Kirúgott, ellehetetlenített, közös megegyezéssel útra bocsátott vagy maguktól felmondott újságírók ültek az asztalnál, az ország minden tájáról. Megtalálták a helyüket, írnak, ahogyan rég, legföljebb már nem abból élnek, kellett más munka is. Mindenki elmondta, mi történt vele.
Vajon ki tudná megítélni, igazuk van-e ezeknek az embereknek?
Lehet, tényleg a rend és igazság bajnokai, megmaradt jedi-lovagok, akik a birodalom megalakulásakor szétszóródtak az univerzumban, de még egyszer találkoztak egy elvetett forgatókönyv-változat szerint. Vagy idejétmúlt figurák, akiknek a nagyzási hóbortját az élteti tovább, hogy mindent el tudnak mondani világos mondatokkal, amit szeretnének, és tudni vélik, mi a különbség testvéries és igazságos között.
Sokszor érzem ezt a kételyt magunkkal kapcsolatban. A humor ilyenkor is vigasztal. A beszélgetés, mint egy szép tüzijáték, és mindenki látja, ahogy az egyik rakéta nem húny ki, miután fölrobbant. Megy tovább lassan, kékeszöld fénnyel világítja be a sötétet.
Egyik dunántúli kollégám, aki új munkája mellett blogot ír, minden közösségi történetet nyilvánosságra hozva, amiről azt gondolja, a városa lakóira tartozik, arról beszélt, hogy egy gyerekkori ismerőse, megbecsült vállalkozó, találkozóra hívta, és lehetetlent kért tőle.
– Légy szíves, írj rólam valami rosszat! – így a vállalkozó, amikor a tárgyra tért. – Így, ahogy mondom. Mindegy, mit írsz, csak rám nézve kínos legyen.
– Miért? – a kollégám megdöbbent.
– Mert azzal nekem most jót tennél. Azt hallottam, hogy már beszélik, mi igazából jóban vagyunk, azért nem írtál még rólam. Azt is mondják, hogy osztálytársak voltunk. Kombinálnak, tudod.
– De hát osztálytársak voltunk, ez az igazság!
– Az mindegy, de beszélik is. És nekem ez nem jó, tekintettel arra, amit te most csinálsz, amiket írsz. Azt hiszem, megértesz.
– Nem értem, hogy képzeled, hogy én bárkiről is csak úgy, per hecc, rosszat írok.
– Ne haragudj, tudom, hogy nem így megy. Tudom, te ezekért az írásokért nem vársz pénzt. Tisztellek, becsüllek azért, amit csinálsz. Bánt is, hogy úgy kérek valamit, hogy nem fizetek érte. Végső soron ez, ugye, egy szolgáltatás lenne... Ha máshogy nem megy, fizetek.
– Ne szórakozz velem, légy szíves!
– Mégis, hadd kérjem ezt, hiszen tényleg nem bántottuk egymást sosem. Nem fogok megharagudni.
– Ne haragudj, de ez tényleg nem így megy. Nem mehet így.
– Figyelj. Ismersz. Biztos van nálam valami, ami rosszul működik, olyan nincs, hogy ne lenne. Hadd ne én mondjam meg még ezt is. Ezt neked látnod kell. Ha meg nem látod, erőltesd meg egy kicsit a fantáziád!
2020. augusztus 9.

Három napot töltöttünk el a Tisza partján, amikor messzebbre is jut elég szúnyog. Láttuk, hogy a természet erői fölött igazán csak a természet tud uralkodni, ha akar. Esett az eső, ezért ponyvát feszítettünk ki, hogy legyen száraz helyünk, ahová fölhozhatjuk a ladikból a nejlonzsákba csomagolt holmikat. A szúnyogokat nem zavarta az eső, a ponyva alá fölakasztott három füstölőspirál, a tábortűz füstje, melege, sem az, hogy befújtuk az arcunkat is riasztóval. Nekicsapódtak a bőrnek, és egy idő után mindegy volt, hogy szúrnak rögtön, vagy csak birizgálják a csípések nyomait. A katonai zubbonyon, a munkásnadrágon is megültek, türelmesen lépkedtek, illesztgették a szívókájukat, rést keresve a sűrű szöveten. Néha találtak is. A sátorból sikerült kizárni őket, de az erdőt betöltő moraj nyomasztó volt. Mintha méhkaptárban aludtunk volna. Csak akkor lett nyugtunk – horgászhattunk csapkodás nélkül, süthettünk szalonnát a tűznél, hogy legyen zsíros kenyér – amikor föltámadt a szél.
Ezalatt nyugodtan tűnődhettünk azon is, hogy vajon normális emberek vagyunk-e. Megnézhettük, mifélék azok, akik szintén a vízen járnak. Láttunk közlekedni motorral fölszerelt indiánkenut, gumikajakkal túrázó párt, vízisielőket – a parthoz valamiért nem ment közel senki. Nappal a szúnyogok nem repülnek be a víz fölé.
És volt egy hajó, elment előttünk oda és vissza. Szép nagy hajó, a hullámai hörögve verték a partot, itt-ott omlasztották is, hosszan táncoltatták szegény ladikunkat. Mint amikor valaki Harley Davidsonnal dönget a gyalogjárdán. Ment ez az ember a Tisza közepén, nem nézett se jobbra, se balra, és ahogy elzúgott előttünk, iszonyodva láttuk, hátulról, hogy teljesen meztelen.
A naturista a pokolban is naturista.
2020. július 27.

– Jöttem meglátogatni a fűnyírónkat – mondtam a szegedi szerszámgépszervizben. – Másfél éve hoztam be. Abban maradtunk, hogy hívnak, vagy üzenetet küldenek, ha sikerül megcsinálni.
Zavarba jött a két fiatal szerelő.
Pedig nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni őket, épp ezért próbáltam viccelni. Mosolyogtam is, igaz, ebből nem sok látszott a maszk miatt.
A fiúk elmagyarázták, hogy ők csak nemrég vették át az üzletet, és néha csak kapkodják a fejüket. Kiderítik, mi lett a géppel, nincs semmi gond. Egyikük telefonált, tisztázta, hogy igen, jól gondolta, a fűnyírónk átkerült egy másik szerelő műhelyébe. Ott már meg is nézték. Arra jutottak, ki kell cserélni a karburátorát. Megtudtam, mennyibe fog kerülni, és mikorra készülnek el vele.
Ha nem jelentkezem, vajon mikor kerestek volna maguktól? Ezt nem kérdeztem meg.
A fiúk zavara pedig elmúlt.
Nagyon slendriánul intézték a dolgokat a szervizben az elődeik, erről beszélgettek, könnyedén – ahogyan a mesterek le szokták szólni mifelénk azoknak a munkáját, akik előttük ott dolgoztak; ahogyan politikus nyilatkozik az elődje dolgairól, vagyis a lojalitás és a megértés szándékának legapróbb jele nélkül, nyilvánvalóvá téve, hogy itt egy tökkelütött és rosszindulatú idiótát váltott le egy hibátlanul dolgozó fenomén. Csak egy kicsit tessék várni még, és a haza fényre derül.
Már nem mosolyogtam, de ez sem látszott a maszktól.
És hogy mi újság Bécsben?
Ahogy a fiúkat hallgattam, egykori kolléganőm jutott eszembe, aki a lányánál járt, Bécsben, és hazahozott egy példányt a bécsi városi újságból – a szerkesztőségben akkor még az volt a szokás, hogy aki elutazik valahová, hoz egy ottani lapot. Nézegettük a bécsi újságot, a tördelését, a képek minőségét, vágását. Külalakra kissé merev, unalmas újságnak tűnt, és minden bizonnyal a tartalmában is az volt. Azért vagyok ebben biztos, mert a kolléganőm lefordította az első cikket, egy interjút a város új polgármesterével, aki a beszélgetés elején, egy egész oldalon át arról beszélt, mennyi mindent köszönhet a város az elődjének, aztán pedig rátért arra, hogy ő személy szerint mi mindent köszönhet neki. Dögunalom. Mégis, ezt az újságot ott megveszik, elolvassák, szeretik. Nekik ez a jó.
Mi meg azért vagyunk itt, és nem ott, mert alkalmatlanok lennénk arra az unalmas, korrekt életre.
2020. július 10.

– Figura! – kiáltja a horvát fagylaltos, ragyog az arca, mert ajándékot ad. A gombócemeletek tetejére ráilleszt egy kisebb, különös formájú tölcsért, abba is fagyit pakol. A figura biztosan minden európai nyelven ugyanazt jelenti. Valamit formáz, ostyából és puncsból. Megköszönöm, hátralépek, beleharapok, nehogy összeroskadjon a kezemben. Fáj tőle a torkom, az agyamig, mégis nagyon jólesik. Júniusi este Trogirban, 2019-ben.
A templommal szemben, egy ablak mellett eszem a fagylaltot. Így biztosan nem lehetne oda benézni, de nem is terveztük. Az előző napon, Primostenben, a Szent György-templom ajtajában az apáca egyértelmű mozdulatokkal mutatta a nőknek, hogy takarják el a vállukat kendővel, ha tényleg be akarnak menni. Érdemes volt, mert láttam a mennyezeten a horvát halászok Szűz Máriáját és kis Jézusát. Egy test, két fejjel. A díszes ruhán lyukat vágtak a váll magasságában, ott bújik ki a kisfiú feje. Koronát viselnek mindketten. Tényleg nagyon különös, de nyilván természetes, Szűz Máriát és Jézust mindenütt a helyi ízlésnek megfelelően ábrázolják. Létezik kínai, fekete, Fülöp-szigeteki anya a gyerekével. Az sem biztos, hogy a Közel-Keleten látható ábrázolások a leghitelesebbek.
Ahol a fagylaltot eszem, erős fény világít az utcára mellettem, énekhang hallatszik ki, én pedig emiatt nem tudok tovább menni, benézek az ablakon. Kórus próbál többszólamú művet, az énekesek félkörben elhelyezett székeken ülnek, sima utcai ruhában, kényelmesen. Vidám, délelőtti hangulatú zene. Páran észreveszik, hogy hallgatom őket, mosolyognak, szemlátomást nem zavarja őket, hogy bámulok, bamba turista. Nem vagyok hívő, és ez most már alighanem így is marad. Feszengeni szoktam, ha valamilyen kötelezettség miatt templomba kell menni, mert nyilvánvaló, hogy így a részvételem a szertartásban képmutatás. A pap simán mondhatná, hogy mars kifelé. Emiatt lelkiismeret-furdalást szoktam érezni. Most nem érzek ilyet, és jó lenne még maradni az ablaknál. A többiek azonban már elindultak, mintha más nem hallaná azt, amit én.
Tudom, ez a megérintettség.
Ezzel nem vagyok egyedül. Nagy szerencsém, hogy nem a világháborúban, egy római katolikus–pravoszláv frontvonalon, karácsonykor, hanem békében, egy idegen katolikus templomban, aztán fagylaltevés közben mutatkozik meg előttem, ami nyilvánvaló. A kereszténységnek nagyon sokféle arca van, multikulturális. Én pedig nyilván tényleg idegen szívű figura vagyok, hogy nem itthon, hanem ott merülök el egy ilyen, mondhatni, zenei élményben, ahol az éneknek egy szavát sem értem.
2020. június 28.

Reggel csirkehúsos szendvicset vettem tőle egy újszegedi büfében, este sört csapolt Algyőn, a Faházban, ugyanaz a nő. Nézte az arcom, a táskám, megismert. Mosolygott.
Kíváncsi volt, hogyhogy megint találkozunk, és itt.
Mondtam, hogy én nemsokára hazaérek, de neki, úgy látom, hosszú munkanapja lesz. Igen, mondta, ő így dolgozik, és hálás is, hogy van ez a két munkahely. A férje mostanában valamivel hamarabb ér haza, korábban ez fordítva volt. Beszélgettünk, pár perc múlva már a konyhájukban álltam, öt elmosott bögre csöpög a mosogató szárítóján reggel, merthogy mindenki önállóan elpakol maga után. Meg lehet szervezni a közös életet úgy, hogy jó legyen, csak akarni kell, és higgyem, el, mondta nyomatékkal, azt az időt, amit együtt töltenek, maximálisan kihasználják.
Kérdeztem tőle, hogyan értsem azt, hogy maximálisan. Ezt is elmagyarázta:
– Például amikor a legkisebbnek volt a születésnapja, tudtuk előre, hogy nem érünk haza emberi időben. Márpedig ha a nagyobbakét is a napján ünnepeltük, akkor vele sem várhatunk a hétvégéig. A férjem kitalálta a megoldást, nekem is tetszett, és a két nagyobb is belelkesült. Nem is bírtak elaludni, pedig talán jobb lett volna. Együtt ébresztettük a kicsit éjfélkor. Nyavalygott, álmos volt, de amikor rájött, mi történik, fölélénkült. Ettünk tortát, megkapta az ajándékát, játszott vele. A gyerekek szerettek volna reggelig ébren maradni, de nem engedtük, kettőkor bezárt a bazár. Nem jó éjszakázni, megviseli a szervezetet. Másnap olyanok is voltunk, mint a mosott rongy. De azért képzelje el! Mint egy álom, amiben együtt voltunk.

Asztal puncsszínű terítővel a Tisza-töltés lábánál, combig érő fűben. Ketten ültek mellette, bodor, fekete hajú férfi és barna nő. Az arcukat nem láttam, ahhoz messze voltak, de szépnek látszottak. Alig mozdultak, beszélgettek. Autójuk fönn állt a töltés tetején, a Móra Ferenc hídtól ötszáz méterre, Algyő felé, a két geodéziai alappont – óvodai rakétamászóka – között félúton, a nemzeti összetartozás napján, csütörtökön. Fújt a szél, hullámzott a fű. Itt-ott selyemkóró kalimpált benne (asclepias syriaca), már erre is terjed; a gazdák utálják a mélyre törő gyökere miatt, a méhészek imádják, mert nagyon finom ízt ad minden vegyesvirágméznek. Az a két ember nyilván épp nem akart szeretni vagy gyűlölni olyasvalamit, amihez nincs köze. Élvezni akarták hóbortos ötletüket, kiülni egy helyre, ahol biztosan nem lesz társaságuk. Úgy is lett, ahogyan kigondolták. Húsz percig láttam őket, addig nem esett az eső.
Jó volt belefutni ebbe a szertartásba, mert amikor elindultam, még lelkiismeret-furdalást éreztem. Egymás után két megemlékezés is zajlott nálunk, a zászlónál, egyik közösség, másik közösség. Nem tudom, melyik mellett-fölött futottam el épp a töltésen. A hangot hallottam, és eszembe jutott, hogy illene ott lenni, mindegy, melyik társaságban. Vannak ismerőseim, akiknek az életét meghatározta a trianoni döntés, amelybe nem lehetett beleszólásuk. Ki lehet fejezni az együttérzést irántuk, függetlenül attól, hogy épp megtalálom-e a helyem azok között, akikkel ott állok együtt, és ugyanazt gondolom-e, amit ők. Az, hogy mégsem akaródzik ott lenni, leginkább engem minősít. Hiszen mindenkinek saját Trianonja van már.
Feloldódni ebben a gondolatkórusban, összetartozni így, mint nemzet (ez a mi munkánk, és nem is kevés). A megemlékezés hivatalos része után átkarolni egy másik jelenlévő nyakát, lőni egy közös szelfit, ráadva a filtert, hogy pár pillanatra legyen szebb minden: hosszúkás arc, szem, haj, és a mécsesek fénye a talapzaton.

Áprilisban, amikor ritkán léptek ki az utcára, a szomszédasszonyok kipróbálták a vibert. Látták, hogy jó. Eleinte körülményes volt írni, de így azonnal megoszthatták egymással, ami eszükbe jutott, nem kellett várni a találkozásig.
Ez most már így marad.
„Két patkány ment bele a dróthálós fogónkba.”
„Pedig már mintha eltakarodtak volna a környékről.”
„Itt most egyszerre kettő!”
„Tatuka régen a vizes hordóba engedte a fogót madzagon. Nézte a buborékokat.”
„Elfelejtettük fölfordítani a vashordót. Csapvízzel pedig nem engedjük tele.”
„ A víznél olcsóbb a tűz.”
„Az. Belerakom a hordóba a fogót, utána a reklámújságokat, meggyújtom.”
„Jó ötlet. Ne nézegesd őket.”
„Hallod, nem tudtam megállni.”
„Belenéztél?”
„A hátát lapogatta az egyik a másiknak a fogóban, el akarta oltani rajta a tüzet. Nem tudtam, hogy ezek is összetartanak.”
„Mondtam, hogy ne nézd.”

Maszkban dolgozni, úgy, hogy az emberen még szemüveg is van, azért kellemetlen, mert a vászon bevezeti a lencsék alá a lehelet páráját. Ez az állapot az első napon elviselhetetlen, aztán csak nehéz. A sorkatonákat régen gázálarcban is énekeltették. Egy szavukat sem lehetett érteni, de a tüdejük edződött a gáz- vagy atomtámadás utáni élethez.
Jobban kell figyelni mindenre. Muszáj türelmesebbnek lenni.
Lehetetlennek tűnik, de mintha mégis menne, mindenkinek.
A boltban a pénztáros és a vevő is maszkban, közöttük plexilap.
– Kéri a pontokat? – kérdezi a pénztáros.
– Bocsánat, nem hallom, de a pontokat gyűjtöm, úgyhogy adja csak – mondja a vevő. Aztán halkabban, a maszkba motyogja: – Remélem, ezt kérdezte.

„Elindult felénk a kóboj Szegedről!” – mondta a tanácsi tisztviselő asszonyság a kollégáinak, ahogy letette a telefont. Ez 1987. január 12-én történt, 30-50 centiméteres hó borított mindent, a kinti hőmérők mínusz 17 fokot mutattak. A falvak, városok között az utakat lánctalpas katonai járművek takarították. A nyomukban tényleg elindulhatott a konvoj – azaz egy sorban, közös irányítás mellett haladó járművek alakzata. Ugyanígy hangzik angolul, a kifejezés latin eredetű.
A kóboj, vagyis cowboy viszont észak-amerikai marhapásztort jelent.
A tanácsi kollegina összekeverte ezt a két szót. Talán nem is volt tisztában azzal, hogy ezek mást jelentenek. A munkatársak megjegyezték, amit mondott, és később alkalomadtán felidézték. Most, hogy olvasom, érzem, mennyire kifejező mondat ez, pontosan megidézi a nyolcvanas évek lelkivilágát.
Este ugyanazt a westernfilmet nézi a tévében a főnök – akinek a fejében a summa cum laude és Niki Lauda neve összecseng –, amelyet a tanultabb beosztottja. Másnap pedig megbeszélik, amit láttak. Lehet még hinni a párt erejében, vagy abban, hogy a lagymatag hazai viszonyokon csak oda belépve lehet változtatni – illetve abban, hogy bugyuták csak a pártban vannak, és ha valami csoda folytán eltűnne ez a társaság, a hülyeség is visszaszorulna a laboratóriumi lombikokba, mint egy régi járványos betegség. Szilárd, vallásos hit saját igazunkban!
Pedig tényleg senki sem tudta, mi közelít a derékig érő hóban felénk.

„A fürdőhöz közvetlenül kapcsolódó szálláshelyek széles palettája az apartmanszállótól a panzión és apartmanházakon át a kempingig terjed” – olvasom a Bogácsi Gyógyfürdő honlapján, nyilvánvalóan csak kíváncsiságból. Hiszen az első közlemény az oldalon arról szól, hogy most „ideiglenesen felfüggesztik” a fürdő- és szállóvendégek fogadását a koronavírus-vészhelyzet miatt. Azért persze végig lehet nézni, mi mindent hagyunk ki.
Már az is megnyerő, hogy helyesen, kötőjellel írják a koronavírus-vészhelyzet szót. A honlap többi mondata is egészséges, világos. Aki megfogalmazta, nem áll hadilábon a nyelvvel. Mégis, rossz érzés bujkál bennem, ahogy olvasok, az apartman szó miatt. Az én fogalmaim szerint pejoratív jelentése is van – bár erről nem tehetnek az apartmanok, és én sem tehetek róla.
Harminc évvel ezelőtt kaptunk egy reklámlevelet. Utazási iroda küldte, de nem az IBUSZ. Anyám bontotta fel. Görögországba szóló nyaralási kedvezményt kínáltak, a szálláshely árát „nyertük meg”, legalábbis a levél szerint. Anyám hitte is, nem is, hogy ez komoly ajánlat, de azért éreztem, ha mi lelkesedünk, ő is hajlandó komolyan venni, telefonálni, utánajárni annak, mi igaz ebből.
Nyaralni, Görögországban?
Hatéves koromban voltunk utoljára együtt nyaralni. Igaz, mellettünk folyik a Tisza, de a húgom akkor még nem is látta a Balatont.
– Ez konkrétan a párna. Szélhámosság az egész! – magyarázta anyám, de csillogott a szeme. Végigolvasták apámmal a levelet, értelmezték. Minden világos volt abban, egyvalamit kivéve. „Elhelyezés: apartmanokban.”
– Mi az, hogy apartmanokban? – kérdezte anyám.
– Hát, tudod! Kecskeólakban – magyarázta apám.
Ezzel pedig el is dőlt minden.
Köszöntük szépen, de nem kívántunk élni a kedvezménnyel.

– Tedd csak bele! Az is ad neki egy ízt – mondta Sándor, nyugdíjas tűzoltó főhadnagy, a gázkútkitöréseknél alkalmazott MIG-hajtóműves turbóreaktív oltójármű egykori parancsnoka. Az asztalon gőzölögtek az abálóüstből kiszedett belsőségek, szalonnás, csontos húsok, összesodródott bőrdarabok. Ezt mind szét kellett válogatni, eldönteni, mi az, ami hurkába való, mit teszünk a májasba, a disznósajtba. Még ez is elrettentő látvány lenne sok embernek, nekünk viszont meghitt, ünnepi. A gyerek viszolyog tőle, aztán hozzászokik, végül talán megszereti. Ilyen minden kultúra.
Nagyrészt tudható volt, mi hová kerül ilyenkor, de vannak cafrangok, inak, porcok, amelyekből bármi lehet.
Kérdeztem, mi legyen, apám vagy Sándor döntött. Az adott porcika többnyire a hurkába került, és tényleg, azt lehetett hinni, hogy ezektől az apróságoktól gazdagabb lesz az összhatás. Többszólamú, szimfonikus – ahogyan Wass Albert, vagyis Hamvas Béla mondaná. Csakis ránk jellemző íz – ezt gondoljuk –, tehát állandó.
A szaglás és az ízérzés elvesztése az első tünet – olvasom a vírusfertőzésről szóló hírekben. Nincs is kedvem tovább böngészni, elképzelni, mi lehet velünk, hobbiböllérek országával. Nekünk most épp ez az első telünk disznóvágás nélkül. Arra jutottunk, fölösleges öt-tíz kilót készíteni olyan ételekből, amikből egyszer vagy kétszer eszünk jót. És nem is hiányzott. Változik az ízlésünk.
Azért ettől még vannak vad ízei ennek a tavasznak.
A kertben az ősszel elrakott vörös- és fokhagyma áttelelt, zölden szedjük, főzünk vele. Kihajtott a lestyán, a medvehagyma is szeret nálunk, még a beton réseiből is hajt. A zsálya egy része útban volt – csákánnyal kellett kivágni, olyan erősen megkapaszkodott a töve. A legérdekesebb a rukkola. Tavalyelőtt ettem először. Egy kolléganőm kínált meg vele, aztán, ez jelzésszerű véletlen volt, pár nappal később, vendégségben, szendvics mellé kaptam. Tavaly vettem vetőmagot, két sort vetettem, nagyon mérgesen hajtott. Néhány tő ki is virágzott, elszórta a magjait. Azok még ősszel kikeltek – egy része a gyöpben –, és mivel nem volt igazi fagy, a hagymákkal együtt átteleltek. Március elején már lehetett tépkedni róluk a leveleket.
A rukkola íze kesernyés, de valamiért könnyű hozzászokni, és aztán meg lehet szeretni.

Mint egy ezüst karlánc, ragyogott az úton. „Mi a fene! Az nem létezik, hogy ez is giliszta. Ilyen hidegben nem jönnek elő! Meg ilyen vastag nincs is” – okoskodott, ahogy közeledett a jelenéshez biciklin. Megállt fölötte. Látta, hogy mozog, csak nagyon lassan. Mégis, egy nagy giliszta. Havas vidék felől fújt a szél, késő délután. Mire átér az út túloldalára, megfagy – gondolta – úgysem fog találni olyan rést, ahol lehúzódhat a földbe. Mit mászkál ez ilyenkor? Hogyhogy nincs ennyi esze? Lehajolt érte, fölvette. Állt ott egy kicsit, aztán elindult. Tenyerében tartotta a gilisztát, másik kezével fogta a kormányt hazafelé. Eszébe jutott, hogy volt valami szent, aki ugyanígy fölvett út közben egy megdermedt kígyót, ami fölmelegedve belemart a testébe.
A giliszta nem mar.
Viszont mit csináljon vele?
Ahogy hazaért, fölhívta egy állatorvos barátját. Kérte, hogy ne nevesse ki, de ez hirtelen ötlet volt, most viszont már szeretne humánusan eljárni. Az állatorvos azt mondta, ő csak a gerinces állatokhoz ért, de még ezt sem merné így áperte kijelenteni, megkötések nélkül. Azért a gyűrűsférgek sem lehetnek bonyolultabbak. Szóval, ha nem hűl ki az az állat, nem is hevül föl, nem szárad ki, és ennivalója is van, akkor élnie kell.
Azt viszont nem tudta megmondani az állatorvos, mit eszik egy giliszta, csak mismásolt. Ezen eltűnődött a család a vacsora fölött, nevetgélve, aggódva, a giliszta meg – a kislány már el is nevezte, nagyon ötletesen, Kukacnak – az egyik virágcserép tetején hevert, csillogó nyálkába burkolózva. „Ez biztos a stressztől jött ki rajta” – állapította meg a feleség. Végül a kisfiúnak jutott eszébe, hogy egyik iskolatársának az édesapja a horgászegyesület ellenőre, és nagy természetbarát. Fölhívták. Azt a tanácsot kapták tőle, hogy szedjenek nedves talajt egy műanyag vödörbe, morzsálják el, és arra tegyék a gilisztát, mert a kerti földben talál magának ennivalót. Ha nem biztosak abban, hogy ez elég lesz, szórjanak pár szál füvet mellé. Boríthatnak oda esetleg kávézaccot is, ha kotyogós kávéfőzőjük van otthon. Volt, a kamrában.
Elővették, főztek kávét, hogy legyen zacc.
Mindent úgy intéztek, ahogy a halellenőr apuka tanácsolta. Mind kezet mostak, és lefeküdtek. Reggelre azonban Kukac elpusztult. Ott volt a vödör föld tetején, megtöretett testtel, mozdulatlanul.
Nagy gyászt nem éreztek, inkább rosszkedvet, és csodálkoztak, hogy nem lehet tudni, mit ronthattak el.
„Azért talán mégis jobban járt így a giliszta, mint ha eltapossa egy autó, vagy összeszedi egy sün” – ezt anya mondta ki. Úgy értette, hogy ez azért mégis minőségi idő volt, mármint az, amit Kukac velük tölthetett, este. Ebben mindnyájan biztosak voltak. Apa a vödör tartalmával együtt belezuttyantotta a gilisztát a virágoskertben abba a kis gödörbe, amit éjjel ásott.
Úgy érezte, muszáj mondania valamit. Azt mondta: „legyen könnyű neki a föld!”

Idegenek figyelnek minket, gondolnak ránk, és egyszer csak fölveszik velünk a kapcsolatot. Például dolgozom kedden délelőtt, pittyen a telefonom. Ismeretlen ember üzen, az egyik kereskedelmi televízió szerkesztője, fiatal kolléganő. Szeretne meghívni egy műsorba, ahol a fogyásról beszélgetnek. A felvételt egy hét múlva tartják, az útiköltségemet megtérítik. Vállalom? Igen. Tovább kérdez. Tudnia kell, mennyi volt a maximális testsúlyom, mielőtt lefogytam, abban az állapotban volt-e valamilyen egészségügyi problémám, és milyen rövid idő alatt sikerült leadni a fölösleget. Leírok neki mindent, mintha egy ismerőssel vagy orvossal beszélnék.
Harmincöt kiló ment le két év alatt?
Megkérdezi, fölhívhat-e telefonon. Megadom a számom, hív. Beszélgetünk. Kiderül, valójában olyan embert keres, aki néhány hónap alatt fogyott ennyit, vagy még többet. Talált is ilyeneket, sokan fogynak mostanában Magyarországon, csak az a baj, hogy vagy nem vállalják a tévészereplést, vagy túl messzire laknak a stúdiótól.
Tudomásul veszem, hogy nem vagyok elég látványos attrakció. Azért csak reménykedjek – vigasztal –, mert lehet, mégis engem fognak meghívni, mivel összeszedetten tudok beszélni. Ő legalábbis szeretné, ha én maradnék fönn a rostán. Engem meg nem zavarna, ha kiesnék, de ezt nem mondom, nem akarom elkedvetleníteni. Már régen megbeszéltünk mindent, ami szükséges, de még tovább kérdez, és én is kíváncsi vagyok rá. Nyíltan válaszol, mintha gyónna. Ha nem is látjuk ilyenkor beszélgetés közben a másik embert, a bizalmat és a szimpátiát lehet érezni.
Két nap múlva üzen megint. Azt írja, a koronavírus-járvány miatt elhalasztják az összes felvételt, így belátható időn belül biztosan nem találkozunk. Tényleg sajnálja. Szerintem egyáltalán nem fogunk találkozni, mert mire véget ér ez a járvány, nem ugyanott folytatódik az élet a televízióban, más témák lesznek érdekesek – de ezt nem írom meg neki. Jó, biztosan találkozunk még.
Ő azonban szemlátomást hisz ebben.
A szombatról vasárnapra virradó éjjel egy óra harminchat perckor morran a telefon az ágy mellett. Üzenet, reggel olvasom el. A szerkesztő kolléganő küldi a Guardian cikkét, arról, hogy a francia egészségügyi miniszter szerint – szótárazok húsz percig, mire megértem az angol szöveget – nem érdemes bizonyos gyulladáscsökkentő gyógyszereket szednie annak, aki a vírussal fertőződött, mert némely hatóanyagok blokkolják a szervezet természetes védekező képességét. Odaírja a küldemény mellé, hogy ez némely vérnyomáscsökkentőkre is igaz, érdemes ezt megbeszélni az orvossal.
Pár napja még csodálkoztam volna ezen az üzeneten, de vasárnap délelőtt nem ez az egyetlen ilyen, amit kapok. Látom, a barátaim olvasnivalókat küldenek egymásnak, ahogy aztán én is nekik. Ez a figyelmesség az immunrendszer válasza a vírusra. Praktikus, szívderítő üzenetek a rémhírek és az indulat ellen, amivel a közösségi oldalon lehet találkozni egyenes adásban.
Érdekes hogy így múlik el ez a tél. Igazi fagy sem volt, most pedig mintha az évszázad hava szakadt volna ránk. Aki hozzáfog, hogy alagutakat ásson benne, nem dolgozik hiába.

Hajnalban megyünk át a határon teherautóval, zúzottkőért. A szomszédban virrad ránk, ami még sötétlik a távolban, azok a világosi hegyek. A fiatalabb házakon más színű vakolat. Oszlopos paloták a falvakban. Toronyszálloda, de mintha magtár lenne, függőleges, csíkszerű ablakokkal, Arad szélén. Másféle villanyoszlopok, utcalámpák, csodálkozó arcú villamosok. Csak a benzinkutak ugyanolyanok, az új gyárcsarnokok, a százévesnél öregebb városi házak, és az emberek, ahogy mennek dolgozni.
Ez a leltározás elég tartalmas szórakozás egy korombeli embernek, lehet következtet a látottakból a nem láthatóra, mindegy, hogy jól vagy rosszul, úgysem derül ki. A Maros kavicsos, köves, sekély, tehát itt biztosan több a márna, a szilvaorrú keszeg. Nevetni is lehet. Lippán például a futballstadion mellett megyünk el, és látjuk, fölszántották a pályát. Micsoda igyekezet!
Ha valamiről nem tudom, mi, megnézhetem az okos telefonon. Paulis, Ópálos, az út mellett hatalmas katonaszobor, széles talapzaton, lépcsőkön kell felmenni. Ez az ópálosi csata emlékműve. 1944. szeptember 14-től 19-ig a magyar honvédség itt is megpróbálta megvetni a lábát. Egy ideig sikerült, hullámzott a front, de aztán a román és az orosz csapatok visszaszorították a magyarokat. A honvédség nagyon sok embert és harckocsit veszített, kénytelen volt lemondani Aradról és a dél-erdélyi területekről – olvasom. Egy pillanatig nem értem, miért kell egy ilyen eseménynek emlékművet állítani.
Ópálos központjában tábla mutatja, merre található Balla Géza pincészete.
Nem arra megyünk, hanem Patars felé, ami – olvasom – Petercse. 1337-ben a Csanád nemzetségé volt, a török pusztítás után puszta. A XVIII. században románok költöztek be, 1910-ben 369 román és 6 magyar ember lakta – gondolom, a magyarok a tisztviselők voltak és a csendőrök, de lehet, nincs igazam – 2002-ben 81 román lakost számoltak. Réz-, vas- és mészkőbánya működik mellette.
Ilyen leírás alapján milyennek képzeled?
A falut nem is látjuk. A bányához vezető út mellett legelő, birkahodály. A kosokat most elzárva tartják. Méhkaptárok. Elhúz mellettünk egy taxi. Valaki talán azzal jött dolgozni? A homlokrakodó megpakolja a kocsit, a mérlegnél kiderül, hogy többet rakott rá, mint amennyit szabad. Le kell szórni valamennyit lapáttal, a bánya kapuján kívül.
– Jönnek haverkodni – mutat a kocsisor eleje felé Tamás. Egy fehér és egy tarka kutyát látunk. Ő már ismeri őket, itt ezek a kutyák járnak. Megállnak mindegyik teherautó fülkéje mellett, a vezetőülés felől, fölnéznek az ajtóra. Tudják, honnan néz rájuk az ember. Onnan várják a jó szót, ennivalót. – Nézd meg a lábát!
A fehér úgy fut felénk, hogy a bal mellső lábát mindvégig emeli. Először csak ezt látom. Aztán azt is, hogy fordítva van az a láb, talppal fölfelé. Eltörhetett valamikor, és így, kicsavarodva forrt össze. Nem láttam még ilyen sérülést, el sem tudom képzelni, mi nyomoríthatta meg ilyen szerencsétlenül. Mintha folyton a markát nyújtaná.
Nem dobom le a szalámis kifli csücskét. Inkább lemászok hozzá, úgy adom oda, és így láthatom, ugyanolyan a szeme, mint az otthoniaké.

2020. február 26.
Térdműtét után ébredezve a kórteremben hideg fuvallatot érzett az arcán. Nem hitte, hogy a szobában fújhat a szél. Lehet, ez az altatás utóhatása? Nem, mert néhány perc múlva megint megcsapta a hideg. Észrevette, nem zár rendesen az ablak. A résen az udvarra is ki lehetett látni, kinn pedig hajladoztak a fák.
Évinek két felnőtt fia van.
A fiatalabbik ért oda hozzá előbb, látogatóba.
Megmondta neki, hogy ez tarthatatlan állapot. Ha nem ő, aki most itt fekszik, akkor a következő beteg fog megfázni, ez nem hiányzik senkinek. A fia egyetértett. Hazament, egy óra múlva jött vissza, szigetelőcsíkokat hozott otthonról. Az óvónő jól betakarózott, a fia kinyitotta az ablakot, szabta, illesztette a csíkokat. Közben ki-kinézett az udvarra, egyszer a folyosóra is, szemlátomást nyugtalanul.
– Mi a baj, kisfiam?
– Azt nézem, megláthat-e valaki.
– Ne törődj azzal! Kit zavarna ez? Csináld nyugodtan!
– Jól van, anya. Ahogy gondolod.
– Így gondolom, fiam.
Megcsinálta.
Jó lett.
És tényleg, mindez senkit sem zavart.

Orbán Viktor a Lázár utca felől, a Dr. Rapcsák András úton közelítette meg a Kossuth teret. Lázár János kísérte, és öltönyös fiatalemberek kisebb csoportja. Tőlük kissé lemaradva, de velük lépést tartva ment egy lezserül öltözött, napszemüveget viselő, könnyűzenét hallgató délceg férfiú.
A sétálóutca belátható volt. Az operatőrök, fotóriporterek félúton, a művelődési központ előtt álltak. A fák alatt, a padon komoly fiatalember ült, díszes mappával: Szabó István. A kávézó asztalánál egy lány: Szokolay Jennyfer. A miniszterelnök megállt a padnál, István kérésére aláírta a díszes kötésű alaptörvényt. Harminc méterrel odébb beleegyezett, hogy Jennyfer vele és Lázár Jánossal közös szelfit készítsen.
Mindenki a helyén volt. Az az öt, head-setet viselő turista is, aki csak azért utazott messzi vidékről Hódmezővásárhelyre, hogy megnézhesse a miniszterelnök elleni tízfős tüntetést, amely később kezdődött.
Amit láttunk, az alapján el lehetett képzelni, hogyan tervezték meg a biztonság szempontjából ezt a néhány órás programot.
Te, fiam, turista leszel. Te is. Te meg biciklis, biztos, ami biztos. Hol fog gyalogolni a miniszterelnök úr? A sétálóutcán. Oda nyilván több kolléga kell. Mellettük pedig te mégy, fiam. Sima járókelőnek öltözöl, nem kell túlgondolni a feladatot.
Nem is gondolta túl.
Budapesten, a Bajcsy-Zsilinszky úton tényleg belesimult volna a tömegbe az a srác. Vásárhelyen azonban senki sem öltözik úgy. És nem is sétált senki a sétálóutcán. Messziről látszott, minek szeretne látszani. Azért ballagott a csapattal, és állt, amikor állnia kellett, rendületlenül.
Sajnáltam.
A biciklist viszont, bár tudtunk róla, hogy van, nem vettük észre. Lehet, hogy ott volt, csak nem láttuk.
Az ő álcája ezek szerint tökéletes volt.
2020. február 15.

– Mivel foglalkozott, mielőtt hazaköltözött?
– Toll- és vajkereskedelemmel.
Az otthon alapítója nevet. Van néhány válasza erre a kérdésre, ez az őszinte.
– Toll és vaj? Toll-vaj? – tűnődik az újságíró.
Mosolyognak, egy tönkrement és aztán szemlátomást rendbe jött élet fölött. A felelet, és aztán a bővebb magyarázat sem kerül bele a füzetbe.
Fiatalon ment el, disszidált, és nem kellett rossz társaságba keveredni, mert a hülyeséghez elég a fejletlen jellem, egy gyönge vagy megrázó pillanat.
Ahogy a bűnbánathoz is elég ennyi.
Egy velencei antikváriumban, ahová csak gumicsizmában lehetett bemenni, mert bokáig ért benn a víz, magyar regényt talált. Nem kötelező olvasmány, legalábbis erre emlékezett volna, Jókait nem szerette. Az Egy az isten. Adorján Manassé kalandja, Olaszországban, aztán pedig újból otthon, Erdélyben. Szabadságharc, magyarok, románok, osztrákok. Nagyon szépen vezeti a hőseit az író. Akiket szeret, azoknak szilárd jellemet ad, így vigyáz rájuk, mintha isten lenne. Ezek nem is emberek, hanem ideálok – ezen hatódott meg, ahogy olvasta később, a könnyekig, mert erre mégis emlékezett az iskolából. Ahogy a saját gondolatára is: ha ilyenek nem is leszünk, néha azért hasonlíthatunk rájuk.
Az már egy másik regény, hogyan jut az ember arra a meggyőződésre, hogy kell egy ilyen otthon, mert ezek a szerencsétlen teremtések tényleg minden pénzt, törődést megérdemelnek, mások viszont inkább csak udvarias figyelmet.

Arra kért, kössek nála biztosítást, de nem erőltette.
Prágából jöttünk haza, busszal. Lett volna rá ideje az úton, hogy győzködjön, de azt mondta, tárgyaljunk erről máskor, amikor alkalmas nekem egy ilyen beszélgetés. Nem emlékszem, mit mondtam, mennyi idő múlva hívjon. Az biztos, hogy keresett, meg is talált. Szégyenkeztem, hogy ilyen lekvár vagyok, mert mégis egyenesebb lett volna, ha már a buszon mondom neki: ne fáradjon velem, nem fogunk szerződést kötni. Kimentettem magam. Nem sértődött meg. Érdeklődött, mikor kereshet legközelebb. Azt mondtam, egy év múlva, talán.
Pontosan egy év múlva fölhívott.
A magyarázaton, amit akkor kitaláltam, jót mulatott, de nem volt bántó ez a nevetés. Intelligens, megbízható ember, szelíd a hangja, finom, közvetlen a modora, jó vele beszélgetni – de tényleg nincs vele semmi dolgom.
Azért beszéltünk, így: egy-kétévente.
Ahogy lett mobiltelefonom, könnyebben elért. Megesett, hogy öt évet mondtam neki. Amikor hívott öt év múlva, megkérdezte, emlékszem-e még, ki ő. Jót beszélgettünk megint, az ő szempontjából kézzel fogható eredmény nélkül.
Így telt el az utóbbi húsz évem, a biztosítási szakma szempontjából nézve felelőtlenül. Ezt azonban ő sosem éreztette velem, még csak nem is célzott rá.
Ma megcsörrent a telefonom, láttam a nevét a kijelzőn: Laci. Megint a kérdéssel kezdte: emlékszem-e még rá? Megváltozott a hangja. Azért keresett, mert érdekli, hogy mi van velem.
Hát persze.
Elmondtam, mi történt, amióta nem beszéltünk. Ő is beszámolt, hogy vele mi minden esett meg: házépítés, aztán újratervezés a családi életben, költözés egy Szeged melletti faluba, ahogy látja, a legjobb helyre, ami létezhet. Képzeljem el: a szomszéd portán rackajuhok legelnek! Biztosítottuk egymást arról, hogy mindketten szeretünk falun élni.
Aztán hallgattunk egy sort. Vártam. Ő tűnődött el végül azon, milyen érdekes, hogy eleve nem is hozza szóba azt, amiért régebben keresett.
Ez azért van, mert már nyugdíjas.
Ahogy letette, az jutott eszembe, most már én is hívhatnám. Tényleg érdekel, mi van vele.
2020. január 27.

Le kellett bontani a karácsonyfát Vízkeresztkor. Kérdeztem, miért nem maradhat, amíg meg nem unjuk. Mert ez a szokás.
Ha ez majd rajtam múlik – gondoltam –, nem fogok vele ennyire sietni. Egy ideje látom, mintha mások is elhatározták volna gyerekkorukban, hogy változtatnak ezen a szokáson. Azt nem tudhatom, hány helyen áll még a fa a szobában, de a kinti fényfüzérek sok helyen világítanak. Az üzletek korai ünnepi akciói miatt divat méltatlankodni, a karácsony után egy hónappal is világító fényekre nincs panasz. Szegeden, megírta az újság, január utolsó hetéig még minden este fölkapcsolják a díszkivilágítást. Jó néhány útvonalon pedig azután sem veszik le az égősort, mert bonyolult és drága munka lépten-nyomon szerelgetni. Maradnak a zsinórok a Tisza Lajos körút fáin. Világi hívság? Egy héttel Vízkereszt után, hajnalban, ködben futottam az algyői templom mögött, a töltésen, és a dupla ablakon benézve láttam, odabenn még világítanak az égők a karácsonyfán.
Ez, ki lehet mondani, hallgatólagos összeesküvés. Azért nem bukott még el, mert tömegek figyelik támogatólag. Lehet, valamilyen gyereklelkű háttérhatalom is áll mögötte.
Mikor kezdődött?
Én huszonnyolc éve láttam az első jelét, egy halálfejes zászlóval jelölt katonai teherautóból. A gépkocsioszlop Kiskunhalasról tartott Szegedre. Harckocsiaknákat vittünk, amelyek a halasi tüzérlaktanyában voltak velünk, a délszláv háború miatt, két vagy három hétig. Logikus, teljes, a maga módján szuperül működő világban éltük ott az életünket, de az időérzékelésem valamiért eltompult. Feri, egykori katonatársam, akivel néha szoktunk erről beszélgetni, pár éve talált egy cikket, ami leírta madártávlatból nézve, mi történt velünk, körülöttünk, annak fényében, hogy épp új hatalmak születtek és erősödtek, de az az írás már eltűnt az internetről. Maradtak a személyes emlékek.
Az egyik ilyen eleven képem az, hogy már sötétben megyünk át egy falun, a sofőr mellett ülök, kezemben a gépkarabély. A tártáskában egy töltött tár, amit, ha muszáj megállnia a kocsinak, be kell tenni a fegyverbe, ki kell szállni, őrizni a kocsit. Lassítunk, egy pillanatra belátok az ablakon egy szobába, amelyben nem a tévé sápadt fénye világít, hanem karácsonyfa. Nem tudom megmondani, hogy január vége volt, vagy már február eleje. De láttam, tényleg karácsonyfa áll ott, mégpedig – és ennek akkor egyszerre megint normális, szelíd jelentése lett – teljes díszben.
2020. január 19.

2020. január 9.

Ültünk az asztalnál, vártuk a tolmácsokat. A köszönésen túl a világért sem szóltunk volna egymáshoz, újságírók és politikusok, három szomszédos országból. Nem ismertük a másik két nyelvet, és angolul sem akaródzott megszólalni. A szakállas, sötétbarna hajú ember – csak a nevét tudtam, ott volt előtte, táblán – rosszul tűrte ezt a kelet-európai nyomorúságot. Fölkelt, elment a terem végébe, ahol a gyufásdobozt látta. Elhozta, meggyújtotta az asztalon a gyertyát.
Ez emlékezetes volt.
Az nem annyira, amit később mondott. Határ menti önkormányzati vezetők gyűltek ott össze, szép közös terveiknek – újabb átkelőhelyek, útépítés – akkor még rendre keresztbe tettek az államok. Egy-egy ilyen találkozás barátságos protokollvacsora volt, kívánsághangverseny – alkalmi tolmácsokkal, akiknek magyarról szerbre, magyarról románra, románról szerbre, majd vissza kellett fordítaniuk. Bár nagyon igyekeztek, nem voltak gyakorlottak, érezte ezt minden jelenlévő. Így aki beszélt, csak annyit mondott, amennyit könnyen, egyértelműen le lehetett fordítani. A szakállas román parasztpárti ember sem mondott semmi izgalmasat.
„Politikusnak akkor higgy, ha ló legel a sírján” – olvasom a közösségi oldalon. Igazságtalan általánosítás ez, mert a politikusok nem tódítanak többet a hétköznapi embernél. Jellemzően olyankor maradnak hazugságban, ha szenvedélyből beszélnek arról a témáról, amelybe beleásták magukat, aztán a pártjuk, kormányuk azt az ügyet mégis másképpen közelíti meg. Lehet persze sorolni a példákat és az ellenpéldákat. Eszembe jut Viorel is, akinek a világnézetéről nem tudtam meg semmit. Azt viszont láttam, hogy intelligens ember, van önbizalma, önérzete, és jó szándékú. Szívesen segít, vadidegen embereken is, csak hogy ne érezzék kellemetlenül magukat.
Nemrég ismerősnek jelöltem a Facebookon, pár héttel később boldog születésnapot kívántam neki. Amit másnap közzé tett, így hangzik a google-fordító gépies tolmácsolásában: „Kedves Barátaim! Köszönöm a szívem mélyén a jó egészséget és boldogságot, amit a szülinapomon küldtél nekem! Megtiszteltetés és kiváltság élvezni a barátságod. Azt kívánom, hogy élvezd az összes szép és jó dolgot, amit az élet kínál neked. Isten segítsen!” Karácsonykor így üzent: „Kedves Barátaim, a mi Urunk Jézus Krisztus születésének szent ünnepe hozzon neked egészséget, jólétet, jó akarat és békés pillanatokat a szeretett együtt. Áldott karácsonyt!”
Gyatra fordítás, suták ezek a mondatok, igen. Szerintem mégis, így is lehet érezni, milyen megnyerő, természetes a stílusa.
A híve vagyok, ez kétségtelen.