. Pedig sokkal jellemzőbb rá, hogy messziről csillog a szeme. Először találkozni valakivel, aki pedig régóta tudja, miről mit gondolsz, mi érdekel, nagy élmény, mintha eddig ismeretlen rokonnal hozna össze a sors. Laci figyelmes újságolvasó, ismeri a munkámat és jó néhány kollégámét. Szeret beszélgetni, a közlésvágynál nagyobb benne a kíváncsiság, és egyaránt élvezi, ha ő, vagy ha a másik ember fejez be szépen egy gondolatot. Felüdülés vele a beszélgetés.
Kiderült, a paprikát egy barátjától hozza. A formája, mérete miatt a termés egy része eladhatatlan, az ízével azonban nincs semmi gond. A jó barátok egy ideje kapnak belőle – magyarázta Laci –, és most már mi is. Úgyhogy ezután időnként jönni fog. Nem lehet előre tudni, mikor, de azért számíthatunk rá, most pedig segítsek neki kipakolni az új szállítmányt.
Tényleg jött. Többnyire én vártam. Behoztuk a paprikát, beszélgettünk, a nyilvánosság állapotáról, olyan ügyekről, bajokról, amelyek ma már szót sem érdemelnek.
Nem sokkal azután, hogy elkerültem az újságtól, fölhívott: jön megint Szeged felé, út közben megállna, hogy szót váltsunk. Találkoztunk. Kivett a csomagtartóból egy láda paprikát, azzal, hogy ez az enyém. Megkérdezte, kit kereshetne az újságnál maradt kollégáim közül, aki elébe menne, és fogadná őt, amikor hozza a paprikát. Segítettem, de azt nem tudom, hogy végül boldogult-e.
Pénteken este otthon azzal fogadott a kisebbik fiam, hogy egy szatyor zöldpaprika lógott a kilincsen, amikor délután hazaért. Rögtön hívtam Lacit telefonon, hogy megköszönjem, de nem vette föl. Írtam is neki. A paprikát ettük, jutott belőle salátába, tojásrántottába. Már csak a csípősek maradtak meg, a karácsonyi halászlé mellé, azoknak, akik bírják. Szenteste végül válaszolt: „Kedves Barátom! Akkor jó helyre adtam be...”
Szóval – gondoltam át újból – találunk egy szatyor paprikát a kapun, azonnal őrá gondolok, föl sem merül bennem, hogy nem tőle kaptuk, természetesnek fogadom el, ami nem mindenkinek lenne az.
Mi ez a könnyelműség?
Hit.

2019. december 23.

Jöttek a fiúk megnyesni a nagy diófát. Hidraulikus emelőkosarat hoztak, elérik vele a korona tetejét. Kérdezik, honnan kaphatnának hozzá áramot. A gazda ugrik, nyitja a műhelyajtót, mutatja az ajtó fölött a dugaljat.
– Hogy rakhattad ezt ilyen magasra? – szalad ki az egyik srác száján. Csóválja is a fejét, nevet. Nem sértésnek szánja, csak éppen mondani kellett valamit.
A gazda azonban elszótlanodik. Árulja el, hogy azt a dugaljat még az előző tulajdonos szereltette az ajtó fölé? Derüljön ki, hogy neki eszébe sem jutott még lejjebb tenni? Vallja be, hogy nem szokott villanyt szerelni? Akármit is mondana, kiderülne, hogy nem elég gyakorlatias ember.
Még szerencse, hogy az árammal semmi gond. Rendes, épkézláb áram, szépen működésbe hozza a kosarat. A srác fölemelkedik vele a korona magasságába. Kollégája lentről figyeli a munkáját. Amikor lehet, elhúzza a lehulló ágakat, tovább darabolja. Látszik, hogy összeszokottan dolgoznak, tudják, mikor mit kell csinálni. A gazda nyilván nem állhat be segíteni, hiszen fizet ezért a munkáért, és különben is, gondolja, ezek után nyilván az derülne ki, hogy csak hátráltatja őket. Szól nekik, hogy ha szükség van rá, benn megtalálják. Visszamegy a házba, a számítógépe elé, dolgozni. Írja tovább a könyvet, amelyről most épp azt gondolja, egyenetlen, szétesett.
Délben még nyesnek, darabolnak a fiúk.
A gazda ilyenkor szokott futni, de most nem indul el. Hogy nézne ki, hogy miközben ezek az emberek neki dolgoznak, ő elmegy itthonról? Esetleg azt is gondolhatják, állna csak be hozzájuk, csinálná azt, amit ők, majd nem lenne kedve még futkorászni is.
De akkor mihez kezdjen?
Súlyzózik. Nem abban a szobában, ahová az udvarról be lehet látni – átmegy a hálószobába. Leengedi az utcára néző ablak redőnyét is, mert elképzelhető, hogy valamelyik srác kimegy az utcára, és benéz az ablakon, meglátja, mit művel. A gazda érzi, ez beteges aggodalom, de nincs mit tenni. Negyvenen túl már hozzászokik saját hülyeségeihez az ember.
Ahogy befejezi a gyakorlatait, és fölhúzza a redőnyt, a fiúk is végeznek épp. Egyikük félig kinyitja a bejárati ajtót, beszól: ki kellene jönni, megnézni, jó lesz-e így.
A diófa szép. Arányosan ritka, emlékeztet Csontváry magányos cédrusára. A vastag ágak összevágva, a vékonyát elvitték teherautóval. Minden rendben.
Muszáj megszólalni, megint.
– Egyébként merre szoktál futni? – ezt most a másik fiú kérdezi. Beszélgetés kezdődik, arról, hogyan lehet elkezdeni a futást, hogyan lehet vigyázni az ízületekre, és mi fogyaszt jobban, a sport vagy, ahogy a srác mondja, a visszafogott övészet.
A gazda magyaráz, nagyon egészséges önérzettel.
Apróságokon múlik, hogy épp megbomlik, vagy helyreáll a világ rendje.

Macskák ülnek a bolt előtt. Befelé figyelnek. Aranyos képet lehetne róluk készíteni. A négy macska egy nyugdíjas asszonyt kísért el idáig, felvágottat szoktak kapni tőle, többnyire parizert. Rózsaszínű szeletek a járdán, néhány méteren szétszórva. A macskák mindet eltakarítják, mennek egy darabig az ember után, aki ételt ad, aztán tovább, a dolgukra. Mindegyik tartozik valahová, ez nekik csak egy villámcsődület.
Az egyik cirmos, nagydarab kandúrnak valami történt a bal fülével, lehet, verekedés közben nyomorították meg. Ahogy elindul, át a kocsiúton, a néni fennhangon utána szól: „Csola, hová mégy!” A sérült füle után így nevezett macska nem fordul meg. Egyébként sem szoktak a nevükre hallgatni. A cirmos helyében erre én sem reagálnék, inkább üssön el egy autó.
A néni hangja erős, haja kontyban. Szigorú nézése valamilyen gyermekintézményben fejlődhetett ki ilyen szépen harminc-negyven évvel ezelőtt, és azóta szilárdan tart.
És eteti mások macskáit.
Hétköznapi rejtély, alig tűnik föl.
Lehet, tényleg megismerhetőek egy zárkózott személyiség rétegei, úgy, ahogyan a vöröshagyma levelei lefejthetők – mint A szív bajnokai című filmben mondják a nagydarab fekete srácot családjába fogadó törékeny asszonyról, akinek megformálásáért Sandra Bullock Oscar-díjat kapott.
Az a kérdés, mindig, van-e kedved hozzá, hogy megismerd.
Meg mered-e kérdezni, miért csinálja? Inkább nem.
Ezt például elintéznéd azzal, hogy ilyenkor a néni is biztosan befelé figyel.

A kezembe dobta a harckocsiakna gyújtóját, ahogy magyarázott nekünk. Én elkaptam és élesítettem, ahogy szerintem várta. Kerepelt az óramű, az ütőszeg befordult. Visszakattintottam a helyére, rá lehetett csavarni a kupakját, hogy elrakjuk a ládába. MVZ-57-es gyújtószerkezet, kívülről olyan színű, mint a pác, amit ma a húsnak kavartam. Méz, mustár, olaj, bors, kömény.
Polgárháború zajlott a szomszédban, minket Kiskunhalasra vezényeltek, ott volt a tüzérlaktanyában fél Magyarország honvédsége. Az egri felderítők kijártak a határra, mi a tüzérekkel Pirtón gyakoroltuk, mi lesz, ha jönnek a jugó harckocsik. Aknamezőt húztunk, a tüzérek pedig fölsorakoztak mögé, töltöttek, vártak. Egyszer a parancsnokság eldöntötte, szereljük össze az éles aknákat, hadd derüljön ki, ez mennyi időbe telik. Az egyszerűség kedvéért nem mondták meg, hogy ez is csak gyakorlás. Ültünk a kocsikon, jártak a motorok, hogy majd indulunk, most tényleg a határra. Aztán leálltak a motorok, az aknákat szétszereltük. A fölhúzott óraműveket is le kellett engedni minden gyújtóban, mert nem feszülhet a rugó. Ez is egy feladat.
Az egyik társam kezéből kiesett a gyújtó, rá a láda vasalt sarkára, felrobbant.
A sérülteket elvitte a mentő, a munkát pedig azok folytathatták, akik önként jelentkeztek. A legtöbben jelentkeztünk. Álltunk oktatási alakzatban, a fiatal főhadnagy elmagyarázta sokadjára, hogyan működik ez a fajta gyújtó, mire kell vigyázni, aztán dobta.
Nem tudtam eldönteni utóbb, miért csinálta.
A gyújtó a puha földre esett volna, ha elejtem, nem történik semmi baj, legföljebb megszégyenülök. Hirtelen ötlettől vezérelt szélhámosság, ezzel intéztem el. Tessék elfelejteni.
Pedig neki is új volt az a helyzet. Még harmincéves sem lehetett, nála alig tíz évvel fiatalabb embereket kellett tanítania, akikről alig tudott valamit. Ha tényleg menni kellett volna, tőlünk függ az élete. Együtt ült velünk a pácban – gondolom most – de ezt így ki nem mondhatta. Katonai pedagógia. Először ki kellett szűrni azokat, akik megijedtek a robbanás láttán, nekünk pedig meg kellett mutatnia, hogy bízik bennünk. Nagy levegőt vett, és találomra választott valakit, engem.
Eddig tartott belátni, semmi okom nincs arra, hogy haragudjak rá.

2019. november 17.
Ha horgászni megyek, nem az emberekre vagyok kíváncsi. Jó lenne egyedül maradni, de ez már a Tisza-parton sem mindig sikerül. Szombaton délután az algyői strandon egy horgász épp összepakolt, indult haza, amikor odaértem. Letelepedtem, bedobtam én is. Öt perccel később egyedül maradtam a parton. Hideg szél fújt, bízhattam abban, hogy nem jön más. Egy óra múlva mégis érkezett egy pár. Tőlem ötven méterre telepedtek le. Miután bedobtak, a nő talpas poharat vett elő, rozébort bontottak. Elfértek, a hangjukat is elnyomta a szél és a hullámcsobogás. Fél órával később viszont megjelent a part tetején egy autó, egészen addig eljött, ameddig lehetett. Kiszállt egy harminc körüli vékony férfi, köszönt nekünk, jobbra és balra, aztán lecuccolt, pont közénk. A túlsó szomszéd odament a jövevényhez, mondott neki valamit. Lehet, pont azt tette szóvá, ami miatt én is bosszankodtam: jobb lenne, ha odébb menne, mert így már olyan sűrűn vagyunk, mint egy horgásztavon. Egyikünk sem tud rendesen pecázni, összeakadhatnak a szerelékek.
Meglehet, ha én is szólok neki, elhurcolkodik.
Nem mentem oda.
Nem förmedtem rá, hogy menjen már innen, és udvariasan sem szóltam neki, hogy följebb, ötven méterre ugyanolyan jó hely ígérkezik, ráadásul ott nemrég etettek.
„Ha hagyod magad, letaposnak” – visszhangzott bennem, amit régen otthon mondtak ilyenkor. De hát negyvenhét éves vagyok. Nincsenek már sokan a családban, akik fölróhatják nekem a gyöngeségeimet.
Vigyáztam minden dobásnál, nehogy összeakadjunk. Fogtam egy harcsát, amit ugyan vissza kellett engedni, de legalább nem ültem ott kukán.
A köztünk ülő jövevény egy keszeget fogott. Aztán egyszerre fölpattant, és futva ment az autójához. Hároméves kisfiúval jött vissza a partra.
Ezért nem akart eltávolodni a kocsitól.
A gyerek nemrég ébredhetett föl. Vékony, sírós hangon beszélt, de ahogy meglátta a halat a szákban, felélénkült. Lelkesen segített az apjának a botok körül, azt mondta, ő is akar fogni „egy bagolykeszeget”. A haragom elpárolgott. Együttéreztem az apával, drukkoltam, hogy bírja türelemmel a gyerek minél tovább, hogy pecázhasson. Talán fél órát bírta. Elengedték a keszeget, hazamentek.
Csak a jegyzőkönyvbe akartam rögzíteni: örülök, hogy nem szóltam rá erre a férfira. Jobb a tudat, hogy esetleg élhetetlen vagyok, mint azzal szembesülni, hogy meggondolatlan, tapintatlan. Nem tudom, változik-e ez még, vagy már végleg felnőttem.

2019. november 10.
– Ott nekünk szolgáik voltak – meséli a nyolcéves Márkó. Arról beszél az edzésen, milyen volt a család első nyaralása. Felnőttek állják körül. A szemük nevet, egymás arcára pillantva nyugtázzák, Márkó a pincérekre gondol, amikor szolgákról beszél.
Most járhatott étteremben először.
– Azt mondták anyáék, spórolnunk kell, nagyon. És addig-addig spóroltunk, hogy az összes pénzünk elfogyott...
Olyan csönd van, mint amikor az edző a következő gyakorlatot magyarázza. Tényleg érdemes nagyon figyelni. Nyilvánvaló a tanulság, a kisgyereket okvetlenül el kell vinni világot látni. Fontos a helyszín, de még lényegesebb, hogy az ember ott legyen mellette. Nem csak azért, hogy el tudjon neki magyarázni mindent, amit esetleg nem ért, hanem mert ez a felnőttnek is izgalmas.
Akkor is, ha járt már ott azelőtt százszor.
– ...Egyszer pedig bementem egy szobába – folytatja Márkó. – Volt ott a padlón egy vaddisznó, ami szőnyeg.

Vékony, szomorkás férfiarc a domborművön. Megrezdül, ahogy nézed, miközben elmégy mellette. Fény és árnyék játéka, mi más lenne, mégis lassítasz, hogy jobban megfigyeld, ez hátha mégis valami megelevenedés.
Nyilvánvaló, nagyon szereti a mesterségét az a szobrász, aki ennyi érzést bíz egy domborműre.
Pedig akit ábrázol, felnőtt korában sosem járt ebben a házban. Büntetésből helyezték át ide tisztviselő apját, hogy ne legyen anyanyelvi környezetben, a felesége eleinte egy tojást sem tudott kérni a piacon. El is költöztek, mihelyt lehetett. Azért az asszony utóbb azt mondta a kisfiának, hogy a csongrádi magyarok a világ legjobb és legbecsületesebb emberei.
Milos Crnjanszki, a szerb irodalom óriása szerette Adyt, a magyar költészetet, a világháború után kultúrájukhoz, nyelvükhöz, kapcsolataikhoz ragaszkodó vajdasági magyarokat már kevésbé. El lehet ezt nézni neki? Vajon naivak, vagy csupaszív emberek, akik szerint ez ennyi idő után nem számít?
Emléktáblát avatnak Csongrádon a szerb író szülőházán. Megjelenik egy jugoszláv rendszámú kisbusz, kiszállnak az emberek, végigállják az ünnepséget, aztán nézik az emléktáblát meghatottan. A nagykövet meghívja hivatalába, Budapestre a csongrádi szobrászt. Beszélgetnek, a jugoszláv diplomata előadja a meghívás okát. Jó ideje zajlik a huzavona Belgrádban, ki készítse el Milos egész alakos szobrát, neki pedig Csongrádon olyan gondolata támadt, miért ne lehetne megbízni ezzel a munkával egy magyar szobrászt? Ez nagyon szép így – gondolja a szobrász –: vajon mi fog történni, ami miatt mégsem válik valóra?
Mi jöhet, tényleg?
Egy polgárháború jött, és megszűnt az ország.

Úgy megy el szavazni hogy otthon felejti a szemüvegét. Segítséget kér a szavazókörben. Szerinte fölösleges bemenni a fülkébe.
– A Viktort ikszelje be, kedves! – kéri a bizottsági tagot. A kérdésre, hogy ugye, Orbán Viktornak, azaz a Fidesz-KDNP-nek a jelöltjére gondol, a néni határozottan válaszol: – Nem. A Viktorra.
Szeged, október tizenharmadika.
A kormánypárt delegált tagjával együtt mosolyog mindenki az asztalnál. Segíteni kell a határozott szavazónak, úgy, hogy egy pillanatra se érezze úgy, tájékozatlan. Kár lenne megbántani, befolyásolni pedig tilos. Nehéz feladat? Nem annyira, emberség és demokrácia összefér. Elmagyarázzák, hogy Viktor konkrétan nem szerepel egyik lapon sem, mert nem szeretne polgármester lenni Szegeden, sem önkormányzati képviselő. Most ezekre a tisztségekre lehet a jelöltekből választani. Jó néhány perc eltelik, de a néni megérti, miről szól az önkormányzati választás. Maga ikszel a kiválasztott kis körben. Elégedetten megy ki, és mindenki elégedett.
Biztosan Viktor is.

– Ott a Tisza visszafordul? – kérdezi a kislány. A kanyarra mutat. Nem nevetek, mert én is ezt gondoltam régen. Erre balra, amarra meg jobbra kanyarodik a víz, lehet azt hinni, hogy a túloldal sziget. Lakott, mert kutyaugatás, szamárordítás hallatszik, kakas kukorékol, galambok keringenek odafönn. Valamilyen ház csak lehet ott.
Szép ez a hit, de érdemes megismerni az igazságot is. El kell indulni a parton, látni, mi van a kanyarokon túl. Meg kell tanulni úszni, aztán egyedül evezni. Át kell menni, a kíváncsiság emlékével, kikötni a túloldalon, bemenni az erdőbe, föl a töltésre, látni a tanyát, ahonnan a hangokat hozta a víz. Megvénült szamár. Öntözőcsatorna. Cseresznyefa, körtefa, szilvafa. Télen az árok oldalában hasalva körül kell nézni távcsővel. Átcsörtet egy nagy csapat őz, az egyik a közelben ugrik át a csatorna fölött. Ugyanolyan itt minden, mint a mi oldalunkon. Erre lehetett számítani, mégis, látni kellett. Amíg odajár, aztán meg visszafelé evez az ember, sok víz lefolyik.
Meg lehet nézni a túloldalt biciklivel, a hídon áttekerve, nagyon jó horgászhelyek vannak. Lehet később arra járni munkaügyben, autóval. Ladikkal mégis jobb. Ennyi marad a felnőttben a gyerekből.

„Nyolc méteres belmagasságú előtér kell, galériával, hogy a zsiráfcsontváz elférjen. A trófea” – hallom a szegedi Dóm téren. A tömeg ezerfélét beszél bor és dixieland mellett. Fölnézek az égre, ott van elég hely ahhoz, hogy elképzeljem, a nyakában a hét megnyúlt csigolyát is, egy vonalban. Ha leoltják a lámpát abban a házban, világít. Szerényen, mint egy csillagkép.
Szeretném elengedni azonnal ezt a zavarodott érzést, ki, az űrbe, a hidegbe.
Hogy lehet lelőni egy ilyen jámbor, ártatlan állatot?
A zsiráf tényleg jámbornak, ártatlannak látszik, de ezek emberi tulajdonságok. Félreismeri, aki magához méri a természetet.
A vadászat ösztöne viszont épp a természethez fűzi az embert, a fegyveres vadászatnak pedig kultúrája van, helyesnek gondolt szokások formálták.
Akkor sem vadásznék.
Nem – én horgászni járok. Megölöm a halat, ételt főzök belőle.
Azért nem preparálnám, hogy ott legyen a falon.
Megölni, kezelni a fejét, csontját, bőrét, hogy szép legyen, lehessen emlékezni arra, amikor zsákmányul esett. Megőrizni a romlandó test egy darabját, gondosan, végső soron szeretettel. Ismerek jó érzésű embereket, akik tudják értékelni a szép trófeát, és nem zavarja őket, hogy egy állat feje díszíti a falat.
Lehet, hogy ennek a szokásnak olyan ösztön a gyökere, amely azért is felel, hogy a szentek hajából, kezéből ereklye készült.
3500 dollár. Ezt már a telefonomon látom, megkerestem a az interneten: ennyibe kerül szervezett vadászaton elejteni egy zsiráfot Dél-Afrika Limpopo tartományában. Az afrikai vadászatokról szóló oldalon olvasom, „a számla végső kiegyenlítése a táborban, a haza utazás előtt történik, kéz pénzben. CSEKKET NEM FOGADNAK EL!”
Elkészül az újszegedi ház. Megérkezik a küldemény, nagy fadobozban. Gyakorlott kezek összerakják, drót, szög, valamilyen kapocs kell hozzá, gondolom. Talapzat. A csontváz áll. Ő pedig, akit nem ismerek, nézi, látja benne a néhai zsiráfot, és szól is hozzá: jó helyen vagy itt, végre elférsz kényelmesen.

Egy tízéves fiúgyerek már szépen föltakarítja a lakást. Elmegy a boltba, papír nélkül, mert megjegyzi azt az öt-hat dolgot, amire szüksége van a családnak. Megpucolja a krumplit, elég vékonyan. A hagymát is földarabolja, mégpedig úgy, hogy vizet vesz a szájába – a tévében látta –, így nem ered el a könnye. Vannak idősebb horgászbarátai, elmegy velük pecázni, hazahozza a kétkilós pontyot, amit egyedül fárasztott ki, és üggyel-bajjal, de azt is megpucolja. A keserűfogat is megtalálja, kiveszi. Ha egykettedet hoz haza az iskolából, természetesen nem mehet el horgászni – a büntetést férfiúi önérzettel viseli.
Mindez a nevelésen múlik.
Néha az is előfordul, hogy éjjel megjelenik a szülők szobájában, és szeretne közéjük feküdni. Ezt, a késői időpontra való tekintettel, nem engedik meg neki.
A tízéves fiú visszaballag a szobájába. Másnap éjjel viszont megint megjelenik.
Mi a helyes eljárás ilyenkor?
Szerencsére anya nem ébredt föl, csak apa. Halkan beszélgetnek a fiúk, aztán abban maradnak, apa átmegy vele az ő szobájába.
Odaát apa leül a fotelba, a gyerek visszafekszik. Várják, hogy elaludjon a másik. Akkor a sarokban zörögni kezd valami. Apa meglepődik, és meg is világosodik: hát ezért nem tud aludni a gyerek! De hogy jut be ide egér?
– Valami tényleg zörög itt nálad.
– Ja, az csak a csirke.
– Milyen csirke?
– Hát, láttam, kinn kóborol az udvaron. Bánthatták volna a kutyák. Behoztam inkább. Dobozban van.

– Foglalkozása?
– Kisasszony.
Nevetve mesélte, hogy nem dacból válaszolt így annak idején az új hatalom hivatalnokának. Tényleg ezt gondolta korrekt feleletnek. „Igen, ennyire naiv voltam” – mondta derűsen.
Neki tényleg azt írta elő az édesapja, hogy tanuljon, nyelveket is, vegyen zongoraleckéket, énekórákat, tudjon meg mindent arról, hogyan kell vezetni egy háztartást, hogy ha majd férjhez megy, felnőtt asszony lesz valaki mellett, boldoguljon, és ne legyen kuka a társaságban. Édesapja szerette, így látta jónak nevelni. Nem számolt azzal, hogy olyan rendszer jön, amelyben kisasszonyokra nem lesz szükség. Persze, ő is naiv volt.
Nem ismerem a folytatást. Nem tudom, milyen igazságtalanságok érték még a tizenhat éves gyereklányt, miután egy hivatali szobában összeomlott körülötte az a világ, amit addig megismert. Nem tudom, mi lett a vagyonos polgárcsaláddal, visszajárt-e valami abból, ami akkor elveszett – voltak-e a famíliában, akik naivan vártak a revansra, a teljes, igazságos kártérítésre, és aztán méregették a valóságos kárpótlást. Tényleg a nevetés az egyetlen érett, felnőtt válasz a történelem abszurd húzásaira?

Csöngettek. Ahogy megy az ablak felé, át a nagyszobán, először az autó fehér tetejét látja meg a kocsibejárón. Száraz a torka. Így meg lehet ismerni ezt az autót. Ugyanez a kocsi jött érte fél éve, kora délelőtt, kisebb fajta küldöttséggel. Bekocogtak az ablakon a slusszkulccsal: jöjjön azonnal, nincsenek elegen a frakcióban, kell a szavazata, különben nem lesz költségvetés, és az beláthatatlan következményekkel járna.
Legutóbb megmondta, nem megy többé. De hát hogyan beszéljen az ember arról, hogy megsértődött?
„Még meg sem borotválkoztam” – ezt felelte végül, de sürgették: nem baj, csak öltözzön föl. Jöjjön.
Most két nő áll a kapu előtt. Képviselők.
Házikabátot vesz, beengedi őket. Csöndesen köszönnek, megállnak a nappaliban, és csaknem egyszerre kezdenek el sírni. Nem tudja, miért sírnak.
Az egyik keresi az ő tekintetét, a másik kimeredt, könnyes szemmel néz körül a lakásban. Csendéleteket lát, tájképeket, portrékat, nagy íróasztalt levélnehezékkel, amely bronz akt, körben szépen restaurált régi szekretereket, a könyvespolcon klasszikus-gerinceket, fő helyen a Márai-naplók teljes sorát. Régies ízléssel berendezett enteriőr, a tulajdonos minden nyilvánosan kimondott szavának aranyfedezete.
Szépen kéri őket, üljenek le.
Akkor meglátja egyikük kezében az ételhordót. Elhozták az ebédjét. Nyilván tudják, mostanában akadozik a kihordás. Nyúl az ételhordóért, hogy akkor kiviszi a konyhába. A nő föláll, átadja, picit gépies, ünnepélyes mozdulattal – ezen mindhárman mosolyognak. Mire visszaér a konyhából, a nők abbahagyják a sírást.
Ebből tudhatja, hogy szeretnének még valamit.

Hozzánk jár, elfogadja az ennivalót, de megérinteni nem engedi magát a fekete macska. Amikor nálunk lakott egy vizsla, hetekig nem mutatta magát. Miután hazavitték a kutyát, megint visszaszokott. Nem tudom, hogy azért ragaszkodik hozzánk, mert számító, vagy hűségeskedik. Azt nyilván nem mondhatom, hogy a miénk.
A konyhának az udvarra nyíló ajtajánál szokott ülni. Úgy figyel befelé, mintha tévét nézne. A műsor akkor kezd izgalmassá válni, amikor főzünk valamit, és húst darabolunk. Már az is érdekes, ha szendvics készül. Olyankor kap egy szelet szalámit, esetleg egy vékony húsnyesedéket. Ahogy nyitom a szúnyoghálóajtót, és kiadom alatta az ételt, a jobb mancsával nyúl érte, beleakasztja a körmét, elrántja a zsákmányt, és odébb fut vele. Este, amikor megkapja a hivatalos vacsoráját a műhelyben, a tányérjába, három lépés távolságot tart.
Szoktam neki halat hozni a Tiszáról. Egy ilyen alkalommal a lábamhoz dörgölőzött, nyilvánvalóan véletlenül. Talán lehetett neki igazi gazdája, akihez dörgölőzött, vagy ez a macskáknál ösztönös viselkedés - nem tudom.
Két napja gondoltam egy merészet. Amikor odaöntöttem neki a zörgős ételt, és hozzáfogott, közelebb léptem. Megsimítottam a hátát, nagyon óvatosan, de ő fölpúposította, hogy erősebben érje a kezem. Mohóság volt ebben a mozdulatban. Három simítás volt - fölnézett, meglátta, hogy én simogatom, és akkorát ugrott ijedtében, hogy fölborította a tálját. Aztán csak állt, nézett, mint aki most ébred.
Nem tudtam nevetni, mert ez nem vadállati rémület és zavar volt, hanem emberi szorongás. Megsajnáltam, kimentem a színből.
Alig tudok valamit a macskákról. Csak annyi látszik, hogy ez olykor szeretetteljes, máskor szomorú, bántalmazó kapcsolat az emberiséggel, amelytől bárhogy próbálnak, nem tudnak szabadulni.

Csak egy óránk volt arra, hogy fürödjünk a Balatonban, de már nem vagyunk gyerekek. Ezt is tudtuk élvezni, jutott elég élmény. Emlékezetes a nagy kalapú nagyasszony a büfé teraszán, aki szigorúan rászólt a pincérre, hogy ne a mi rendelésünket vegye föl, hanem az övét, mert már régebb óta vár. A hattyú kedves volt, közel úszott a strandolókhoz a kamasz fiókáival együtt, és, ahogy a kicsik is, kézből evett. Olvastam valahol, hogy ez a madár különösen agresszív, ha fiai vannak. Jó volt látni, hogy az emberek nem kenyeret adtak nekik, amitől megbetegedhetnének, hanem kukoricát.
A legérdekesebb látvány egy harminc év körüli nagyvilági férfi volt, aki nyugágyon napozott, szivarral a kezében, mintha egy csöndes, homokos parton pihenne valamelyik tengernél, vagy egy filmen. A gödrösi szabad strand legforgalmasabb helyén állt az ágya. Jöttek-mentek az emberek körülötte, sok papucs csoszogott, karcogott a betonon. A napot is eltakarták előle szinte mindvégig. Nem zavartatta magát, arca sem rezdült, pedig ébren volt. Néztük pár pillanatig, mulattunk rajta.
Hazafelé megint eszembe jutott.
Nincs jelentősége, de talán mégsem biztos, hogy sznob volt. Lehetett igazi különc is, aki tényleg tudott pihenni abban a zsivajban. Ha ez a helyzet, nem érdemelte meg, hogy kinevessem.
Helyet foglalni egy büfé asztalánál, mintha tényleg nyaralna az ember, de közben is figyelni, mert itt sérülhetnek az érdekei, bármelyik pillanatban; szóvá tenni a sérelmet – nem foglalkozni azzal, hogy a pincér egyedül van, és annyit lót-fut, hogy kilométerórát kellene szerelni a lábára – végül tudomásul venni, hogy majdhogynem hiába emeltük föl a szavunkat: ez a mi iskolánk, munkahelyen, családi ebédlőasztal mellett, temetésen, szabadságon. Vajon hogyan lehetne könnyedén alkalmazkodni, szorongás nélkül, a méltóságot megőrizve – és tudni, mikor lehet fölhúzni a moszkitóhálót a függőágyra, kirekesztve az egész világot, hanyatt dőlni, élvezettel? Igazi, nagy életművészet ez. Nagyobb, mint kivándorolni, aztán boldogan élni egy szabálykövető, összetartóbb, boldogabb közösségben.