Börtönőr, virágtermesztő vállalkozó, végül bőrdzsekis, motoros öregúr lett. Egy fia és egy lánya született rosszul sikerült házasságából. A háza gyönyörű. Az ilyenre mondják, minden pedáns otthon mögött ott egy eltékozolt élet. Mit csinálhatott volna jobban? Amikor Svédországban élő lányával beszélt telefonon, és úgy érezte, gond lehet náluk, pénzt vett ki a bankból, motorra ült, meg sem állt a lánya házáig. Sok autó állt ott, de nem volt baj: a lánya ment hozzá az új társához, az esküvői vacsoránál tartottak. Amikor megtudta, mibe csöppent, szó nélkül kiment, visszaült a nyeregbe. Hiába próbálta marasztalni új veje, hazamotorozott.
Megírta az élettörténetét. Kérte, olvassam el, javítsam ki a hibákat. Kaptam tőle egy italnyitó készletet cseresznyefa dobozban. A ház alatti pincebárban adta át. Egy irigy ember megkönnyebbült volna, ha ott körülnézhet, mert volt sokféle ital, de a legtöbbje gyönge minőségű kocsisbor. Nézte, mit nézek, és kitalálta, mire gondolok:
– Ez az egész csak dísz. Tudod, hogy anyám kocsmáros volt. Én még sohasem ittam alkoholt.

Rángatták egymást, lökdösődtek a céllövöldék előtt. Mi meg, kicsik, nem tudtuk, mi ez. Durvák voltak, huncutul nevettek. Akkor olvastam, az Irén azt jelenti, béke. Lehet ilyen a béke?
Most leül mellém a buszon, beszélgetünk. Beadta a válópert, majd harminc év után. Nem volt értelme tovább várni, a férje régóta az anyjánál alszik, csak nap közben néz haza. A gyerekeknek is önálló életük van, legutóbb akkor jártak itthon, amikor bútort kellett pakolni meg festeni, mert az apjuk nem csinálta. Mióta lehet otthon főzni, a saját pálinkáját issza, ez annyival jobb, hogy legalább lehet tudni, mit. Kezdi reggel, és délben már nem lehet érteni, mit beszél. Pedig dumál, akkor is.
– Biztos rajtam is múlt, hogy ez lett – szól komoran. Érzem, ezt férfinak akarta elmondani, így ér valamit. Hallgatom, de nem ezt folytatja. Elmosolyodik:
– És te? Jársz még bunyózni?

A kamerát még nem kapcsolták be. A riporter elmagyarázza az országgyűlési képviselőjelöltnek, mi történik. Szerepelni fog a tudósításban, de nem azt írják majd a neve alá, hogy országgyűlési képviselőjelölt. Most mint magánembert kérdezik: járókelő, akit találomra megszólítottak, vagy olyasvalaki, aki (nyilván szenvedélyesen) érdeklődik a mezőgazdaság iránt.
Nem várom meg, mit beszél. Biztosan föltalálja magát, jó szándékkal mond valamit ezekről a családokról – amelyekkel ő nem fog találkozni személyesen, ahogy a tévénézők zöme sem. Rengeteg, csak a megyében negyvenezer család, ez összesen vagy hárommilliárd-kétszázmillió élet. Anyák, herék, dolgozók, mindenki a helyén a maga erős, igaz államában.

Odaadom a vacsorát a kutyának, befalja, pihen tíz-tizenöt percet, aztán kimegy az udvar közepére, ugatni. Néhány éve szokott rá. Nem konkrét dologgal van baja, csak úgy általánosságban ugat. Idővel a környékbeliek is csatlakoznak hozzá, mert ha ez az öreg kutya ennyire kitartóan ugat, akkor biztosan baj van.
Ilyenkor eleinte kimentem hozzá. Megérintettem a hátát, hogy rám figyeljen, széles mozdulatokkal elmagyaráztam neki – már régóta süket –, hogy hallgasson. Abbahagyta. Várta, mikor megyek be. Ahogy bementem, újrakezdte. Dühös voltam. Hosszú időnek kellett eltelnie, mire tudomásul vettem, hogy a kutyának tényleg ez a dolga. Itt nincs mit tenni, meg kell várni, hogy elfáradjon. Mostanában hamar belefárad. Amikor csönd lesz, felemelő érzés arra gondolni, félálomban is, hogy milyen türelmes vagyok.

Lassú füst egy szőke, csontos fiú körül. Szülei sokáig próbálkoztak, orvosi segítséggel is, mire sikerült ez a gyerek. Nagyon vigyáztak rá. Tizennyolc éves. Látom gyerekkora óta, most is, minden reggel, a megállóban. Ahogy jön a busz, gyorsan beleszív a cigarettába hármat-négyet, mintha csak azon kapna levegőt, hüvelyk- és mutatóujjával csípi, aztán elengedi, nem tapos rá. A füst maradékát a buszon fújja ki. Hunyorgó, kemény ember akar lenni.
Azt hiszem, sikerülni fog.
Fölszáll, az eldobott filter a légörvénytől odébb gurul az okkersárga köveken. A tegnapi is ott van még, az már nem mozdul.

Klárikának sötét pergamenszínű arca, vállig érő haja és borszaga van.
Nem kell ám végighallgatni, amit mond – kapod a figyelmeztetést a csongrádi sörözőben, de úgy érzed, ha már nem adsz neki pénzt, jobb sorsot, mert nem, legalább végig kell hallgatnod, amit mond. Ennyivel tartozol neki. Klárika fogja a vállad, és csillogó szemmel magyarázza neked, hogy az vajon milyen lenne, ha ő, mint rákos beteg, „fölszerelné magát” – és mutatja, hogyan vesz magára valamit –, és odaállna az utcán a Soros György mellé, megnyomná a gombot – és mutatja, hogy kell működésbe hozni egy robbanómellényt.
– Messze van – mondod neki.
– Kicsoda? – csodálkozik. – Milyen messze?
És ekkor – mindegy, hogy rettegsz boldogan, vagy szégyenkezel – érzed, hogy ez most nagyon fontos pillanat.

Székhelyi József és Pál Tamás szerda este a szegedi IH Rendezvényközpontban a Szép jó estét, Mr. Green! című darabot adta elő. A jegyen az áll: "tolerancia két részben, klezmerrel". New Yorkban egy zsidó hagyományok szerint élő idős özvegyembert fellök autójával egy fiatal férfi, akit szociális munkára ítélnek: a bácsiról kell gondoskodnia. Erről szól a darab, interneten utána lehet nézni. Aki szereti tudni, mire vált jegyet, utána is néz, hogy ne érje meglepetés, bár biztosan vannak hazárdőrök. Ahogy elcsendesedett a taps, és szedelőzködtünk, egy férfi azt mondta komoly arccal a párjának, előttem: „Tele van velük a parlament is, de hát mindegy...” Nincs mese: ha egy előadás jó, nemcsak a színpadon, a nézőtéren is zajlik a dráma.